Van egy barátom, aki lelkesen használja az anyukaautó kifejezést. Azokat az autókat nevezi így, amiknek semmilyen vágykeltő, vagy érdekes része nincs, amiket nem különösebben jó vezetni, csak egyszerűen leveszi az ember nyakából az autózás minden létező nyűgét. A közlekedést helyváltoztatássá, a szívást már-már pihenéssé alakítja. De tulajdonképpen rossz ez nekünk?
Amikor az ember sokat ül műszakilag kifinomult autókban, hajlamos elhinni, hogy más is szeretne így tenni. Sok-sok henger, mindenféle furmányos szelepvezérlések, okos futómű, mindezt olyan anyagokból, amik nem olyan rég még a NASA-nak is sokba kerültek. És csak hogy az űrkutatásnál maradjunk, tudták, hogy a modern autó motorvezérlő processzora erősebb, mint amivel a Holdra mentek Armstrongék?
Autóink felfoghatatlanul fejlettek, amiből a vevők legeslegnagyobb része annyit érzékel, hogy drága a szervizelésük. De most komolyan, mindenki kérdezze meg az anyukáját, hogy mi az a kettős keresztlengőkar, azt fogja mondani, hogy valamilyen műkorcsolya-gyakorlat. Érzik ezt a gyártók is, egyre szorulnak vissza a különcségek, uniformizálódnak a megoldások: komplett márkák épülnek ugyanarra a padlólemezre, ahogy az 500 köbcentis hengerből is legózhatnak egymás mellé hármat sorba, vagy nyolcat V alakban.
Az a pár lelkes, érdeklődő hülye, aki elsiratja az autókba épített érdekes megoldásokat, úgysem vesz ilyet, legjobb példa a Volvo. A svédek 2015-ben kihozták az aktuális XC90-et, az újhullámos Volvók pedig ezzel a lendülettel elkaszálták az öthengeres motort, ami fanatikusok körében alapjaiban határozta meg a márkaarculatot. És mi történt? A Volvo szárnyal! Néha egy-egy melankolikus kéne az az öthengeres leírodik tesztekben, viszont összességében a Volvónak fut a szekér, mint még soha.
Ezzel együtt is volt nagy kamillázás, amikor először felmerült, hogy a V60 és az XC40 is elérhető lesz 3 hengeres motorral. Sokan azért szeretik a Volvót, mert úgy kap egy prémiumautót, hogy nem járnak mellé a sztereotípiák, viszont a prémiumság valami krémességet, finomságot is sejtet, aminek nem része a Wartburg-hang és remegő kaszni. És az XC40 T3 nem is csinálja ezeket. Illetve nem úgy.
Aki azt várta, hogy majd most megtörténik az áttörés, hogy ez olyan selymes, olyan halk, és olyan kívánatos mint egy sorhat, az csalódni fog, mert nem. Közlekedésnél tulajdonképpen nem lehet megmondani, a forgalom tempóját tartva, vagy országúton tulajdonképpen semmi, csak valami finom zúgás jön be. A lüktetés csak indokolatlanul magas fokozatban terhelve van meg, a Wartburg-hang is kiforgatva jön. Viszont ez most azért fáj, mert tudjuk, hogy háromhengeres, vagy azért mert tényleg kellemetlen? Megkérdeztem öt átlagembert:
Igen, egy ember sejtette, hogy háromhengeres, egy járműmérnök-hallgató, valószínűleg nem ő a célcsoport. Emiatt gondolom, hogy inkább a tudat fáj, meg a tény, hogy egy BMW háromhengeres még ennél is tud egy fokkal kulturáltabb lenni, igaz, a Volvo szintjén is már rég túl vagyunk a varrógép-zakatoláson.
Panaszkodni nem nagyon lehet rá, hiszen bőven jól viszi az autót, 140 körül torpan meg, addig elég delejes. Az érdemeit csak tovább srófolja, hogy az XC40 még így összkerékhajtás nélkül is több mint 1,6 tonna, viszont ez azzal jár, hogy városban azért a 10 literes fogyasztáshoz leszünk közelebb, mint a 9-hez, igaz országúton nem kell nagy Plattnernek lenni egy 7,5-es értékhez.
A baja nem az ereje, hanem a lendkerekesség, ami minden kéziváltós háromhengeres bánata: nagy a lendtömeg, ezért váltásnál, gázelvétel után lassan esik vissza a fordulat, ezért egy erősebb gyorsítás után másodpercekig kell várni, hogy visszaessen a fordulat, máskülönben rángatva lehet csak váltani. A váltó nem fog bekerülni a Honda-emlékpanteonba, de alapvetően pontosan kapcsolható, nem is jár túl hosszú úton, és alapvetően olyan, mint az autó egésze: olyan, mintha ott sem lenne.
Az XC40 ilyen szempontból remek mozgó anyaméh, kényelmes ülésben ülünk, puha anyagokat fogunk, a pulzus egyedül a középső kijelző miatt fog megemelkedni. Ez az egyen-Volvo infotainment, azaz a középre beállított, hatalmas, Android-alapú tablet. El tudom képzelni, hogy az ölembe véve kiadja, de vezetés közben ezen dolgokat csinálni inkább veszélyes. Igen, ismer az ipar ennél rosszabbat, de attól ez még nem jó.
A prémium márkáknak szerintem külön részlege van arra, hogy egy drága anyagokból épített autóban is érezzük, hogy ez még nem a modelpaletta teteje, hiába fizettünk prémium-felárat. A Volvóban is vannak indokolatlan méretű műanyagfelületek, nincs tekerőpotméteres indítás, ha az ember ült már nagyobb modern Volvóban, akkor érzi, hogy messze van a csúcstól. Az ajtóbetét-kárpit viszont tetszik, ez igazából egy sima, rosszabb minőségű szövet, de váratlan helyen alkalmazva, és egész jó hozzáérni vezetés közben.
A tavaly nálunk járt D4-es XC40-et azért szerettük, mert annak ellenére, hogy hagyományos, tekercsrugós futóműve volt, tudott puhán rugózni, ami egyáltalán nem egyértelmű. Ezt simán tudja a T3-as is, lényegesen jobb áron: a szolidan extrázott tesztautó 12,1 millió forintba kerül, és mivel megvan az általános volvós jólét, de még nem kell eladni egy páros szerv felét, szerintem megéri, még annak ellenére is, hogy semmi, de semmi lelkesítő nincs benne.
Ez az autó ebben a formában a vásárlói igényekre adott kigrammozott, tökéletes válasz. Annak szól, akit nem érdekel, hogy mi hajtja, nem hozza lázba a technika, sem a sebesség, és úgy általában semmi. Hogy miért gondolom ezt? Az XC40 jelenleg a Volvo második legnépszerűbb modellje, a T3 pedig a második legkedveltebb motor hozzá. Ott az az utánozhatatlan otthonosság, ami bár nem tökéletes minőségű, de jó benne létezni, és ez a fontos, nem technika. Nevezhetjük anyukaautónak, meg aggathatunk rá gúnyneveket, de a vevőkörnek ez az autó egy eszköz. Egy kényelmes, jópofa, biztonságos eszköz. Vagy önök közül izgat bárkit, hogy a kenyérpirító hány szál cekasszal melegít?
