Ernyedten terülök el a szerkesztőség padlóján, kirúgta alólam a széket az új Niro. A neve a Near Zeróból jön, ez egy Wikipédiáról lopott triviának még el is megy, csak ugye az etimológiával kezdődő cikk a szerző kétségbeesésének csalhatatlan jele.
A koreaiak az ezredfordulóig nem egyszerűen semleges autókat gyártottak, hanem sivárakat. Az izgalom helyett az olcsóságra fogták a céllövöldés puskát, és - tekintve, hogy eleve hunyorítanak - el is találták. Azóta eltelt pár évtized, a majálisnak vége, a koreai autóipar - beleértve a Kiát - pedig felpezsdült: nem elég, hogy a Sportage a legjobb SUV-k egyike, az EV6 pedig Év autója, a formatervek is felbátorodtak.
Az előző generációs Niro leginkább semmilyen volt, de a látszat ellenére az új is legfeljebb divatanarchista, pár erős részlettel hazudja magát punknak: a fényszórók olyat köpnek a hagyományokra, hogy Turgenyev Bazarovja is beleszédül; a hátsó lámpákat meg mintha szándékosan fenték volna olyan vékonyra, hogy a pirosnál poharazó zord csöves is másodpercek alatt kopaszra borotválhassa vele a fejét. A szimmetria, a rend eközben csendesen tiszteletben van tartva: a karosszéria teljesen hétköznapi bakancsforma; hátul az alsó lámpadizájn tökéletesen rímel az elsőkre; a tesztautó pláne visszafogott, lehagyták róla a C-oszlop extra festését (az elektromos változat tesztjéből lehet ismerős), pedig azzal már budget Audi R8-epigonnak is elmenne.
Hét napja fekszek a padlószőnyegen, és már ott tartok, hogy nevet adogatok a kávéfoltoknak: a legsárgább, sörszagú, borízű a Winkler; amelyiknek mintha kihúzott szemei lennének, az meg a Zách Dani. Nézünk egymásra, mint Tom Hanks és Wilson, mi az anyám púpos hátát írjak a Niróról, kérdem könyörögve. Winkler szólal meg, csak olyat érdemes, ami után évekig nem ad tesztautót a Hyundai/Kia.
Becsülöm a Kiát, amiért meg sem próbálja elhitetni a Niróról, hogy tudna menni terepre. Mert nem tudna: nincs kiemelkedő hasmagassága (16 centi), egyik változatához sem jár összkerékhajtás, de fölösleges is lenne – a koreaira parafrazeált Kádár erre azt mondaná, hogy a kimchileves legyen kimchileves. Se nem hatchback, se nem SUV, ugyanúgy besorolhatatlan, mint a Prius, amihez a szakma olyan görcsösen hasonlítani igyekszik. Valahol egy elhízott hatchback és egy zsugorfóliázott egyterű között lavíroz, de legyen inkább lótuszlábú crossover, és akkor mindenki, még a kislábfétises kínai férfiak is megnyugszanak.
Kia Prius? Legyen. Mérjünk minden hagyományos hibridet a Toyotához, de rögtön csomót köt a párhuzamra, hogy műszakilag teljesen más a kettő. Míg a Toyota közismerten e-CVT-vel, fokozatok nélkül hajt, a Kia rendszere - ami az előző Niro hajtásának minimálisan finomított változata - egy hatgangos DCT automatára alapoz. A Toyota bőg, a Kia lassan gangolgat, és az üzemmódok között sem a legkulturáltabban vált, lendületesen vezetni egyiket sem lesz jó. Ha tényleg sportos hibrid kell, hívjuk fel a Hondát. Mindezért cserébe a teszthéten 6 liter körüli átlagot hozott a Niro, de hideg volt és eső és szél és főleg városi sietség, tehát a tényleges fogyasztás ennél kevesebb lesz. Az előző generáció átlagára is 5 litert ír a Spritmonitor – (a hypermiler-szekta most fogja be a fülét) nagyságrendileg ennyit tudnak ma a hibridek, a Toyoták valamivel kevesebbet.
Tizenkettedik napja a padlószőnyegen. A Niro miatt elliptikus gondolatok gyötörnek, az autós újságírás értelmét kérdőjelezem. Hányszor fogom még leírni, hogy elöl McPherson, hátul multilink anélkül, hogy a potenciális vásárló tudná, mit jelentenek? Sokszor. Nekik írunk? Kinek írunk? Érdekel bárkit, hogyan viselkedik egy hibrid crossover kanyarban? Zách Dani azt súgja, egyáltalán senkit se. A Niro kicsit lehetne puhább, de ennyi. Életében úgyis kétszer fog határon autózni a leendő tulaj, egyszer amikor szülni viszi a feleségét, másszor meg amikor összeomlik ez az egész fingszagú kóceráj, és tiplizni kell nyugatra.
Arra jó a Niro, menekülni. A csomagtérbe a kategóriában átlagos 425-451 liternyi családi biszbasz fér (feleség ruhái, műcsali-gyűjtemény, pelenka, pálinka, ilyesmik), az utastérben is van elég rekesz, a gyerek is tudja hova dugni az Uziját, amivel a határőrökre lődöz majd. A láb- és fejtér bőséges, egy 181 centis harci csecsemő fölé is férne még rohamsisak.
Nem kell ehhez romlott politikai elit vagy a szomszédba hullajtott atom, egy sima hétköznap is lehet menekülni: stresszes munkából haza, passzív-agresszív otthoni légkörből munkába, ezekre ideális a csúcsfelszereltségű (Kryptonite) hibrid Niro. Egyfelől mert 141 lóval, meg a fejlett vezetéstámogatókkal nem lehet túl nagy hülyeséget csinálni, másfelől kimondottan csendes és kényelmes a rugózás, kellemes lobotómia arra a húsz-negyven perc ingázóidőre - közben folyhat a fehér zaj az extra Harman Kardonból. Az összeszerelési minőség megnyugtat, bizalmat kelt, mintha terápiás rekamié lenne; a technika kipróbált és gyors; a dizájn érthető. Jó értelemben semleges.
A prospektus-dramaturgia csúcspontja nyilván az ár. Az alap Silver felszereltséggel 11,1 millió forint egy ilyen hibrid Niro, a kitömött csúcs Kryptonite 13,3, de tovább extrázható. Felhorkannék, de egyfelől ma ez egy jó ár, másfelől belefásultam a tízmilliók leírásába, mint a jól helyezkedő erdőgazdász, harmadfelől meg amúgy is beérett az elmúlt két évtized: mindegy, mit csinál a Kia, úgyis megveszik. Pláne, hogy nem is olyan könnyű közvetlen hibrid konkurenciát találni: a Priust nálunk már nem forgalmazza a Toyota, a következőt is csak plug-inként hozza Európába (bemutatónkért katt ide), helyette a kombi Corollát érdemes nézegetni; a Hondánál a HR-V ugrik be, de az egy érezhetően kisebb autó; a Renault-nál pedig a Capture E-Tech lehet alternatíva, annál viszont jóval összeszedettebb a Niro.
Tizenhetedik nap: egy svungos befejezéssel vajúdok, de beszorult a szülőcsatornába. Mint Graham Chapman meg John Cleese az Élet értelmében, vélt vagy valós kollégák okoskodnak körülöttem: írd azt, hogy márka szinten a Kia izgalmas, de a hibrid Niro egy konzervatív bástya, erősen ajánlott. Írd azt, hogy a nyers adatokat a galériában találják. Vagy írd azt, hogy ez az a gép, ami azt mondja, PING.
