Nénikédet, Flatley!

Ki is próbáltam a Fordot, naná! Első gondolatom: az ótvaros ciderszagú nénikédet, Michael Flatley ! A vezetéshez itt tényleg olyan lábmunkára van szükség, amilyet utoljára a Lord of the Dance-ben láttam. Kimutatható lenne az ok-okozati összefüggés a T-Ford elterjedése és a sztepptánc divatja között: a híres Bill Bojangles Robinson első autója simán lehetett egy Tin Lizzy, de el tudom képzelni, hogy Fred Astaire is valami használt T-modellel szerezhette első autós élményeit. Nem ködösítek tovább, a T-Ford vezetése a következőképpen megyen.

A bal sarkaddal lenyomod az önindítót, ha szerencséd van, jól csapkodsz az előgyújtás-szabályzó karra tett bal kezeddel, és ügyesen eltalálod a gázt a jobb kezedben nedvesre szorongatott bajusszal, akkor a négyhengeres némi köszörülés és krahácsolás után beindul. Egy utolsó nagy levegő, gondolatban keresztet vetsz, majd számba veszed a pedálokat. Bal oldalon a váltóval kombinált kuplung. Középre taposol a rükverchez. A jobb oldali a szalagos váltófék pedálja, s már tudod, hogy öt másodperc után fel kell engedni, hogy kapjon némi kenést, máskülönben megég a betét.

Ekkor bal kezedet ugyanazzal a mozdulattal a kézifékre teszed, amivel a villamosszékbe ültetett vádlott szájához emeli az utolsó cigarettát. Félig benyomod a bal pedált (nem a középsőt, nem a jobbot, ezt se teljesen! - üvölti a fejedben egy hang). Lenyúlsz a bal térdeden már kékeszöld zúzódást okozó kézifékkarhoz, megszorítod a végén a szektort (jó mi? Motoros szakkifejezés a héblire. Bár valószínűleg egyiket sem találtam el). Lassan előreengeded, ezzel egyszerre old a hátsó kerékfék, és zárná a kuplungot, de mivel a bal pedált nyomva tartod, mégis oldva marad. Kicsit meghúzod magad felé a gázt, majd ha minden jól ment, és eddig még nem mozdult meg váratlanul a kocsi, lassú, de határozott mozdulattal végleg lenyomod a pedált.

Biztosra veszed, hogy a motor lefullad, de csak bicsaklik, és sóhajtásnyi erővel megmozdul körülötted a fekete telefonfülke. Ekkor derül ki, hogy a kormányt nem is olyan nehéz tekerni, mint gondolnád, bár az irány kijelölése olyan feladat, mint egy készlet hiányos magyar kártyából megjósolni a másnapi lottóötös számait. Az autó valamerre megy, te valamerre eltekered a vastag fakereket, valamennyi idő múlva pedig valamilyen mértékben tényleg arra indul a T orra, amerre szeretted volna akkor, amikor még eltekerted. De ezek a szögek csak hozzávetőlegesek, másrészt ezernyi dolog közbejöhet a hibás irány észlelése, a volánpörgetés és a tényleges irányváltoztatás alatt. Például egy gonosz irányváltó rög vagy egy útvályú, ami megvezeti a kerekeket.

Ülsz tehát a szűk helyen, verejtékezve próbálsz legalább nagyjából az úton maradni, de eddigre a motor megüti az üveghangot, azaz a max. 1800/perces fordulatszámot. Mivel a blokkot közvetlenül a vázhoz szegecselték (emiatt generálozáshoz is bent hagyják, mert a szegecselést megbontani és visszatenni emberfeletti meló), ezért ekkor már az egész bódé vibrál, az üvegek zörögnek a helyükön. Óvatosan visszaengedet a gázt (nem az előgyújtást! - üvölti a hang), és felengeded a bal pedált. A BAL pedált.

Ismételt lefulladási kísérlet a motortól, az előadásmód ezúttal csiszoltabb színészi képességekre vall. Teljesen elhal minden gépészeti zörej, szinte már látod a kardioműszer oszcilloszkópján futó, sima, egyenes, zöld vonalat, hallod az egybefüggő sípolást, a ügyeletes ápolók riadt lábdobogását a folyosón. Ekkor felhangzik a "pöff-pöff-prff-pf", és máris - tagadhatatlan gyorsulás. Két fokozat, meg alig ezer fordulatnyi használható teljesítményspektrum nem leányálom, de tény, hogy a nyolcvanéves öreg banyából azért tisztességes, 65 km/óra körüli tempó autózható ki. Csak ne kellene lassítani.

