CöLibátuS

Ordító gyorsulás tekintetében szinte, anyagi megfontolásból pedig teljesen. Gondolatfüzéremben idáig, a valóságban kirendelt csillagcirkálómhoz értem. Nem először kerültem szembe az utóbbi évtizedek legsikerültebb formatervű Mercedesével, de az élmény erősségére ajzószerként hatott a nadrágzsebben, izzadó kézzel kitapogatott, gombokkal telitűzdelt kis, fekete műanyagdarab, a következő dögcédula lógott rajta: S-LC 3003, CLS 320 CDI.

A legsikerültebb formatervű, de nem a legszebb, legdögösebb vagy más effélék. Ezeket mindenki döntse el saját maga. Meggyőződésem, hogy a CLS hamarosan a formatervező-szemináriumok tananyagának részét képezi. Ami belül fogadott, nagyjából és egészében megfelelt annak az elképzelésemnek, milyen az, amikor a bürgerliche E osztályt megkaparintja a Bőr-Fa-Króm szentháromság fétisében elmerülő tervezőgárda.

A dekadens hangulatot csak fokozták a befelé dőlő oszlopok és az alacsony tetővonal, a kilátás ennek köszönhetően olyan volt, mint egy városnéző panorámatankból, és bár a puszta számadatok alapján még a szigorúan kétszemélyes hátsó szeparéban is kényelmesen elférni, a térérzet meghitten klausztrofób.

Furcsamód az első oldalablakokat nem lehet teljesen a keret nélküli ajtók síkjába süllyeszteni, egy 1-2 centis sáv makacsul kikandikál. Igaz ugyan, hogy a nagyjából a fülemig érő övvonal miatt nem zavar a prosztó kikönyöklősdiben. A másik nagy bajom biztosan kormánymániámból fakad, képtelen vagyok ugyanis tetszetősnek, vagy akár csak odaillőnek látni a CLS legfőbb irányítószervét a két szélén elhelyezett naivan ovális irányítógombjaival.

A Mercedes CLS új, 224 lóerős háromliteres dízele könnyedén hozza a 272 lóerős benzines hathengeres gyorsulási adatait és végsebességét (0-100-ra 7 sec, 246 km/h), rugalmasságban pedig, az 510 Nm-nek köszönhetően esélyt sem hagy. Még az ötliteres V8-assal szerelt CLS 500-asnak sem, miközben átlag 4-5 literrel kevesebbet fogyaszt náluk.

A donor E osztálynál alacsonyabb súlypontja és feszesebb futóműhangolása következtében CLS-em rezdíthetetlen volt, akárhogy rángattam, tapostam, hajtottam és rontottam szándékosan kanyaríveket, mindössze annyit értem el, hogy az átlagfogyasztás mintegy rosszalló fejcsóválás kíséretében felkúszott 12,6 literre, és a háttérben néha felvillant a csak részben kikapcsolható menetstabilizáló jelzőfénye.

Kész voltam, elvesztem, megtaláltattam, megláttam a Fényt, hívő lettem, vezekeltem, megtértem. Ettől a ponttól homályosak az emlékeim. Amire már újból pontosan vissza tudok emlékezni, az egy ablaküvegen kopogó behajlított mutatóujj hangja. Réveteg mosollyal nyugtázom a parkolós finom sürgetését, és egy sóhaj kíséretében kiszállok a templomból...