Összehúzódásra készteti a díszes golyóállományt
Váratlan erőkifejtést, tisztességes lendületet igényelt, hogy magamra húzzam a W116 öles, nehéz ajtaját. A böhöm fémdarab tompa puffanással jelezte, hogy a mozgási energia helyzeti energiává alakult, és az ajtó minden kétséget kizáróan megérkezett a keretbe. Manapság a gyártók zavarba ejtő mennyiségű mérnökórát feccölnek abba, hogy elhitessék a júzerrel, hogy a termékük ajtaja páncélszekrényről származik. Ez az 52 éves, gyárilag páncélozott Mercedes nem imitál, simán csak kibírja, ha éles fegyverrel tüzelnek rá.
Közzétéve:
2026. 03. 13. 06:10
Sonderklasse, Sonderschutz
A hosszú, nyúlánk tepsi olyan méltósággal állt a garázsban, ahogy kizárólag egy öreg Mercedes tud. Süt róla, hogy miért nevezték Sonderklassénak, minden négyzetcentijéből párolog a jéghideg, német mérnöki precizitás. Bárki, bármikor, csípőből rávágja, hogy ez az akkori csúcs, semmi kétség. Szinte már nyomasztó, hogy még most, a gyártása után bő ötven évvel is mennyire főnök az aurája.
Első ránézésre egyébként polgári személyautónak látszott – már amennyire egy W116-ost annak lehet nevezni –, jól rejtegeti, hogy valójában mennyire különleges. Közelebb léptem hozzá, kerülgettem, odahajoltam, hunyorogtam, megfigyeltem a részleteit, az agyam és a szemem teljes erővel kereste az árulkodó jeleket. Aha! Furcsa, osztatlan ablakokat szúrtam ki a hátsó ajtókon.
Miért nézegettem ennyire? Ez a konkrét tárgy nem egy NSZK-beli, sikeres csúcsmenedzser klasszikus 350 SE-je. A német Sonderschutzfahrzeugnak, vagyis különleges védelemmel ellátott járműnek nevezi, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy páncélozott, méghozzá gyárilag. A Mercedes mindössze 292 speciálisan megerősített W116-ost készített, vagyis kevesebb mint negyedannyi létezik belőle, mint Ferrari F40-ből. A legtöbben a létezéséről se tudnak, élőben látni, noch dazu vezetni őrületesen nagy szó.
Ha már W116, legyen kövér!
Úgy sejtem, benned is felmerült a kérdés, hogy miért vesz valaki páncélozott Mercedest? A válasz egyszerű: kis túlzással véletlenül. A tulaj rajong az öreg Mercikért, kimondottan W116-ost keresett hobbizni, és a kutakodás közben eléugrott egy aukción ez a speckó példány. Nem szalasztotta el a lehetőséget: licitált, nyert, a vaskos limó pedig hamarosan Magyarország felé közeledett.
A konkrét példány története a különlegessége ellenére ritkásan dokumentált, így mi is csak keveset tudunk róla. Az biztos, hogy 1974-ben hagyta el a gyárat, majd Németországban használták 1986-ig. A tulaj szerint nagyon valószínű, hogy kormányzati autó volt, de ezt ő se tudta teljes bizonyossággal kideríteni. Ezután nagy utazás következett: a Mercedes Floridába hajózott, és egyetlen tulajdonosnál töltötte a következő évtizedeket. Az Egyesült Államokban hirdették meg, onnan vándorolt Magyarországra.
Itthon azonnal elkezdődött a felújítás. Ezt érdemes halvány idézőjelek közé szorítani, hiszen ahogy a Merci óvta az utasait a golyóktól, a korábbi tulajdonosok pont ugyanilyen odaadással óvták minden mástól. 52 éves kora ellenére a W116 mindössze 95 ezer kilométert tett meg, így nem meglepő, hogy nagyszerű állapotban maradt.
Öreg, robusztus Merci, képletesen golyóálló technikával, ezért a motorhoz és a váltóhoz egyáltalán nem kellett érdemben hozzányúlni, mindkettő most is szinte még bejáratós. A belső teljesen eredeti, a külsőn is csak apró esztétikai hibákat kellett kigyomlálni. Utóbbit se tolták túl, mivel a tulaj célja az volt, hogy amit csak lehet, tartsanak meg eredeti állapotában, hogy megmaradjon a patina és az autó karaktere.
