Nosztalgiaháború

Odabent is csudaszép. A kekeckedő letűntkor-siratók, rozsdarágók, mániákus veteráncsókolók beleköthetnek abba, hogy az eredetihez képest milyen művi a kocsi színére lakkozott, de műanyagból készült, csak dekorációs célokat szolgáló ál-lemez keresztben a műszerfalon, meg hogy szöges ellentétben az ősmodell egyszerű bakelitvolánjával ebből a bőrrel burkolt, légzsákos, vaskos kormánykerékből süt a drágaság.

Igen, így van, viszont míg a régi modellben például meghaltunk volna, ha nekünk jön egy másik 500-as, ebben alighanem megmaradnánk, legalábbis az ötcsillagos NCAP-teszt erre enged következtetni. És ez a két új 500-as sokkal gyorsabban is egymásnak mehet, mint a régiek, hiszen a 479 köbcentis, 13 lóerős, talán ha 100 km/h csúcssebességre képes előddel szemben a 69 lóerős 1,2-es 160, a 101 lovas 1,4-es akár 182 km/h-ra is jó. Az 1,3-as, 75 lovas dízel meg tán még az ősnél is kevesebbet eszik.

Jópofa a műszeregység is, egy nagy, régiesen tipografált gyűrű a sebességmérőnek, benne egy kisebb, régiesen tipografált gyűrű a fordulatszámnak, legbelül egy cseppet sem régies folyadékkristályos kijelző minden egyébnek. Ennek az egésznek mégsem olyan zavaros az értelmezése, mint gondolnánk. A narancsszín háttérvilágítás itt is, a középkonzolon is jól harmonizál a csontszínű környezettel. Kontrasztosan jópofa mindezek alatt a váltógomb, ami egy fekete biliárdgolyó.

Az új 500-as egy gyönyörű, kívánatos kisautó, igazi ékszer. És aki szerelmes belé, vágyik rá, és nem kíváncsi a hibáira, most hagyja abba az olvasást. Az idill ugyanis addig tart, amíg nem próbálunk vele közlekedni.

Alighanem nagy baj, hogy az 5,7 milliós Minivel érkeztünk 500-ast nézni. Ha mondjuk a negyvenes busszal jövünk, valószínűleg nem kezd azonnal zavarni, hogy az 1,4-es benzinmotor hangos, ugyanakkor az alsó párezres fordulatszám-tartományban milyen erőtlen. Hogy a futómű nem sportosan, hanem csupán kellemetlenül kemény.

Tán észre sem veszem, milyen sok hely kell a csepp autónak a megforduláshoz (a Mini röhögve körözött két buszöbölben és két sávban, a Fiattal egyfolytában féltem, hogy megérintem a padkát). És alighanem abba is szó nélkül beletörődöm, hogy a hátsó sorban magam mögött csak ferdén tartott nyakkal ülhetek, különben a fejem csúnyán beleér a tetőbe. És nem tűnik fel, hogy nincs fedele a kesztyűtartónak. Meg hogy hatalmas illesztési hézag tátong az A-oszlop tövében. És hogy a többi gombhoz képest milyen gagyi az ablakemelő és a tükörállító.

Viszont teljesen megértem, ha valaki belezúg az 500-asba, és vesz egyet magának városi rohangászásra. Mert annyira szép, hogy még sokkal többet is meg lehetne neki bocsátani, mint amit meg kell. Remélem, sokan vesznek belőle, remélem, sokat látok majd, mert szeretek el-elmosolyodni autózás közben.