Nyugalmazott autóversenyző

Az Accord Type-R legnagyobb baja, hogy már nem gyártják. Az új szériából csupán egy sportosságában visszafogott Type-Slétezik, de az valahogy egyáltalán nem is akar hasonlítani a legendás elődre. Egy valamirevaló ATR manapság körülbelül 3-3,5 millió forintba kerül. Ha az ember fia valami hasonló autót szeretne vásárolni újonnan, nagyon mélyen a zsebébe kellene nyúlnia, és még úgy sem biztos, hogy jobban jár.

Egy Type-R-nek sohasem a kinézet a legerősebb oldala. Az Integra maximálisan sportos, de már megjelenésekor is egy kicsit oldszkúl volt, a Civic sem kifejezetten az a kirobbanó forma. A három modell közül egyértelműen az Accord sikerült a legjobban, sőt, mondjuk ki bátran, ez tényleg jól sikerült. Az autó orra a hidegvérű, öltönyös bérgyilkost juttatja eszembe. Elegáns, de kegyetlen, csak úgy sugárzik belőle az erő. A míves vonalvezetés és a hűtőmaszk közepén hatalmaskodó márkajelzést körülölelő krómkeret az öltöny és a nyakkendő, a lapos, nyújtott lámpatestek a szúrós tekintetet szimbolizálják.

Oldalról nehéz eldönteni, az Accord limuzinos elemeket felvonultató sportkocsi, vagy ultrasportos cirkáló. A Type-R felirat természetesen ott virít az oldalán is, és a gyönyörű, 17-es könnyűfém felnikkel egyetemben erősíti a sportos hatást. ATR-fenékből kétféle létezik. Az általunk tesztelt darab hátsó szárnya a szolidabb fajtából való, de sok szaladgál az Integráéhoz a megszólalásig hasonló légterelővel. Mindkét változathoz két kipufogó jár.

A belteret ugyanaz a kettősség uralja. Méreteit tekintve, az Accord igazi limuzin, nagy is, kényelmes is, igazi ötszemélyes, 430 literes csomagtartóval. Az egyszerű dizájn japán védjegy, ebben nincs semmi különös, de a tökéletes fogású, bőr Momo kormány, a műszerfal fehér hátlapja, a fordulatszámmérőn 7500-nál kezdődő piros mezővel, a fém váltógomb és a versenyülésektől alig különböző Recarók egyértelműen érezhetővé teszik a küzdőszellem jelenlétét.

Akkor most képzeletben induljunk el jól megérdemelt nyári vakációnkra, mondjuk valahová Split környékére, a horvát tengerpartra. Vigyük magunkkal szívünk választottját és a szüleit is, hogy ne unatkozzunk, de ne hagyjuk itthon a gyermeket és a hozzá tartozó kötelező gyári extrát, a gyerekülést sem. Nagyon fontos, hogy a hosszú úton - a gyermek miatt - ne legyen se túl hideg, se túl meleg, ne menjünk túl gyorsan - nehogy kedvesünk és a mama egyszerre kapjon frászt az apróság élete felett érzett határtalan aggodalomban -, és ne legyen nagy a menetzaj sem, hiszen akkor meg a papa kínzó fejfájása miatt kell majd minduntalan pihenőt tartani.

Nincs miért aggódnunk, mindenki megkapja, amire vágyott. A klímának hála, a gyermek boldogan alhat, utasaink önfeledt beszélgetésbe merülnek, hiszen hely van bőven, mindenki kényelmesen elfér, és a menetzaj sem zavaró a sebességkorlátozás nyújtotta kereteken belül. Lopva, amikor épp senki nem nézi a kilométerórát, egy kicsivel még gyorsabban is hajthatunk. A motor alul csöndes, a sebességet nehéz érzékelni egy ilyen nagy autóban, a futómű meg kellemesen csillapítja az úton lévő egyenetlenséget.

