Úgy hibrid, ahogy senki más

Teszt: Renault Clio E-tech

2021.01.30. 16:13

Ha kiállásra kéne sorrendezni a kisautós mezőnyt, kevesek listájáról maradna le a Clio a dobogóról. Ez a porcelánkék darab se rossz látvány, pedig ő egy E-Tech – a Renault nyelvén a hibrid – amit legfeljebb abból venni észre, hogy szemérmesen elrejtették a kipufogóját, hátha attól zöldebbnek hat. Még ha amúgy csak egy öntöltő hibrid.

Mondjuk ennek a porcelánkék fényezésnek a felára a legjobban elkölthető 140 ezer forint, amivel fel lehet dobni a külsőt. Az alap jégfehérrel tompábban jön át a franciás bohémsága, bár még úgy is az egyik legjobban kinéző Renault mostanság. Mert amíg mondjuk egy Mazda kábé minden méretben elegáns, a VW és a leányai meg képesek egyhangúan komor autókat gyártani minden méretben, addig egy Renault hol parádés, hol béna. Még csak mérethez sem lehet ezt kötni náluk: az egyel nagyobb Megane egy sokkal rosszabb arányérzékű forma, a giga Espace-t pedig művészeti múzeumokban fogják mutogatni, olyan megjelenése van. A Clio mellett meg ugye ott a kínálat villanyosa, a szintén négyméteres Zoe, aminél orrnehezebb dizájnnal nehéz lenne autót rajzolni.

A Cliónál jól jött ki a formai rulett, jó érzés hordani, és talán a téli hónapokban antidepresszánsnak se utolsó színe mondatja velem: szerintem nagyjából kortalan és nemtelen. Mégis kevésbé lelkesen ültem először bele. Az utolsó Renault-s élményem a ráncfelvarrás előtti Megane volt, aminél lehangolóbbra tervezett középkonzolt azóta se láttam. Belül-elöl az előző Clio se sikerült jól, de itt most egész zen lett az összkép.

Egy kisautóhoz mérten jól van beosztva a hely, pedig ekkora térbe nagy bátorság betenni egy ekkora kijelzőt úgy, hogy az áll a középkonzolon és nem belesimul. Uralja is a teret rendesen, de agyon nem nyomja. Az elmaradt klausztrofóbiát a teszt alatt a fokozatválasztó kar körül világító dekorcsíkokra és a fehér kárpitfoltokra fogtam. Ezek mind jól tagolják a teret, viszont ha megnézed ugyanezt a belsőt mindenhol feketében, láthatod, hogy nem nyomasztó ez azok nélkül se.

Aztán ha megetetted a szemed és elkezded fogdosni a fogdosni valót, egy kicsit csalódsz. Egy sztenderd kisautó minőség, semmivel sem rosszabb, csak például a Megane-ban pont akkor jön meg a kedv a bent létezéshez, amikor leesik a kontraszt a formavilág és az anyaghasználat között. Itt ilyen rádöbbenést ne várj, főleg, ha fétised a kapcsolásérzet. A kormány gombjait leszámítva minden erőtlenül nyomkodható, kapcsolható, és ez annak tud fájni igazán, aki ült mostanság új Peugeot-ban. Rejtély, hogy tudják ugyanebbe a kategóriába ennyire bő kézzel osztani a stílust, ami ugye szubjektív, de hogy fogni is mennyire jó bármit a Peugeot-féle i-cockpitban, az őrület. Itt meg a Dusterből jött tekerők a klímapanelnél a legjobb emlékű tapizások.

A multimédia viszont megint egy erős pontja. Ez a 9,3 colos kijelző még az Intense felszereltségnél is feláras, az alap ugye egy hétcolos, de miután tényleg elbírja a tér és nem takar be, nem hülyeség ezzel venni. Mármint annak, aki használja, mert egyrészt tükrözhető az androidos és almás telefonokkal, másrészt egész használható a saját menüjével is. A kategóriában, de néha még feljebb is a lassúság a halála ezeknek a grafikailag már egész vállalható kijelzőknek, ez viszont kimondottan gyors lett. Egy kevés buzulási lehetőséget is kapott a hibrid: nézegetheted menet közben, éppen mi hajt, hova tölt. A kettes Prius óta ez a minimum egy hibridben.

Azt már oldalnézetből sem nehéz kitalálni, hogy hátul ülni nem élmény. Hogy helyből nagyon kevés van, az többé-kevésbé a kategória sajátja, de hogy a meredeken emelkedő övvonal mennyivel nyomasztóbbá teszi az egészet, az bizarr. Balesetbiztonsággal meg lehet magyarázni, miért jó így, a külső formatervező csapata is csapkodhatta a seggét örömében, hogy belementek a fejesek, csak önmagában ettől még rosszabb hátul ülni, pedig enélkül is szűk. 

