Ritka a mai uniformizált autógyártásban, hogy ilyen markáns személyiség szülessen. Sem az 1-es BMW-ből, sem az A3-as Audiból, de még a 147-es Alfából sem lesz emlékezetes kultuszautó. A C30-ból még lehet.
Valahogy tudja, amit elődei is tudtak. A mai napig szeretettel emlékszünk vissza a P 1800ES-re, a 480-asra; számos autóbuzi lottóötös utáni tízállásos álomgarázsában ott csillog valamelyikük. Nem ragadt meg az emberiség közös tudatában, milyen gyengécske álsportautó volt az Angyal autójának kombi változata, meg hogy mennyire megbízhatatlan a szedett-vedett alkatrészekből Hollandiában összetákolt (a C30-at Belgiumban, Gentben gyártják) kis bukólámpás, hanem hogy milyen szépek, mennyire szerettünk volna mindig is egyet. És most egy C30-at is szeretnénk. Legalábbis én biztosan.
A külseje egyszerűen fantasztikus. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró autónak is jól állhatnak a brutális Volvo-stílusjegyek, a terebélyes függőleges hűtőmaszk a nagy átlóval, a polcszerű övvonal. Szép szemből, ahogy a motorháztető domborítása V alakban lefut az orron a két sötéttel kiemelt szem között. Szép profilból a jellegzetes, csapott kupésziluett, a meredeken előre dőlő far, a gyönyörű, virágmintás felnik, a törésmentes, nagy lemezek. Szép hátulról, a dupla kipufogóval, a teljességgel meghatározhatatlan formájú lámpatestekkel, és persze az üvegből készült hátsó ajtóval.
Tudják, milyen színű a tesztautó? Kozmoszfehér. Hát igen, az űrről, az éjszakai égboltról mindenkinek a fehér jut eszébe, ahogy mondjuk a tengerről a piros, a tejfölről a barna.
Megfelel hát a mai volvós márkaidentitásnak, de emlékeztet a sikeres ősökre is. Masszív és kecses, piacképesen modern, de kellően örökérvényű. A Volvónak még ahhoz is volt érzéke, hogy az egyetlen igazán megosztó formai elemet, a karosszériától elütő színben is rendelhető körbespoilert a kis szárnnyal együtt, vagy anélkül opcióként kínálja. Aki szereti az ilyet, kéri, aki nem, nem.
Mindenki észreveszi. Veszélyes autó ám a C30. No, nem magára és a benne ülőkre nézve, hiszen töréstesztje méltóra sikeredett a márkához. A környezetét fenyegeti.
Amerre csak jártam vele, megbolondultak körülöttünk az autósok. Érdekes pszichiátrai doktorátust lehetne írni abból a jelenségből, ahogy a C30 felbukkanásáig békésen kérődző, lomhán vakarózó emlősökből kitör a szuicid agresszió. Félre ne értsék, nem a Volvóval akartak versenyezni, egyszerűen csak megkergültek, a gázra léptek, cikázni kezdtek, csikorgatták a kerekeket. Mintha násztáncot lejtettek volna a Volvo előtt. Persze kell ehhez hajlam is, békés céges astrásokkal, családi picassósokkal nem volt gond, viszont a matricás Suzukik, sufni-Ladák, mindenféle GTI-k, GSI-k teljesen bepörögtek. Szóval bikavadítóan gyönyörű. Sohasem kérdezte, nézte senki, hány lóerős, mindenki csak a formáját dicsérte.
Belül se rossz, a dizájn sem, pár ejnyebejnyével még az ergonómia sem. Amit ekkora méretből ki lehet hozni, kihozták. Négy normális alkatú ember számára valóban kényelmes a C30, 181 centim, 95 kilóm simán elfért maga mögött, illetve előtt. Miután káromkodva átvergődtem egyszer befelé, egyszer kifelé az előrehajtott első ülés mögött keresztben húzódó biztonsági övön, majd immár csak úgy csendesen, befelé káromkodva ugyanezen övvel küzdve bekötöttem hátra a gyerekülést és a gyereket (befértek), rájöttem, hogy az övet le lehet akasztani az üléstámláról, és egy kis rúdon az alját hátra lehet csúsztatni a B-oszlop mellé, hogy ne zavarjon. Ezek után már csak annyi nyűgöm maradt, hogy a motorral mozgó bal egy idegesítően lassan kúszik előre-hátra beszállásnál, a jobb egyet viszont csak két fogásból lehet előretolni: külön kell a támlát megdönteni, külön az egész széket előrehúzni.
Ezúttal sokkal jobban tetszett a Poäng-fotel mintájára tervezett légies középkonzol, mint korábban az S40/V50-ben. A C30 extravagáns világában a szépség a lényeg, simán megbocsátható, hogy egy ujjal nehéz egyszerre négynél kevesebb gombot megnyomni a klímakonzolon. A rendes, zsinóros kagylóval ellátott gyári telefon is jó dolog, bár a nemrég próbált XC90 után most ebben a SVÉD autóban sem értettem, miért a SIM-kártyával kell babrálni, miért nem használták a szintén SVÉD származású Bluetooth-rendszert. Biztos valami helyi turáni átok. Az izgalmasan elegáns bordó szőnyeg pedig úgy gyönyörű, ahogy van, az ember legszívesebben levenné a cipőjét C30-azás előtt.
Egy igazi love it or hate it: a Marmite
A Volvo kampánya arról szól, hogy az autót lehet gyűlölni, lehet szeretni, de közömbösnek lenni nem lehet iránta. Szó nincs spanyolviaszról, régi marketingduma ez, eszembe is jutott róla rögtön egy másik termék.
Állítólag az angolok egynegyede ki se teszi a lábát az országból Marmite nélkül. Nagy-Britannián kívül ugyanis nem nagyon lehet kapni ezt a barna üveges, sárga kupakos kenyőcsöt, ami valamiféle élesztőkivonat. A Marmite csaknem olyan sokféleképpen felhasználható, mint a ketchup, azaz mindenhez megy - feltéve, hogy szereti az ember. Nem mindenki szereti, aki pedig nem szereti, az utálja.
Én szeretem. Olyasmi az íze, mint a nagyon sós, alaposan lesütött pecsenyezsíré, hihetetlenül fel tud dobni egy bundáskenyeret, egy vajas pirítóst például. Aki nem szereti, inkább a fülzsírhoz szokta hasonlítani. Ha tehetik, próbálják ki, akár így, akár úgy éreznek majd utána iránta, mindenképp feledhetetlen élményben lesz részük!
Az, hogy máshol nincs, nem teljesen igaz, ugyanis Svájcban Cenovis, Németországban Vitam-B néven kapható, viszont magyarországi forgalomban sajnos nem leltem ilyet. Én is nagy rajongója vagyok a terméknek, ezért ha ismeri valaki a hazai előfordulási helyét, kérem jelezze. Égő Ákos webszerkesztő