Lőnek? No para!
Stabil fogással belekapaszkodtam a vezetőoldali ajtó kilincsébe és magam felé húztam az acéllemezekkel bélelt tömböt. Az ajtó tényleg nem viccelt, rendesen bele kellett dőlnöm a testsúlyommal. Erre egyébként előre felkészültem, mert tudtam, hogy ennél a modellnél az ajtóké a főszerep: azt látták megnyugtató megoldásnak, ha ezeket a lehető legjobban kibélelik fémekkel, illetve üvegekkel.
Minden ajtót nagyszilárdságú acéllemezekkel tömtek tele, és még arra is figyeltek, hogy ez se kívülről, se belülről ne látszódjon. Német mérnökök, na, a védelmet nem szenvedheti az ergonómia, ügyelnek rá. Legalábbis annyira, amennyire a kor engedte. A páncélozott száztizenhatosnál ugyanis akad egy viszonylag nagy kompromisszum: az ablakait nem lehet lehúzni. Egyet se, kicsit se.
Utóbbit akkor csak így tudták megoldani: az eredeti üvegeket négyrétegű, két és fél centi vastag darabokra cserélték. Az ajtón belüli légüres teret jelentősen csökkentő acéllemezek és a kövér üvegek kombinációja miatt az ablakokat hely hiányában nem lehetett mozgathatóvá tenni. Érdekes optikai mellékhatás, hogy a fix ablakok miatt a hátsó ajtókról eltűnt a függőleges osztás, hiszen funkcióját vesztette. A W116 egy korai cucc, kezdetleges páncélozási megoldásokkal, a későbbi modelleknél már megugrották ezt a feladatot.
Miután a mérnökök megengedtek maguknak egy halvány félmosolyt a remekül sikerült ajtók után, nekiláttak az autó többi részének, ahol a már bevált tematikához tartották magukat. A tűzfalat, illetve a hátsó ülés mögött elhelyezett üzemanyagtartályt is nagyszilárdságú acéllemezek védik. Az első és a hátsó szélvédő az oldalablakokhoz hasonlóan négyrétegű, laminált üveg – aminek van egy komoly hátránya, később még lesz erről is szó. A masszív alkatrészekkel megerősített Merciről lepattannak a kisebb kaliberű töltények, a nagyobb kaliberűekkel szemben viszont már nem olyan ellenálló, mint egy modernebb tesója.
Nagyszerűen látszik, hogy mi is volt itt valójában a cél: a páncélozott W116 védi az emberéletet, miközben egyértelműen nem szerepelt a tervezési preferenciák között az, hogy eközben járóképes maradjon. A motor pőre, mint egy alapmodellben, a futómű, a felnik és a gumik is hagyományosak. Magyarul pont olyan könnyű – vagy nehéz – mozgásképtelenné tenni, mint egy polgári W116-ost, a bent tartózkodókat viszont hatékonyan, nagy biztonságban elszeparálja.
Néha a gránátvető is kevés
Egy ugyanilyen, páncélozott W116 mentette meg 1981-ben az Egyesült Államok hadseregének egyik parancsnokának, Frederick Kroesennek az életét. Egy reggel épp a heidelbergi parancsnokságra tartott Nyugat-Németországban, amikor a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, röviden RAF) terroristái megtámadták.
Egy szovjet RPG-7 gránátvetővel lőtték ki Kroesen szolgálati Mercedesét. Az akció sikertelennek bizonyult: bár a Merci rendesen megsínylette a támadást, hősiesen állta a sarat, és megvédte az utasait. Kroesen, illetve az autóban többi utas könnyebb sérülésekkel megúszták. Van tehát tartalék a páncélozott W116-osban.
Fárasztó dioptria
Behuppantam a mai szemmel valószerűtlenül nagy amplitúdóval mozgó, világosbarna, epedarugós fotelekbe, aztán súlyos erőfeszítések árán magamra borítottam a súlyos ajtót. Ahogy bezárult a trezor, hirtelen a hetvenes években éreztem magam. Az öreg kárpitok semmi máshoz nem hasonlítható kipárolgásai, a rendes anyagból megmunkált kezelőszervek és a fantasztikus textúrájú fabetétek olyan fantasztikus, furcsán ismerős hangulatot közvetítettek az agyamnak, amit talán semmi más nem tudott volna. Eszem ágában se volt sietni, kiélveztem és belélegeztem a különlegesen élénk pillanatot.
