Kifogni az igazit

"Igazán szerencsés ember vagy, hogy ezt az autót vezetheted" - foglalta össze az Alfában tapasztaltakat Peti, aki csak hat éves, de egyrészt felnőttesen fogalmaz, másrészt igazi autós szakértő. Neki az autóból a hátsó ajtó rejtett kilincse tetszett legjobban, aztán a dögös, sportos motorhang, végül - de korántsem utolsósorban - a hátsó utasok lábánál lévő gyönyörű levegőbeömlő, amit minden irányba el lehet forgatni.

De nemcsak Peti érdeklődését keltette fel az Alfa, hanem szinte mindenkiét. A parkolóőr megkérdezte, mennyit megy. (195-öt.) A benzinkutas srác ezen kívül a gyorsulása valamint fogyasztása felől érdeklődött. (10,6 és 8,2 liter 100 km-en) A mosóban maga a főnök is felkelt a könyvelés mellől, megállt az autó mellett, és az autókkal mély lelki kapcsolatban állók tekintetével végigsimította a vonalait. Egy piacvezető női lifestylemagazint szerkesztő, járművekre eddig tökéletesen immunis hölgyismerősöm csak azt akarta tudni, milyen autó is ez, és kábé mennyibe kerül, mert erre esetleg lecserélné a Corsáját.

Aki Smarttal vagy Minivel, ne adj' isten Ferrarival jár, nyilván már megszokta, hogy úton-útfélen feltűnést kelt az autójával. Csakhogy az előző márkákhoz képest az Alfa valóságos tömeggyártó, a 147-es modell pedig az Alfának is a bázismodellje, ráadásul négy éve van a piacon, eddig igazából változtatás nélkül .

Ha Walter deSilva Milánóban marad, előbb-utóbb szobrot állítanak neki. Úgy tartotta meg az Alfák jellegzetes vonásait, hogy azokat időtálló, izgalmas formákban értelmezte újra. Magyarra fordítva: az új Alfák a keményvonalas alfistáknak is bejöttek, de éppen elegendő vásárlót tudtak más márkáktól átcsábítani, konkrétan a csődtől mentve meg így az Alfa Romeo céget.

Jellemző, hogy deSilva távozása után, amikor az aranykezű dizájnert, Giugiarót kérték fel a 156-os modernizálására, a mester nem igazán tudott mit hozzátenni elődje ceruzavonásaihoz. A módjával átrajzolt orr- és farrészhez képest az új 156-osokra biggyesztett Design by Giugiaro táblácska erős túlzásnak tűnik. Gonosz odaszúrás, mint a Csapdlecsacsiban a megkurtított fél nadrágszár.

A 147-es Alfa csábereje a részletekben rejlik. A hűtőrács, a tükrök, a fémkilincs, vagy akár a vészvillogó lakkozott piros nyomógombja önálló darab lehetne egy alkalmazott művészet kiállításon, míg más részletmegoldások, mint például - már az alapváltozatban is - a megvilágított piperetükrök vagy a kettős teleszkópos motorháztető-kitámasztó az autó használati értékét növelik. A szem előtt lévő anyagok golfosan jó minőségűek, kezdve az ajtóbehúzók selymes tapintású műanyagjától a váltógomb valódi fémbetétjéig. Na ja, a koncepció szerint a szegmens referencia autóját volt hivatott legyőzni, akár annak saját versenyszámában, a minőségérzetben is.

A beltér kialakítását felügyelő al-dizájner épp jókor csapott a krómbetétekért felelős al-al-dizájner kezére, így csak éppen annyi csillogó felület van körülöttünk, amennyit a választékos ízlés még megenged. Újabb jó pont, hogy a 156-os egyes változataiban előkerülő, az autó karakteréhez végképp nem passzoló fabetét és fakormány csak az opciós listára fért fel - és a használtautó-kínálatot áttekintve szerencsére kevesek igényelték ezeket.

Meglepő viszont a fényezés narancsbőre, illetve a már említett napellenző tükrök is távol esnek a velencei tükörgyártás zenitjétől: képük a vidámpark torzító tükreire emlékeztet.

A kapcsolók pontosan járnak; a sikeres gombnyomást pittyegés jelzi vissza, ha előtte így konfiguráltuk a menürendszerben. Még a műszerfalból előugró és magát kihajtogató pohártartó mechanizmusáról is hajlandó vagyok elhinni, hogy tíz év múlva is működőképes lesz. A műszerfal éjszakai megvilágítása pedig a parázsló, vörös fénynek és az éles kontúrokkal megvilágított műszereknek köszönhetően olyannyira gyönyörű, hogy direkt örültem a téli időszámítás beköszöntének: végre nem kell túlóráznom ahhoz, hogy sötétedés után indulhassak haza az irodából.

Ahol annyi autó vérzik el, az Alfa piros pontot kap: a gyári alaphifi kifejezetten kellemes hangú berendezés, nemcsak a vízállásjelentést, de akár zenét is lehet rajta hallgatni. A használt Alfák némelyikében az extralistán található a Bose hifi is: ha már adják az autóhoz, egye fene, de igazából egy picit sem szól jobban, mint a sima (Blaupunkt eredetűnek tűnő) magnó, viszont annak idején az autó első tulajdonosa ennyi pénzből a 17"-es "Super Sport" felnikészletet is megrendelhette volna, és az legalább hűdeállatul néz ki.

Rossz érzés közhelyeket olvasni, de nem ússzuk meg: az Alfák gyenge pontja hagyományosan az elektromos rendszer. A bella macchina életérzés buján domborodó karosszériaelemekről, érzékien egymásba olvadó fogaskerekekről, ledér násztáncot lejtő szelephimbákról szól, nem holmi ronda zöld nyáklapra forrasztgatott százlábú fekete izékről. A korábbi bűneiért kollektív sarokba térdeplésen szocializált elektronikai tervező részleg most túlkompenzált, és meglehetősen komplikált, például nokiatelefon-szerű menürendszert is felvonultató fedélzeti elektronikát állított elő.

Már az elején gyanús volt, hogy amikor leállítom a motort, a slusszkulcs (micsoda gyönyörű és kézhezálló darab!) kivétele után pár másodperccel mozgásba lendül egy tucat mikrokontroller, relé és elektromotor -a műszerfal mögül egyszerre szólal meg egy sor titokzatos zúgás, kattogás és búgás. Hogy pontosan mi megy ilyenkor végbe, csak sejteni lehet, mindenesetre úgy tűnik, a hókuszpókusz elektronika nem kifejezetten segíti elő az elektronok megbízható eljutását A-ból B-be.

A 147-est jó vezetni. A térérzet kiváló, a vezetési pozíció tág határok között állítható. A kezelőszervek rendben vannak: a kormányszervó ugyan egy árnyalatnyit túl könnyű, a fék egy árnyalatnyit túl nyúlós, a sebességváltó pedig egy árnyalatnyit túl bizonytalan, de csak az én maximalizmusomhoz és talán a kategória vezető modelljeihez képest.