Teszt: BMW M850i Gran Coupé (G16) - 2020.

Mert a kupé, na, ott elég volt követni a receptet: hosszú orr, lapos üveg előre, még laposabb hátra, és a végére értél. Egy 8-as méretében ez nem tud béna lenni. De egy négyajtós sportszedánt (bocsánat, Gran Coupét) dögösre rajzolni már magasabb iskola. Utoljára a Kia Stinger ugrotta meg, de innen nézve még abban is van pár felesleges vagánykodás; nem akar minden részletében nagyot dobni, de maradt benne erőlködés. Ez meg itt maga a jóféle Natalie Portman-ség. A részleteiben és egészében is szolid tökély, ami kidobott öblös csöcsök meg feldagasztott száj nélkül megy az exhibicionista konkurencia közé, lemond az első pillantásokról, de végül úgy is rajta marad minden szem. A legnagyobb 8-as óriási érdeme, hogy nem mászik az arcodba. Nagy szó ez egy BMW-től a kínai ízlésterror idején.

Winkler panaszkodott a kupé tesztjében, hogy a mélygarázsban milyen jól megbújik a patkányszürke fényezéssel. A négyajtós tesztautó is hasonlóan eltűnős, főleg látszóbetonos környezetben, de ez a mattos hatású Robotzsaru-grafit (katalógusnevén Frozen Blustone metál) nem mellesleg a legdrágább szín a katalógusban, egy 1 millió 280 ezres extra. A konfigurátor szinte összes színe ilyen tompa, a vörös is inkább bordó, rikító színű M850i-ért meg a jelek szerint a sufni fényezőkhöz kell fordulni, úgyhogy a formai visszafogottságon túl, ennyi összeesküvésre utaló jel után ki kell mondani: a BMW-nél előre kitervelten nem a suttyó millerekre célozzák az alacsony hasú kínálat majdnem-csúcsát. Most nem.

És működik, mert nem fordulnak meg utána. De sehol senki, ami mégiscsak furcsa, mert ilyen sziluett nem sok gurul az utakon. Na meg már a méreteivel is túl nagyot harap ki a térből, hogy csak úgy átnézzenek rajta. Megvan ötméteres (507 centi), csak ahhoz képest kicsi, hogy 8-as van a nevében. Bár annyira ahhoz sem, mert az utolsó, még az óévezredben kihalt 8-as, az E31 például 478 centis volt, amivel még csak nagy sem volt a maga idejében. Szóval a négyajtóson se lehetett semmiféle tradícionista kényszer, hogy nyúlni kell. Annyira nem tette, hogy hét centi mínuszban van innen a legnagyobb hatos.

Nem gondolnám, hogy valós dilemma a "klasszikus kupéban vagy gran kupéban vegyük-e" kérdés, de valahogy el kell helyezni a kínálatban. Márpedig a kétajtósnál 23 centivel nagyobb, ebből pedig három centi kivételével minden a tengelytávba ment. Lényegében ez az egyetlen ok, amiért az importőrnek volt értelme berendelni még egy tesztautót a flottába, mert ezt leszámítva érdemi változás nem történt a kistesóhoz képest. Azaz a logika alapján itt tényleg azok nézelődnek, akiknek szükségük van egy teljes értékű hátsó üléssorra egy 520 lóerős autóban, aminek az utasfülkéje nem nagyobb, mint egy Fiat Tipónak.

Na, de ami bent van, azt tényleg megéri megosztani másokkal. Egyáltalán nem evidens, hogy egy 40 milliós autó belterében minden ennyire a helyén legyen, többé-kevésbé jó ízléssel. Ezt mindenki tudja, aki már látott Bentley Bentaygát belülről. Vagy bármilyen új Rolls-t, esetleg Aston Martint. Mondhatnánk, hogy a nagyon-nagyon gazdagok ennyivel rosszabb ízléssel vannak megáldva, mint a simán csak nagyon gazdagok, de az S63 AMG közel ez a liga, és az is borzalmas giccsparádékkal képes kimenni az utcára műszerfal néven. A BMW belső formatervezői szerencsére inkább a Porsche dizájnereivel élnek lelki rokonságban, ez így itt például ebből a szögből elég zen.

Nyilván ebbe is bele lehet kötni. Ez a mélyen ülés egy ennyire hosszú orrú autóban eleve nehezen megszokható, de ha ez itt egyszer egy műfaji adottság, a központi kijelzőt talán tehették volna lejjebb, vagy lehetne kisebb. Annyit megtettek, hogy le lettek csapva a felső sarkai, ami tényleg egy kilátásérzetet javító húzás volt, viszont így meg a kijelzőre kéne kevesebb feketeség, azaz el kéne felejteni a sötét peremet, ha ez gyártástechnológiailag egyáltalán megoldható. A menü a szokásos, a gombkiosztás is maradt, és úgy tűnik, most már nem lehet kirobbantani innen ezt a kristály váltókart. Se fogni nem nagy élmény, se nézni – kár volt ezt elirigyelni a Rolls-tól, ontja magából a prémiumságot a beltér enélkül is.

