Hülye, aki nem ezt veszi?
Dacia Sandero Stepway 1.5 dci – 2016.
Egyszerűbben nem lehet megúszni: megemelték, felműanyagozták, kész. A Sandero Stepway-jel megszületett a szegény ember suvja, és nagyon közel van ahhoz, hogy megszorongassa a jóval drágább konkurenciát. Veszélyesen közel. Akár házon belül is. Hajszálon múlik, hogy ne kelljen azt mondanom, hülye, aki nem ezt veszi.
Van rendes suvja a Daciának, sőt. A Duster terepjárónak sem utolsó, de szilárd úton is elboldogul. Ám ma már kisautóból is trágyaszaggatónak látszóra vágyik a nép, lásd Opel Mokka és társai. Hülyék lennének a románok (franciák), ha nem szolgálnák ki az igényt. Amúgy is van egy aránylag magas építésű, morcos tekintetű ötajtósuk, hát csináltak belőle crossovert, vagy mit. Négy és fél centi emelés, néhány kiló plasztik, ahová kell, meg – nagyon fontos – egy vaskos tetőkorlát. Senki nem mondja meg, hogy a Sandero Stepway nem vérbeli kalandor.
Még most is elképedve lapozgatom a képeket, mennyire passzol a Sanderóhoz ez a stílus. Alapvetően közepesen nyomi, magas kisautó, de ezekkel a látszatintézkedésekkel megérkezett bele a dög. Mintha eleve így tervezték volna, és egy bután ültetett kiadás lenne az alapmodell. Mélyen megértek mindenkit, aki kétszázezer forint felárért beint egy vaskosat a racionalitásnak, és befizet a Stepwayre: egyszer élünk.
Aki felkapta a fejét a kétszázezer forintra, azért ne rohanjon még a Dacia-dealerhez. A történet nem olyan egyszerű, hogy beikszeljük a megfelelő rubrikát, és már hozzák is masnival átkötve a suvnak látszó tárgyat. A Stepway amolyan csúcsmodell, az Arctic felszereltségen felül kell érteni a felárat, és csak a drágább motorokkal, a 0,9-es tce-vel, illetve az 1,5-ös dci-vel kapható. Magyarul a legolcsóbb Stepway durván 3,1 millió, a dízel meg már 3,5, ami a Sandero 2,15-ös alapárától eléggé messze van. A konkurensek viszont még messzebb, felfelé.
Kívülről eszembe nem jutna belekötni. A Dacia élő bizonyíték, hogy a jó dizájn nem pénz kérdése, a Stepway krómok, látványos díszítések, vadul hullámzó felületek nélkül is tökéletes. Közelebb hajolva ugyan helyenként igen primitív, a zárak látványa, és főleg a kilincsek érintése kicsit fáj, de meg lehet szokni. Egy jól elhelyezett filléres matrica esküszöm, többet ér, mint egy ízléstelenül túltolt krómnyalat az ablakkereteknél.
A beltér, amihez sajnos a homokozólapátra emlékeztető minőségű kilincsek működtetésével férünk hozzá, már kevésbé lelkesít. A látvány itt is rendben van, még ha nem is fogom hosszasan tömjénezni a krómkarikákat a légbeömlők körül. Valaki jó ízléssel forgatta a ceruzát, egész ügyesen építkezett a minimalista elemekből, bár az elrendezésbe, főleg a mélyre letolt klímavezérlő gombokra és az alattuk elhelyezett ablakemelő kapcsolókba már bele lehetne kötni. De Elvis óta tudjuk, hogy a jó beltér kulcsa az anyagválasztás, és azzal vannak bajok a Daciánál.
Naiv, aki egy vállaltan is garasoskodó autóban Connolly-bőrre számít, de amit a feláras kormánynál és váltógombnál bőrnek adnak el, annál sok műanyag kellemesebb tapintású. Nem fogunk éjjel kilopózni a lakásból, hogy az üléskárpitot simogathassuk, és a felületek, amelyekhez gyakran dörgölőzik az ember, például az ajtópanel felső része, olyan anyagból készültek, amiből jó szívvel még eldobhatós kávékavaró pálcikát se gyártanék.