Egészen hihetetlen, hogy milyen erős érzelmeket közvetített a vén limuzin. Ahogy elfordítottam a kulcsot, a 3,5 literes, mechanikus injektoros V8 lustán megrázta a kasznit, a vastag üvegeken keresztül is hallatszott a kipufogóból előtörő puha, de határozott dohogás. A 350 SE öreg Schaffhausenként, finoman járt, de már ekkor, alapjáraton is volt benne valami pimasz. Nem dörgött teátrálisan, mint egy modern AMG, de nem is volt olyan tudatosan rejtőzködő, mint egy leheletfinom V12. A motor tökéletesen karakterhelyes: pont olyan imádnivaló, magabiztos jelenléte van, mint úgy általában a W116-nak.
Kifordultunk a garázsból az utcára, onnan a főútra. A háromsebességes automata ügyesen, de jól érezhetően pakolta egymás után a fokozatokat. Most először vezettem ennyire régi Mercedest, és ó, te jó ég. Úgy siklottunk a borzalmas minőségű utakon, mintha apró emberek láthatatlanul, villámgyorsan kijavítottak volna előttünk minden goromba göcsörtöt. Teljesen kicsekkoltam térből és időből. A páncélozott Merci varázsszőnyegként lebegett az út fölött, hajszálpontosan olyan zavarba ejtő fölénnyel ahogy bő ötven éve is. Megdöbbentő, hogy milyen hatékonyan vasalta simára a testem axonjait és dendritjeit.
Úgy tippeltem, hogy a V8 nem veszi majd tiszteletlenségnek, ezért padlóig toltam a pedált: a váltó visszakapcsolt, a kilométerórán tempósan meglódult a mutató. Ez itt egészen másfajta 200 lóerő és 286 Nm, mint amit ma, egy háromhengeres varrógépből kipréselnek. A menésnek tisztességes súlya volt, éreztem, ahogy a nyolc henger komoly melót tesz bele. Kellett is, hiszen a 205 kilónyi páncéllal a négy centi híján ötméteres limó tömege megközelíti a két tonnát. Azt hittem, lusta lesz, ványadt és kevés, de óriásit tévedtem: ez a cucc rendesen halad.
Menet közben feltűnt valami furcsa: nem egyenletesen mozogtak a külső tereptárgyak. Leesett, hogy torzítanak az üvegek, méghozzá nem is gyengén. Ez tulajdonképpen logikus, hiszen négy rétegből állnak, ugyanakkor kell hozzá némi megszokás. Sőt, valójában rendesen fárasztó tud lenni a jelenség, hiszen az agyadnak valami szokatlant kell feldolgoznia, ami extra processzorteljesítményt kíván. A tulaj mondta is, hogy ismer olyat, aki sokat vezetett régebben páncélozott, vaskos üveges autót, és soha nem tudta teljesen megszokni, néhány óra után belefájdult a feje. A szellőztetésre alkalmatlan, dioptriás szemüveget idéző ablakok megkövetelik a klímát. A kora ellenére hibátlanul, ráadásul váratlanul egyenletesen üzemelt. Ja, és kétzónás, baszki. Őrület.
Meghajlítja az elméd
Soha azelőtt nem volt még olyan pillanat az életemben, amikor kicsit egy banánköztársaság diktátorának, kicsit meg egy német tisztnek éreztem magam. Megjegyzem, ilyesmi nemhogy egyszerre, külön-külön se fordult elő korábban. A páncélozott W116 felfoghatatlan tárgy, egy közel tíz négyzetméteres, alternatív valóság, ami a vezetőjét sunyin kibillenti a realitásból. Mélyen elvesztem benne: testben és lélekben is besüppedtem a barna szövettel húzott fotelekbe, a valóságot ignorálva hajóztam a hetvenes évek rég elfeledett vizein. És mennyire csodálatos volt!
A Totalcar autóit a GreenLine tartja tisztán – kényelmes, környezetbarát megoldás az autómosásra, amellyel időt és energiát spórolsz, miközben autód prémium tisztaságban részesül. Foglalj időpontot a myGreenline applikáció segítségével!
További cikkeink