A lényeg hátul van. A legkényesebb téma a fejtér lehetne, de abból jut elég, ahogy lábtérből is. Sőt, az a fullos, kétmilliós bőrkárpitcsomag hátra is elért. Elöl puhábbnak tűnik ugyan, de hátul sem lehet vészes rajta egy hosszabb út. Nem az az S mercis tespedős limuzin hangulat, de nem is ugyanarra veszik. Itt kompakt, kemény ülés van és egy közepesen erős kínálat kényelmi extrából. Értsd: ide is jut kétzónás klíma, ülésfűtés, két USB-port és pohártartós könyöktámasz. 

Az öszvér az utolsó állat, ami erről az autóról eszedbe juthat, pedig a hajtása tényleg olyan. Ott van a nyers V8-asa (persze biturbóval) 4,4 literrel, és ott van a vezetése, ami annyira high tech, amennyire csak telik a BMW mérnökeitől. Még a prototípusok walesi menetpróbáján vettük végig, mit csinál az a talicskányi szenzor benne, hogy a lehető leginkább hülyebiztos legyen, bárki kezébe is kerül ez a sofőrrel kéttonnás, 530 lóerős tárgy. A pedálállásra, kormányszögre és úgy általában a futóművön át érkező minden infóra az aktív stabilizátorok megállás nélkül kalkulálnak, ami egy drága és végtelenül komplikált módja annak, hogy mindig és mindenhol pont jól legyen stabil, de közben sehol se tűnjön túl keménynek vagy taknyosnak.

Nem mondom, hogy a januári dzsuvában sokat emberkedtem vele, de az átjött, hogy biztonsággal lehetne. Hogy jókedvvel, azt nem mondom, mert egyenesen gyorsulgatni nagyon tud, azt adom. Nem is feltétlen a 3,9 másodperces 0-100 (két tizeddel lomhább a kupénál) a jó benne, hanem mert a V8 turbóval és ezzel a szolid hanggenerátorral is V8. Utóbbi nyilván nem mindig szól be a Bowers & Wilkins-eken, valószínű a módoktól (Eco, Normál, Sport) is függ, mikor zenél az is. Amúgy aktív szelepes a kipufogórendszer, akusztikusan is szépen eljátszik.

Ha kiveszed a Sport-módból, a hangja sem nyomja szét a fejed egy hosszú autópályázásánál. Így pedig ahogy a nagy, drága és sportos autókkal általában, ezzel is nagyon jó tempósan csorogni. Városban feledteti nehezen, hogy nagy és nehéz, mert hiába dolgozik a mélyben egy sereg processzor, akkor is egy nagy autó marad, aminek nagyon messze van tőled az orra, te pedig ott ülsz lent, a forgalom feléhez képest csak kicsit, a városi terepjárókhoz képest nyomasztóan mélyen. A radarok és kamerák elveszik a parát parkoláskor, de – talán csak a tesztautós felállás teszi – akkor is izzasztó minden helyzet, amikor be kell szúrni az orrát két autó közé. A nagyajtós kupéval mondjuk még körülményesebb lehet minden áruházi parkolás, főleg ezzel a jóféle használt Jazz-árú fényezéssel.

Annyira megnéznék egy utánkövetéses felmérést a vevőkörről. Mert tök jó, hogy 1800-4600-as fordulat között végig ott a 750 Nm, addig biztosan, amíg minden haveroddal kipróbáltatod egyszer. Aztán rájössz, hogy a hétköznapokban mennyire felesleges és ECO-ban gurulgatsz vele a legtöbbet, mert azzal forgalombarátabb a gázreakció, csendesebb az autó, miközben ugyanolyan jól néz ki és még a fogyasztás is elvan 12 liter körül. Pályanapozni eleve nem ezzel akartál, mert arra – ha már mindenképp nagy BMW – egy M8-at vettél volna. Szóval a végén ott maradsz egy nagyon szép és nagyon magasan felszerelt autóban, amivel vizuálisan ugyan feldobod a környezetet, de közben ugyanúgy pusztítod, mint egy otromba sport SUV-val, még ha amúgy ez sokkal jobb ízlésre is vall. 

Az M850i és úgy általában a 8-as sorozat ipari csúcstermék - az utolsó cérnaszálig a szőnyegeiben. Annyira magas foka az autógyártásnak, hogy múzeumban fogják mutogatni – csak már tartanánk ott. 2020-ban viszont nehéz rajongani valamiért, ami ennyire pazarló, és ezt nem feledteti, hogy mennyire jó benne létezni. Egy ilyen luxustárgy túl nagy luxus. Egy embernek biztosan, de még akkor is az, ha teleülik mind a négy ülését. 40,1 millióról indul a Gran Coupé, majd egymillióval a kupé alatt, plusz az extrák. Elgondolkodtató demagógia, hogy csak az elsőéves értékvesztéséből mennyi jóságra futná.