Mindez igénytelenségre vall, de enyhe képzavarral mondhatjuk: ez az ára, hogy olcsón juthatunk új autóhoz. A kihúzhatatlan kormány és a botrányos ülés ellenben megbocsáthatatlan. Nem tartom kizártnak, hogy létezik ember, aki normális pózban tudja vezetni, és kényelmesnek találja a széket, de biztos vagyok, hogy a többség nem. Átlagos európai férfialkatommal még egy félórás városi utat is kínnak éltem meg benne, pedig nagyon kevés autóban panaszkodom az ülésre. Komolyan gondolkodtam rajta, hogy kispárnát tömök a derekam mögé, annyira belegörnyedtem a fotelbe, a kormány pedig oly messzi távolban van, hogy muszáj a kuplungpedálhoz viszonyított ideálisnál közel tíz centivel közelebb húzni az ülést, ami viszont kellemetlen térdhajlásszöget ad ki.
Azért nem hajlandóak kihúzható kormányoszlopot szerelni bele, mert akkor mindenki hátratolná az ülést, és kiderülne, hogy úgy már túl szűk a hátsó lábtér? Ezen kívül sajnos nem tudok másra gondolni, mit a szándékos elrontásra, ami mérhetetlenül bosszant. A Renault számára nem jelenthet gondot egy teleszkópos kormányrúd meg egy normális ülés, hiszen a Clióban is összehozták valahogy. Legalább felárért árulhatnák, ha tényleg nem bírná el az alapmodell pofátlanul alacsony ára. Megérné, mert ennyi választja el a Sandero Stepwayt attól, hogy bomba vétel legyen. Így csak erős fenntartással tudom ajánlani.
Kár, mert műszakilag, használhatóságban nehéz belekötni. Az 1,5-ös dci így az n-edik átdolgozás után jobb, mint valaha, komolyan mondom, korunk egyik legjobb kisdízelévé nőtte ki magát. Nagyon alacsony fordulaton, ezerkét-háromszáz környékén elkezd rendesen tölteni a turbó, kellemesen épül fel a nyomaték, és ott húz, ahol szívesen használja az ember: ezeröt és kétezeröt között. A hangja sem bántó, pedig nem hiszem, hogy a Daciánál túlzásba estek volna a hangszigeteléssel, és az öt-ötfél közötti átlagfogyasztás, ami mindenféle önmérséklet nélkül jött ki, parádés. Ha tartós is lesz, kalapot emelek a francia mérnökök előtt.
Még a váltót is megcsinálták olyanra, hogy ne fájjon a váltás, holtjátéka alig, szépen kattan a fokozatokba. Az öt gang is elég, jól vannak kiosztva. Százszor kellemesebb ez a hajtáslánc, mint amit a nemrég tesztelt 2008-asba tettek. Még a futómű sem bántóan kemény – nem mondom, hogy franciásan ringat, de panaszkodhatnékom sem támadt. Korrektül megtervezett, tisztességes minőségben legyártott olcsó autó, abszolút ki tudnék békülni vele. Ha nem kényszerítene gubbasztó, fáradtmelós-pózba.
A Renault-tól átvett, évtizedes múltra visszatekintő hangerőállító-telefonkezelő bumszli a kormányoszlopon gyorsan tanulható és praktikus, az érintőképernyő 75 ezerért annyit tud, amennyibe kerül, az egész autót, árstruktúrát okosan találták ki. A tesztautó 3,73 milliójánál drágább Sandero Stepwayt nem lehet összekonfigurálni, de benzinessel ugyanezt négyszázezerrel olcsóbban meg lehet úszni. Ha gázt rendelünk hozzá, még mindig megáll 3,5-ből.
Nehéz így konkurenst találni neki, a legközelebb talán a Renault Captur áll hozzá, amely a valóságban klímával négymillió körül indul. Viszont ha már ennyit kiad az ember, érdemes megnézni a Peugeot 2008-ast is, amely jóval tágasabb, vagy akár a Suzuki Vitarákat – négymillió környékén azt is meg lehet csípni, 1,6-os motorral, klímával. Nekem simán megérne annyit egy rendes üléspozíció, de kétségtelen, hogy a Stepway 3,1-es alapára verhetetlen. És tudjuk, hogy a Dacia az a márka, ahol az alapmodelleket tényleg meg lehet venni; meg is veszik.
