Joy of Driving: Ferrari FF - 2011.

Zsizseg még a forró levegő a végtelenbe nyúló lemez felett, amikor a piros slusszkulcs fémesen súrolja a gyújtáskapcsolót, elfordítom, majd megnyomom a Start gombot, és rövidke köszörülés után olyan robajjal dörren a Ferrari V12-es, mintha valami hirtelen vihar csapott volna le. Az ilyen hallatán pont olyan önkéntelen vigyor ül az arcomra, mint amikor a kisgyerekek toporzékolva kapnak a fülükhöz, de közben ott van ugyanaz a széles mosoly. Régen háttal ülök már a száguldó cirkusznak, mégis ez a néhány másodperc az indítástól a selymesen duruzsoló motorig a Forma-1-es autók legszebb korszakát idézi.

Hidegen kattan a fém váltófül és a gázra simítva gurul az FF, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a cukor eufóriájában 660 lóerőre hegyezett Ferrarival rásimulni az útra. Felhajtott ingujjam körül táncol a menetszél, félkézzel fogom a gyeplőt, annyira magabiztosan szalad a tájban. A szőlőtőkék előtt lágyan kanyargó úton épp úgy elnyújtózik az FF, mint az horizontba tartó autópályán, ahol rendíthetetlenül suhan akár 130-cal vagy 270-nel, de még 335 km/órás sebességgel is, mert ez a 4,9 méter hosszú és közel 1,9 tonnás Ferrari valódi gran turismo.

Mindenhol virít a pornóvörös, még a napellenzőket és a tűzoltókészülék tokját is bőrbe varrták. Ez már távolról sem a kézművességgel felemelt Fiat Punto beltér, mint ahogyan azt irigykedve szokás rávetni a Ferrarikra, azok az idők már régen elmúltak. A visszafogott szürke FF könyöklőjén megcsillan az Allestimenti Speciali 1 of 1 ezüst plakettje, amiből teljesen világos, hogy korábbi, kuwaiti tulajdonosa egyedi és kifogástalan minőségű belteret álmodott meg az autóba, Maranelloban pedig alázatos úri szabók megcsinálták. A közel-keleti specifikáció miatt abdzsad van a tükör alján, és visszafelé lapozgatós a szervizkönyve.

Frivol piros utastere, mint egy dzsentri mulató lenge öltözetű táncosnők, pergő kártyák, tornyosuló zsetonok és tömény szivarfüst nélkül. Négy embert repít szorosan körbeölelő, kényelmes üléseiben miközben bármilyen zenénél szebben muzsikálja az utazás örömét a 12 hengeres szívómotor. Míves részlet az analóg fordulatszámmérő, az utas előtti kijelző és az ágaskodó cavallinók minden szellőző közepén. Az FF-ben lényegtelen a tempomat vagy a komikus képminőségű tolatókamera, mert a Ferrari úgy pihentet, hogy közben nem hagy unatkozni. Vezetni szinte nem is kell, annyira rácsavarodik az utolsó receptorra is, hogy elég gondolni a következő pillanatra, és megtörténik pontosan úgy.

Kormánya önmagában fantasztikus, hogy a bőr alól kibukkanó karbonban ott vannak a váltásra figyelmeztető LED-ek, és úgy kell rámarkolni, mint egy versenyautóban. Bajuszkapcsolók nincsenek, csak a rideg váltófülek. Indexelni, ablakot törölni a kormányon lévő gombokkal kell, hangerőt állítani pedig a lyuggatott alumínium gázpedállal. Klassz ellenállással kattan át a Manettino - tehát a világ legpazarabb módválasztója - Sport állásba, miután felkeményedik az aktív lengéscsillapító és táncba enged a menetbiztonsági elektronika.

Varázslatosan közvetlen és érzéki kormányzása van, az FF mintha könnyed sportautócska volna, úgy követi talán nem is a kezet vagy a szemet, hanem a vezető első gondolatát. Valami mágia lehet, mert ekkora autó ilyen légiességgel, ennyire élőn a vezetőhöz simulva, ilyen sebességgel csak akkor mozoghat, ha az öreg Enzo hevesen gesztikulálva maga tessékeli odébb a fizikát onnan fentről.

