Teszt: Audi A3 1.6

A Dubrovnik-Budapest jó teszttáv volna egyrészt (1000 kilométer kábé, Horvátországon keresztül; Bosznián át jóval rövidebb lenne, de nem mindenki szeret karton Marlborókkal traktálni géppisztolyos rendőröket és "Aknaveszély!" tábla tövébe vizelni a botanikában), másrészt vezetésileg sem egyszerű feladat, a kicsikét zilált útviszonyok és a rettenetes forgalom miatt.

A horvátok valami egészen tébolyult pillanatukban kitalálták, hogy az egész turizmust szombattól-szombatig rendszerben bonyolítják: szombaton van turnusváltás minden szállodában, apartmanban, kempingben és sárkunyhóban, így aztán péntek éjszakától szombat délig teljes a káosz az utakon, ráadásul ország déli részei felé nem is vezet sok út, ami meg van, az keskeny, hegyi és kanyargós.

Na, kábé mindenki ösmeri a helyzetet: péntek este-éjjel átvágjuk magunkat a látványosan nem készülő, életveszélyes M7-es még izmos balatoni forgalmán, végig a tó melletti diszkóéleten. Letenyéig még tűrhető a dolog, utána három rövidebb autópálya-szakasszal nyugiban el lehet jutni Karlovacig. Hanem onnan jönnek sűrű sorokban a küszködő szlovák buszok, delíriumban, tizensokórája skodázó cseh családok, felháborítóan nyugodt tempóban guruló szlovének, elgyötört lengyelek, ötvenes kígyózás föl a hegyekbe, csak egy-egy bosnyák kamikaze visz színt az életbe, ahogy húsz-harminc éves dízelmerdzsóval emelkedőn vállalja be a húszas konvojt, de hát annak, aki túl van az utóbbi száz év legkegyetlenebb helyi háborúján, egy frontális ütközés nem issue.

Végül, több mint tízóra autózás után, fél- vagy inkább egész álomban érünk a tengerparti halálútra, aztán a tengerparti városok mediterránosan kaotikus közlekedésébe. Ez a feladat tehát. És nem indult egyszerűen a megoldás.

Nyaralás előtt egy héttel léptünk kapcsolatba az e lapokon is méltatott Alfa-guruval, Szamosi mesterrel , ugyan nézzen már rá hétéves, 75 000 kilométert futott Alfa 145-ösünkre, mert idegesítően hibátlanul működik a jármű, másfél éve egyetlen csavar sem lazult meg benne, talán ha izzót kellett cserélni, szóval jó lenne ránézni, mielőtt nekilendülünk az izmos Dubrovnik oda-visszának. Csütörtökre jelentettük be, de saját lábán már nem jutott el a hidegkúti szervizig, szerda reggel a szervóolaj kevéssé lírai körülmények között távozott belőle ugyanis. Másnap tehát trélerrel vitettük a gépet Szamosihoz: itt az az idegesítően hibátlan 145-ös.

Muszáj volt kölcsönkocsit szerezni, így került - kivételes kapcsolatteremtő képességünk és messze földön híres összeköttetéseink révén - a vadi új, alig néhány hónapos, pont 5000 kilométeres Audi A3-as, mégpedig 1,6-os, ötajtós Carat, nagyon pöpec belső felszereltséggel, bőrülés, bőrkormány, bőrgázpedál, bőregér. (Erre mondja a népnyelv, hogy fullextrás, de magunk jobban gyűlöljük ezt a szót, mint taxiban a vaníliás wunderbaumot.)

Magunk tehát alfások volnánk, eképpen nem érezzük közel magunkhoz a németes autóstílust, különösen az ultramodern higtech, audis vonalat nem, ha beülünk egy ilyen nagyon összerakott, nagyon kismirglizett, nagyon finom autóba, rögtön elalszunk. Be kell látnunk azonban, hogy az általános autóipari trend menthetetlenül audis, nyomul a hightech, dollármilliók költődnek minél halkabban záródó ajtókra, kulcsfontosságú pohártartó-fejlesztésekre, kárpitanyagokra, tökéletesen fölösleges fedélzeti számítógépre, és a magunkfajta gumicsizmás-neccatlétás posztzsigulista alig mer beülni egy-egy újabb modellbe, mert úgy érzi, hogy szmokingot kellene vennie előbb. (Minekünk már az Alfa 147 is túl németes , nem találjuk benne azt az ezeröcsis, vaddisznós dögöt, amit 145-ösünkben annyira kedvelünk.)

Tehát átvettük a kölcsön A3-ast. Leginkább az a bizonyos audis-németes kimunkáltság tűnt föl elsőre: a finoman fogó kuplung, a finoman csusszanó sebváltó, a túl finoman reagáló gázpedál. (Ugyanez az Alfán: szögletes, alig benyomható kuplung, recsegő váltó, ladásan brutális gázpedál, a motor pöccentésre üvölt.) Mint később kiderült, a kézifék érthetetlen módon kilóg a finoman kezelendő szervek sorából. Egy lejtős dubrovniki utcán kellett rájönnünk erre, ezer megtett kilométer után, amikor is már a rutinos audis könnyedségével húztuk (emeltük) be a kart, de az autó szépen csúszni kezdett a lejtőn. Be kell azt rántani izomból.

Alapvető megfigyelésünk továbbá, hogy az A3-as valamiért irritálja a hazai autóstársakat. Egyetlen budapesti estén hárman álltak mellénk pirosnál, hogy ideges túráztatással gyorsulási versenyre bírjanak. Egyszer sem mentünk bele, szerencsére. Az autó ugyan nem lomha, de nem is az a szárazvillám. A sebességek túl hosszúak (nagy áttét), a motor csak 4500-5800 között fog igazán. Ez az 1,6-os, 101-102 lóerős motor (so called erőforrás, amely a motorháztető alatt dobog) kissé gyöngének tűnik a majdnem 1300 kilós kocsihoz.

A horvát hegyek között, ahol olykor alig száz méteres szakaszokon, emelkedőn, kanyarban kellett előzni akár több kocsit is, nem előnyös ez az alullóerősítettség, idegesítő, amikor hármasban alig mászik a sebesség 80-ról 100-ra (kettesben pedig már 95 km/h körül elérjük a leszabályozási határt jelentő 6200-as fordulatot). Megint hasonlítunk Alfánkhoz: a boxermotor alig három lóerővel erősebb, de a kedvezőbb karakterisztika, az alacsonyabb fordulaton is jó nyomaték (ötösben röhögve földöcögünk ott, ahol az Audiban régen vissza kell váltani) és a sportosabb áttételezésű váltó miatt feltűnően dinamikusabb az A3-nál. De annyira, hogy még az autós ügyek iránt vajmi kevés érdeklődést mutató feleség is megjegyezte, hogy neki az Alfa fürgébbnek tűnik.