Dacia 1300 (21 éves)

A nagyapámé. Megígérte, hogy ha leadja a jogosítványát, megkapom. Talán mondanom sem kell, ha nem ígéri, én kértem volna. A forgalmi engedély gyártási év rovatában az 1981-es dátum szerepel. Ez tehát az első széria egyik utolsó példánya lehet, hiszen 1982-től a gyár némileg módosította a típust, amely - szinte szégyellem leírni, hiszen mindenki tudja - a Renault 12-es román változata.

1981. június 25-én, a csepeli Merkur telepen szerelték rá az első rendszámtáblákat ( TN-81-87). Akkor óvodás voltam. Máig emlékszem, milyen érzés volt belesni a garázsajtó résein át másnap reggel: mikor anyukám felemelt, én először a volánt és a csövek mélyén derengő kerek műszereket pillantottam meg. A járgány ettől kezdve végig nagyapám tulajdonában volt, aki mind a mai napig lelkiismeretesen szervizeli és ápolja.

Nemigen tapostuk széjjel: 2000. március 31-éig, tehát alig tizenkilenc év alatt futott százezer kilométert. Mindig garázsban állt, a kilencvenes években többször is rendszám nélkül. Télen keveset használjuk, ezért a karosszéria havat, sós latyakot a legritkább esetekben látott. Nyolc éve én is hajtom, de ez egy feltűnően hamar jelentkező féltengelycserét leszámítva nem okozott különösebb változást az autó életében. Törve soha nem volt.

Nagyszüleimnek - és nekem - nincs annyi dolgunk a világban, hogy a volán mögött éljük le az életünket. Viszont ha mégis menni kell, akár öten is, akár utánfutóval is, akár autópályán is bárhová el tudunk jutni, mert van egy kiváló állapotú, megbízható járművünk. Ráadásul - integető román testvéreink őszinte bánatára - eszünk ágában sincs eladni, mert eredetvizsgáló legyen a talpán, aki megmondja, mit kapnánk az árából.

Szomorúan bár, de be kell ismernem, hogy a ma gyártott autók minden szempontból lenyomják a mi öreg kecskénket, de ezt a Daciát jól rakták össze. A család, meg az ismerősök birtokában több 1300-as, később 1310-es is volt, ezért körülbelül sejtem, mekkora mázlija lehetett nagyapámnak, mikor anno Csepelen egyenesen ezzel a példánnyal kínálták meg.

Öt évvel később Győrben két üzemképtelen 1310 TX után egy olyat fogtunk ki, aminek még aznap, de már itthon, az öreg diófa árnyékában állva forrt fel a hűtővize, tizenötezer kilométernél széthullott a váltója és két hetes sem volt, amikor kipúposodott a festés a C-oszlopon gyárilag tenyésző rozsda felett. (És nem csak ott.) A hihetetlenül körülményes váltócsere végeztével - nem volt éppen raktáron az egész országban - sem örülhettünk sokáig: először a féltengelyek adták fel, majd az indítómotor. Ekkor aztán már apám is feladta, és három hónap után becserélte a hálátlan dögöt egy két éves Wartburg kombira. Úgy emlékszem, a lépés határozottan jót tett az idegeinek.

A régi, még franciák által meózott darab meg csak ment a maga módján. Kopó alkatrészein kívül nem igényelt nagyon mást. Az első években Erdélyt és az NDK-t is megjárták vele, utóbbit kétszer, sátras utánfutóval, gond nélkül. Sajnos a hátsó rugókba gumituskókat kellett csavarni, hogy az autó vége ne kopjon el, ezek a mai napig bent vannak. Harmincezret mutatott a kilométeróra, amikor az első kerékcsapágyakat kellett cserélni (külsőt, belsőt).

A gyári kuplungszerkezet tárcsával együtt kereken hatvanötezer kilométert bírt ki. De ez már a kilencvenes évek elején történt, és időközben nagyapám nyugdíjba ment. Volt néhány év ekkortájt, mikor célszerűbbnek látszott a rendszámot a téli hónapokra - fél évre - leadni. A kocsit egyébként is egyre ritkábban használtuk, és megjelentek rajta az öregedés első jelei. Rozsdásodni kezdett a kipufogórendszer, a helyére tett új sem bírta túl sokáig. Most a harmadik garnitúra van fent, a hátsó dob a rászegecselt pléhlemezzel együtt a májusban esedékes vizsgáig maradhat, de addig bizony elég férfiasan szól.

A sárvédők és az ajtók lemezkorcaiba gyárilag besajtolt rozsda is csak kidolgozta magát. Az alváz amúgy rendben van, Bonobittal fújta le időnként édesapám, olyan bitumenes ragasztóval, amit talajvízben álló pincék szigetelésénél használnak. Szerintem bevált, és ami a lényeg: alvázmosásnál nem jön le, mint a főnököm Ladájára kent hivatásos gletyma.

A nagyapám által vezetett feljegyzésekből kiderül, hogy 92500 kilométernél féltengelyeket, fékpofákat, fékerő-szabályzót és a jobb első kerékcsapágyakat kellett cserélni. Eredeti, R 12-eshez való, olasz gyártmányú féltengelyeket raktak fel. Már a kocsi átvétele utáni héten ott figyeltek a garázs polcain, mert daciás berkekben köztudomású, hogy a román féltengelyek rendkívül keveset bírnak. Szerintem ha friss jogsival a zsebemben az első évben nem nyújtottam volna annyit a gépet a belvárosban, talán máig az eredetiek lennének a helyükön.

Januárban ismét kuplungszerkezetet kellett cserélni, kinyomócsapággyal együtt. Sajnos a tíz évvel ezelőtt feltett nem új volt, hanem egy vastagon rozsdás, bontott darab, amit nyaralás közben, valahol Kecskemét környékén voltunk kénytelenek beszereltetni. E művelet során fakezű mestereinknek sikerült kinyiffantani az indítómotort, sőt arra is figyeltek, hogy a benzincsövet közvetlenül a motortömb mellé verjék le a helyéről. Szerencsére nem sokkal elindulás után, még a motor felmelegedése előtt gyanús lett a családnak az erős benzinszag, így nem égtünk nagyot.