Használtteszt: Hyundai Accent 1.3 LS Cool − 2004

A formatervező iskolákban valószínűleg alaptantárgy a minimálautó-tervezés, és aki az Accentet tervezte, jó eredménnyel vizsgázott a tárgyból. A lényeg: ne lehessen belekötni semmilyen formába. Vagyis kerülni kell a kísérleti megoldásokat. Az anyagminőség lehet akármilyen, a vevő úgyis egy vállrándítással elintézi, hogy amúgy is olcsó volt. Továbbá kerülni kell az ergonómiai bukfenceket, kísérletezzenek csak a franciák. Kerek műszerek, kvarcóra, lámpakapcsoló az indexkaron, csomagtérnyitó a padlón. Ahogy tanítják.

Viszont az izgalomminimumon egyensúlyozó formák ellenére az ember döbbenten konstatálja, hogy a belsőt egészen jól osztották be. Elöl kifejezetten jó az ülés, pedig állítható deréktámaszról vagy ülésmagasságról nincs szó. Mégis valamiért normálisan lehet ülni benne, és akkor még nem is mondtam, hogy a kormánynak csak a magassága állítható, az sem nagyon. Ellenben ez is elég.

Hátul van hely két normál termetű felnőttnek, igaz, az ülés közelebb van a padlóhoz a ma megszokottnál, ezért kevésbé támasztja meg a combot. Ha nem is ülnék le itt egy világ körüli túrát, azért elviselhető a helyzet. A csomagtartó is egész jó méretű lenne, ha Levi nem épített volna bele egy mélyládát, erősítőstől.

Hogy ezt miért tehette, arra akkor jöttem rá, amikor elindultam az Accenttel. Az autó zajos, és a hangok határozottan a padló irányából jönnek, vagyis a kipufogót és a kerekek gördülését hallom. Ezek nem szép hangok, pláne városon kívül, de a régi elv működik: hangos autó nincs, csak gyenge hifi. Ennek megfelelően az ember hamar választja az aktív zajcsökkentést, vagyis ad egy kis kakaót a zenének és kész.

Az Accent papucsorra meglepő módon látszik a vezetőülésből, ami igazi ritkaság a kockalada-éra vége óta. Pedig igény lenne rá, főleg parkoláskor. A Hyundai ezt könnyű kormányzással is támogatja, és vezetni is gyerekjáték. Mintha a koreaiak arra gondoltak volna, hogy csupa reumás, ízületi panaszokkal bajlódó nő fogja vezetni: a padálokra szinte elég ránézni, és már akcióba is léptek. Ez igaz a fékre is, nagyon precízen működik, addig a pontig, amikor elblokkolnak az első kerekek, ABS híján. Szóval észnél kell lenni vészfékezéskor – vagy a vásárláskor, és ABS-eset keresni.

Azt nem tudom megmondani, új korában mennyire volt lágy az Accent rugózása, de így, hatvanezren túl már az, nyilván fáradtabbak a lengéscsillapítói. Vagyis sportosság nuku, de utazós-kényelmes polgári autóként jól jön, nem zötyögnek a gyerekek hátul. Az 1,3-as motor erejével igazából nincs is szükség másra.

Bár hajlamos lehetünk leszólni a kis motort, valójában előnyös: mivel kicsi, a fenntartása olcsó, és az 1100 kiló körüli tömeg mozgatásába sem szakad bele. Igaz, 2500 alatt egyáltalán nem virgonc, de aztán 3000-nél elkapja a fonalat, és szorgalmasan tekeri a kerekeket, tekintve, hogy rövid áttételek segítik a munkáját. Azért hegyi utakra nem való, főleg rendszeresen terhelve, ilyen célra érdemesebb 1,5-öst venni.

Amúgy a váltó pöpec, pontosan kapcsolható, kár, hogy nyöszörög egy kicsit váltáskor valami. Ezen és a hátsó fékek halk nyikkanásán kívül más jele nem nagyon van belül az öregedésnek: a kárpitok sem túl kopottak, a műanyagok meg olyanok, mint új korukban. Ez persze nem azt jelenti, hogy szépek, hanem azt, hogy lényegében nem romlott az állapotuk.

Hogy kellene-e nekem, ha egy családi autót keresnék kis költségvetéssel? Asszem, igen, bele tudnék törődni, még akkor is, ha tudom: az Accent még nem egy mai Hyundai, tehát a maga korában kicsit el volt maradva a konkurensektől. Hogy miért? Több okból is. Egyrészt mert ilyen használatra nem jók az izgalmas autók. Azoknál általában ott a rettegés, mint az Alzheimer-kóros nagymamánál, aki teljesen kiszámíthatatlanná teszi a család életét azzal, hogy sosem tudják: épp rohama van, vagy ma pont normális. Az Accent viszont, úgy tűnik, normális, és tekintettel a javítóipar hazai állapotaira, ez néha többet ér, mint a puha műszerfal, a finomság, a jól csengő név és hasonlók. És itt jön a második indok: a kortárs, hasonló méretű autók lényegesen drágábbak, Accentből egy 4-5 évest, tehát viszonylag fiatalt kapni egymillió táján, vagyis annyiért, amennyiért városi kisautót mérnek japánból, németből.

Levi véleménye is az, hogy az egyszerű, igénytelen autóra vágyók gépe, azoké, akik nem szeretnek barkácsolni. És ezt már én teszem hozzá: akiknek mindegy, mi a neve annak, amiben ülnek, ha az mindig beindul, és nem rohad le. Persze, befektetésként nem kellene, hiszen kevés ember van, aki pont egy Accentet keres, amikor majd el akarom adni. Inkább Golfot, Astrát, Corollát akar az átlag autóvevő, mert egyszerűen nem is tud a létezéséről. Aki Accentet akar, az mind egyetlen klub tagja – ők legalább azt is tudják, hol van hozzá olcsó bontott alkatrész. És jó hifi.