Nem is nyújtanám tovább, a kis család békében teljesíti az utat, csak a kötelező kávézások és pisilések törik meg a folyamatos haladást. Hogy ki kivel veszik össze, az ezek után kizárólag rajtunk áll, az Accord megtette a magáét, igaz, a Type-R felirat R betűjének fénye időközben szomorú halványpirosra fakult. Csokibarna bőrrel elindulunk haza, szemünkből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. A városba érve előbb a szülőket rakjuk ki, majd otthon kihámozzuk a gyermeket a gyerekülésből, bekísérjük kedvesünket a lakásba, amikor egyszerre eszünkbe jut, hogy pont iszonyúan valami olyasmit akarunk enni, ami sajnos épp nincs a hűtőnkben, és bizsergő tenyérrel, nyugalmat színlelve elindulunk a közértbe.

Ezúttal egyedül ülünk az autóban. Ilyenkor már indításnál más a motor hangja, a 2,2 literes, 212 lóerős VTEC már érzi, hogy most valami merőben eltérő feladat vár rá. Amikor az ember leírja, hogy egy Honda váltója tökéletes, lassan már úgy érzi magát, mintha arról beszélne, hogy az Alfában milyen jól néz ki a kerek légbeömlőnyílás, milyen jó, hogy az Accord váltójába egy picit bele lehet kötni.

Az ITR-hez és a CTR-hez képest hosszú úton jár, és ha lehet hinni a népnek, az ötödik fokozattal a vártnál sűrűbben adódhatnak problémák. Érzésre mindenesetre ez a szerkezet sem rossz, nem lesz vele gondunk, úgyhogy pöcc egyesbe, aztán nyomás.

Az említett három R-modell közül az ATR csúcsnyomatéka a legnagyobb, 215 Nm, de ez sajnos csak 6700-as fordulaton jelentkezik. Mindamellett 1405 kilós saját tömegével az Accord jóval nehezebb rokonainál, ami azt eredményezi, hogy ugyanabban a Honda-betegségben szenvednek mindannyian, nevesen egyikük sem olyan vérmes alacsony fordulaton, ahogyan azt a teljesítményadatok alapján az ember elvárná.

Ez nem azt jelenti, hogy a városban egyfolytában váltogatni kell, hiszen amikor a sávok között ugrabugrálunk, bőven elég a nyomaték, hogy végrehajtsuk, amit kitaláltunk, de amikor tényleg nyélen megyünk vele, nagyon kell ügyelni, hogy a fordulatszámmérő mutatója a hatezres vonal felett maradjon. Másként menthetetlenül elvész az erő. Az ITR-ben ez nem nagy mutatvány, hiszen az 1,8-as VTEC-et 8600-ig pörgethetjük, de az Accordban, ahol a motorvezérlő elektronika már a bűvös 8000-es határ előtt leszabályoz, nem mindig könnyű feladat.

A futómű nemcsak remekül csillapít, de elképesztően gyors is. Az Accord úgy elfordul, hogy rossz nézni, és pont úgy viselkedik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva - bár az első futómű egy icipicivel lehetne feszesebb. Az ATR-t persze ne úgy képzeljük el, mint egy könnyű építésű sportkocsit, hanem mint a világ egyik legsportosabban, legélvezetesebben vezethető limuzinját.

Az alulkormányzottság, ami ebben a kategóriában rendre problémát okoz, egyáltalán nem zavaró mértékű, az autó feneke szépen mozog, anélkül, hogy egy pillanatra is azt éreznénk, kapaszkodnunk kell, mert ki akar törni. Minderre rátesz egy nagy lapáttal a 6000-es fordulat fölé hajtott motor rettenetes, extatikus üvöltése. Gyönyörű.

Egy ilyen autó könnyedén felveszi a versenyt bármilyen utcai harcossal. Ha hajtjuk, 16 liter körül fogyaszt, ami nem kevés, de ehhez a tömeghez és teljesítményhez egyáltalán nem sok. A horvátországi utat öt személlyel viszont 10 liter alatti átlagfogyasztással megúsztuk, és ez több, mint meggyőző.

Mikor kiőrjöngtük magunkat, beugorhatunk a közértbe az alibi Sport Szelet jégkrémünkért, és szépen haza poroszkálhatunk a családhoz. Életünk párja egyáltalán nem gyanakszik majd ránk, megérti, hogy csak az ötödik közértben találtuk meg kedvenc portékánkat, és azt sem veszi észre, hogy a ház előtt parkoló autón büszkén izzó fénnyel világít a vörös R betű.