Egy hosszú tetőablak rengeteget tud javítani ilyenkor a térérzeten, de sajnos azt nem szokás osztogatni a kategóriában. Egy kétségbeesettnek tűnő, egész hatásos próbálkozás az elkeskenyített, előre dőlő fejtámláké. A csomagtartó mérete ezzel szemben a kisautós mezőny elejében van: 300 liter. Mindezt úgy, hogy itt bejött a pótkerék mellé az  akkumulátor, ami végül nem vette el se a pótkereket, se a litereket. 

Csikós dicshimnuszai után minimum csodát vártam az E-Tech-től. Ami itt ugye csak öntöltő hibrid, a Capturben egy nagy akkumulátorral kiegészítve pedig már plug-in. Nyilván a Clio vevőkörének túl drága lenne egy konnektoros, meg persze ott van a méretében a tisztán elektromos Zoe annak, akinek telik tiszta kisautóra. Így lett végül „csak” hibrid, mert egész olcsón adható, miközben még így is nagyot harap le a flotta CO2-értékéből, aminél fontosabb szempont nincs most egy Európában érdekelt autógyártónak.

Mint technikai forradalmacska, szép teljesítmény a Renault különutas hibridhajtása. A maga egyszerűségében zseniális, az egyszerűséget pedig úgy kell érteni, hogy félelmetesen pontosra építettek egy viszonylag egyszerű hibridrendszert, amiben nincs se kuplng, se CVT vagy bolygómű. A különböző irányból érkező erőket egy körmös kapcsolású, aszinkron váltómű hozza össze. Van egy 90 lóerős, 1,6 literes szívó benzinmotor, rajta egy négyfokozatú körmös váltó és van két villanymotor, amiből az egyiken szintén van két fokozat. A nagyobb elektromos indítja az autót, és képes egymagában, vagy a benzinessel közösen hajtani. A másik egy kiegészítő indítómotor-generátor, ez felel a szinkronért a hajtásban. Egyrészt ez indítja a benzinmotort és ez pörgeti fel arra a fordulatszámra, amivel a tökéletes pillanatban bekapcsolódhat a hajtásba. 

Mindig villannyal indul a Clio, és hátrameneti fokozat híján az elektromotor forgásirányának megfordításával megy a tolatás is. Elvileg a kijelző szerinti két egység alá sosem megy a töltés, így képes a csupán 1,2 kWh-s Hitachi akkumulátora mindig annyit energiát tárolni, hogy meg tudja lendíteni az autót. Aztán egyszer, egy tényleg észrevehetetlen pillanatban beszáll a benzines is és onnantól hol az egyik, hol a másik, hol a két motorról megy a hajtás. Sőt, néha bekapcsolja a húzásba mindkét villanymotorját is.

Három év priusozás után és sok japán hibrides kilométer után a legfurcsább, hogy tényleg hiányzik az a nyúlós hibrides érzet a menésben. Közvetlen, mintegy jó szívómotoros, nem érezni, hallani ki a váltásokat, és szintén a japán hibridek után furcsa, hogy nem ordít, ha taposod. Ezzel a 140 lóerős rendszerteljesítménnyel (90 a benzines, 49 a villanymotor és 20 az indítógenerátor (nem összeadni kell őket)) könnyen viszi ezt a kis bódét. Egyvalami rontja el az összképet, az pedig váratlanul aggregátorüzemmódba kacsoló benzines. Nyilván amikor csak lehet, városi tempónál villannyal oldja meg a közvetlen hajtást, a benzinesről pedig a háttérben tölti az akksit. Néha ezt nagyon ottrombán csinálja: az egyik pillanatban még némán csorogsz harminccal egy kertvárosi utcán, majd hirtelen kiakad a fogyasztásmérő és ordít az orra. Aztán ezt csinálja percekig, amíg tölti az akkut. 

Ezzel az általában nagyon kellemes, néha ijesztően zajos hibridhajtással nem nehéz összehozni a négyliteres fogyasztást, de a tempós főutazgatás városi körökkel felütve 5-5,5 liter között van. Mivel zöld rendszám nem jár hozzá, ennek kéne lennie a fő vonzerejének, de ezek ma már nem kimagasló értékek. Annyira semmiképp, hogy kétmillióval drágábban induljon a hibrid az alap benzinesnél. 7,2 millióról, de a tesztautó alapára már 7,7 millió, mivel Intens, plusz nem kevés extra. Aki azzal számol, hogy sokat megy és így takarékoskodna a bolygónak vagy a pénztárcának, az vehetne mondjuk benzingázos Cliót is másfél millióval olcsóbban. Hibridből pedig van még a piacon bőven jobb árú a kicsit nyúlósabb japán-koreai kínálatban, akár fél mérettel nagyobban. 



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.