Mini ráncfelvarrás sajtóbemutató

Az eddigi széria még most is egészen friss és kellemes látvány, de az ízléses, egyszerű formák ugye nehezen évülnek. A ráncfelvarrás is az egyszerűsítés jegyében zajlott, az eredmény egy kevesebb sallanggal összemaszatolt, az előzőnél egységesebb forma lett, ami jobban is hajaz az eredeti, brit skatulyára. A korábbi, 2017-től forgalmazott változatokon négy jól elkülöníthető egységből állt össze az orr: a lámpák; a felső hangsúlyosabb és az alsó diszkrétebb légbeömlő; és a lökhárító oldalára tolt ködlámpák osztották meg a figyelmet, az új dizájn ezzel szemben egy keretbe foglalta a két légbeömlőt, a ködlámpa pedig bekerült a fő fényszóró házába - ahol már rosszidő-fényforrásnak kell hívni -, a helyét két kicsi nyiszat vette át. 

Ezek oldalt vezetik el a levegőt, és javítják az autó légellenállását. Az egyszerűsítő elméletembe némileg beletalpal a Mini logó fölötti kis légbeömlő, és a hátsó lökhárítók betétei, amik egyáltalán nem funkcionálisak, csak úgy ott vannak. A szigorú ember erre fintorog is, de ha a Civic Type-R-nek, a Suprának és a Challengernek lehet, egy Mininek miért ne lehetne, az legalább eleve egy játékos dísztárgy, elfér rajta a céltalankodás.

Ha követjük a levegő útját, az orr után az új felnik tűnnek fel először, a négy új közül a képen látható darab mintha a matchboxok kerék-dizájnját nyúlná finoman, és bár a párhuzam találó, a sajtóúton résztvevő egy másik kolléga vetette fel. A kerekeken kívül az egyetlen újítás az oldalindex, ami BMW-khez méltón megosztó, téptem már le hasonló gumicafatot az edzőcipőm talpáról. Az autó tetejének háromszínű festését („világméretű innováció: Multitone Roof”) is erősen hangsúlyozták a sajtósok, ilyet a Mini kínál először, állítólag a metódus miatt nincs is két ugyanolyan, ez tovább erősíti az unikum-érzést. Kopott Monty Python-frázis, tudom, de a Mini vásárlók is mind egyéniségek. Még a magyar reklámvideót szinkronizáló Holl Nándor is megküzdött a szabad szellemű egyéniségekkel, de vélhetően nem a torlódó réshangok törték a nyelvét, hanem a röhöghetnék.

Mert a szabad szellemek előbb restaurálnak maguknak egy vén Peugeot biciklit, gyalogolják körbe a Földet vagy vesznek Fekete zaj/Kolorádó örökbérletet, mint alapáron 6,7 milliókért Minit /aki Minit vesz, Szigetre jár - change my mind/. Persze minek ugatni a Holdat, ha egyszer autóként és kiegészítőként is fantasztikus a Mini. Olyannyira, hogy az egalitárius és a társadalmi igazságtalanságok fölött nyígó szemlélet ellenére is képes beláttatni velem, hogy nagyon jó érzés lehet birtokolni egyet.

Persze követelmény is, hogy az legyen: fiatalos vászonhuzat és puha borítások, félelmetesen gyors infotainment, szépen kidolgozott, következetes dizájn majdnem mindenütt, no meg aktív tempomat és sávtartó. Könnyen kilóg ebből a tükörsima horizontból a hiba, amit egy normál autónak fel se rónánk: a sofőr előtti, eddig mutatós, karikós műszeregységet opcionálisan leváltó képernyő gusztusos, vékony medál, a grafikája mégis zavaróan homályos. Arra kell gondoljak, hogy direkt ilyen, csak még nem értjük, se én, se a többi újságíró kolléga.

A középső kijelző felbontásával viszont halat lehetne filézni, a rendszer a telefont is gyorsan felismeri, elérhető az Android Auto és az Apple CarPlay, de az némiképp zavaró, hogy egy digitális teddy-hengerrel nyalták fel a konzol böszme karikájának közepére. Furcsán hat, helykihasználtság szempontjából is kérdőjeles, de a következő generáción biztos előállnak valami arányosabbal. Azt viszont követelem, hogy a billenőkapcsolókat ne bántsák, az egész márka legbohóbb részlete, bohóbb, mint egy kisminkelt Thatcher.

További változás a beltérben, hogy a légbeömlőket integrálták a műszerfalborításba (ugye, az egyszerűsítés), így nem különülnek el béna plasztik-karimával. Apró megjegyzés, hogy a frissítések egy részét igen agyafúrtan oldották meg: az alapfelszereltség részévé tették az eddig feláras kiegészítőket, ilyen az új, anyacéghez hűen vastag sportkormány, és a hátsó lámpa brit zászlós mintája, amiért vajon fizetnek-e valami díjat az Egyesült Királyságnak. Aligha. Ezzel együtt kell megjegyezni, hogy a BMW korábbi nyilatkozata, miszerint a költséghatékonyság jegyében egységesítik a különböző csomagokat és megszüntetik a túl sok opciót, a Mininél már tetten érhető.

Az úton az általam próbált háromajtós és a kabrió is határozottan, de tűréshatáron belül mozgott, ehhez tesz hozzá a modellhez most először elérhető adaptív futómű, ami lengéscsillapítónként egy-egy plusz szeleppel ellensúlyozza az adott kerék megtapadásával hirtelen fellépő nyomást. Csodát persze nem tud tenni, az M0 körgyűrű vasútszerű rotyogása egy idő után így is fárasztó, a külvárosi kátyúkat szintén szóvá teszi, de ha rendes, sima utat kap, meghálálja. Őrzi a miniséget, és ha orrtolós is néha, tompán közli a sofőrrel a történéseket. 

Az erősebbik, 178 lóerős négyhengeresben (Cooper S) pont van annyi tartalék, hogy autópályán se kelljen kétségbeesni, de aki nem siet, és a kipufogók helyett lo-fit hallgatna, bőven elég a 136 lóerős háromhengeres is (Cooper). Az alap Minit, a One-t itthon piaci okok miatt nem forgalmazzák. A hifiről (Harman&Kardon) azért jegyezzük meg, hogy legalább olyan testes, és viszkózus hangokat képes kiadni, mint maga a motor, nagyon nagy piros pont érte, meg a kipufogó hangolásáért. 

Jól jegyezzük meg, hogy a sajátosan kicsi, városba szánt modelljei miatt a Mini 2030-tól teljesen elektromos márkává fog válni, így addig élvezzük ki ezeket a hangokat, amíg lehet. Bár a márka hazai eladásai az elmúlt időszakban egyre csak javultak, és még a pandémia alatt is jól teljesítettek, az elektromos átállás még előrébb viheti őket: ha megnézzük, a villanyautók esetében megszűnik a prémium felár, így a Minik egy ligába kerülnek az egyébként alacsonyabb szegmensben játszó modellekkel. Hogy a rajongás mennyire szól magának az imázsnak, és mennyire a hajtásnak, pár éven belül kiderül. Én nem féltem őket.