Masszív gázra 8000 fölé sprintel a fordulatszámmérő tűje a sárga számlapon, a 6,3 literes szívó V12 pedig minden ezredmásodpercben máshogy muzsikál, zeng, dörög és üvölt teli torokból a négy csövön át. Mintha egy profi zongorista keze szaladna végig egy pokoltól mennyekig tartó billenyűsoron. 6000 után kezd igazán bosszús lenni, olyankor hallani benne a robbanásokat, dühösen kalimpáló dugattyúkat, villámgyors szelepeket, az őrületes szívóhangot. Aztán kattan a váltófül, a 7 sebességes duplakuplungos automata pedig már akkor berántja a következő fokozatot, mielőtt az ujjpercek ellazulnának, és kezdődik elölről a koncert. 3,7 másodperc alatt megvan a 100 és további 7 másodperc múlva már elhagyja a 200-at is. Részegítő, kéjes élvezet minden átkozott pillanata.

295 széles Michelin Pilot Sport 4S-ek vannak a Ferrari FF alatt, aminél aligha van jobb utcai sportgumi. Ragadósra melegítve kész csoda, hogy a 316-os BMW-m el tud indulni ezeken, hiszen a Ford Mustangnak is kihívás izomból elfüstölni. Az FF viszont eltekeri és megrebbenti a fenekét, ha hirtelen szőnyegre koppan a hosszú pedál. 65 fokos hengerszögű 12 hengeres motorja 8000-nél adja le 660 lóerejét és 683 Nm nyomatéka van 6000-nél, viszont már 1000-es fordulattól több mint 500 Nm van a talpam alatt.

Motortere legalább annyira művészi, mint egy freskó. A piros airbox csak a teteje, a blokk és a szelepfedél lent van a mélységben, hogy alacsony legyen a súlypontja. Technikája nem csak szép tradíció, hanem mérnöki mestermunka, összkerékhajtása pedig igazán különleges. Az FF (Ferrari Four: négy hajtott kerék, négyszemélyes utastér) transaxle elrendezésű, tehát a váltó a csomagtér alatt található, a hátsó tengelynél. Ahelyett, hogy egy újabb kardántengellyel plusz súlyt pakoltak volna bele, egyszerűen a főtengelyről kétsebességes váltón át meghajtják az első kerekeket is. A rendszer elektronikusan vezérelt, ezért nyomatékvektorálásra is képes, így nem csak intenzívebben húz rá a kanyarcsúcspontra, hanem okosan megoldja, hogy akár havas úton is feljusson bármelyik sípályához Cortina d’Ampezzoban. Nagyjából 100 km/óra felett pedig kizárólag hátra hajt az FF.

Szédítően áll neki a Grigio Silverstone és a shooting brake forma extravaganciája, amivel a Ferrari FF maga a funkcionalitás gyönyöre. Laposan, hosszan és szélesen terül el, de a Pininfarina, pontosabban Flavio Manzoni ívei derékban karcsúvá, vállban izmossá teszik. Minden légbeömlő és apró rácsozott kilépő valódi rajta, a lökhárítóba harapó hátsó diffúzort a szélcsatorna rajzolta.

Nemes luxusautó az FF, hiszen megvan benne a ‘60-as évek finom eleganciája, az aranykor veszélyes Le Mans-i 24 órása versenyei, a modern autók komfortja és bárhol körbelengi az őszinte ámulat. Ez nem egy piros 458 Italia, hogy ellenszenves pojáca legyen, ezt az irigység helyett előzékenyen beengedő közlekedők, lelkesen integető és a lehúzott ablakon át kipufogóhangra váró emberek veszik körül. Páratlan nagyszerűség a Porsche Panamera Turbo, a Bentley Flying Spur vagy a Mercedes-Maybach S, mert egót, rangot, tartást adnak, de az FF-ből nézve mind csak elpazarolt milliók gőggel gördülő, drabális szobrai, mert egyik sem érhet fel a Ferrari mézédes dolce vitájához.

Mit ad ég, véletlenül van Ferrari FF-ről videós tesztünk is, ha érdekel a hang, meg ahogy mozog, ide kattintva átélheted!