Én olyan huszonötöt nyomathattam, amikor jött az első kanyar. Derékszögű. Eszembe jutott még visszavenni a gázt (az előgyújtást már nem), becsavartam a kormányt egy erős bal lockba, a kaszni érzetre vagy ötven fokban megdőlt, és valami csoda folytán irányban álltunk. Azaz robogtunk. Rólam leszakadt a halál vize, a tulajdonos azonban már többször megélhetett hasonlót. Halkan jegyezte meg: "Vigyázz, Zsolti, ott a hangárnál elfogy az út, vissza kell fordulni!"

Egyszerűen így, minden remegés nélkül, élete utolsó néhány másodpercének küszöbén. Bal lábbal megpróbáltam a pedál fél állását eltalálni, jobb lábbal lenyomtam a féket (nem a középső pedált, nem a KÖZÉPSŐT!), amely akadály nélkül, hangos koppanással megpihent a padlón. Ó, a fenébe, épp most szakad el az a dédnagymamakorú bovden! - és miközben megint Flatley-re gondoltam, a kiugrás lehetőségét latolgattam. Ha kivágom az ajtót, és a keretében megkapaszkodva kivetem magam a földre, talán csak a lábamat tépi le a kézifékkar, tanakodtam éppen, amikor a lassulás csalhatatlan jelét vettem észre. A motorhang színt váltott.

Rég túl voltam az előírt öt másodpercen, már ezer éve fel kellett volna engednem a pedált, hogy olajat kapjon az a nyomorult fékszalag. De gyakoroljon empátiát Flatley öreganyja a halál torkában. Én titokban reménykedtem is abban, hogy összerágódik az a dög bolygómű azzal a szemét szalaggal, és akkor legalább tényleg lassulunk már valamit. Végül valahogy megálltunk, ne is kérdezzétek. A tolatás is sikerült (bal pedál félig be, középső meg tökig, ha jól emlékszem), de ennyi bravúr elég volt, visszaadtam a volánt. Őrületesen élveztem. De két pici gyerekem van.

Aztán akadtak még derűs pillanatok. Például amikor beálltunk a Shell-kúthoz tankolni. Mint amikor elnézed a farsangi buli időpontját a naptárban, és rózsaszín latexnadrágban, lobogó, nyitott, fehér zeke alól kivillanó szőrös mellkassal, Freddie Mercury -bajusszal az arcodon, a Vívőr, vívőr rakjú!-t fejhangon énekelve berontasz a bőrnyakúak ugyanott zajló bulijába egy nappal korábban. Minden szem ránk meredt, megvallom, kicsit zavarban is voltam, nem tudtam, hogy megvernek, leköpnek, vagy pillanatokon belül kérdésekkel árasztanak-e el bennünket. Az utóbbitól tartottam a legjobban.

Szerencsére felmentő sereg érkezett egy olasz rendszámos, űrsiklónak álcázott, mély ezüstmetál, hosszított halottasmercedes formájában, echt Nemo kapitány mintájú ablakokkal az oldalában. Beállt mögénk a sorba. Mint amikor a matematikus bombát visz a repülőre, mert annak azért közel zérus az esélye, hogy két robbanószerkezet legyen ugyanazon a járaton. Elmaradt tehát a durranás, csak valami fülledt, David Lynch-i csend honolt. És még csak meg se kérdezte a kutas, kérünk-e V-Powert.

Még jobbat szórakoztunk, amikor a közeli Eszterházy-kastély elé mentünk fotózni. A park másik felében épp a bő évszázados pálmaházat újították fel, nekünk meg arra kellett kihajtanunk. Milyen járműre készül az ebédből megtért melós, amikor valami autót hall a régi nyári lak felől? Nyilván egy nyolcvanéves T-Fordra tippel. Hát persze. Efféle döbbenetet még életemben nem láttam emberi arcon, pláne nem egy tucatnyin. Két középkorúsodó, vihogó idióta, egy szortyogó, szuszogó, pöfögő, csupa fekete, csupa üveg Stan és Pan-mobilban, amint a 2007-es esztendő egyik korai napján az Eszterházy-lakból hajt kifele. Nem csoda, hogy salakos lett az a sok kubikos áll.

Egyébként egy ilyen T-Ford 15 liter körül eszik, hátsó padja alatt némi csomagtartó is van, alig ér annyit, mint egy közepesen felszerelt Golf, abroncsot pedig nem árul hozzá a sarki gumis. És a lóról átülők anno nyilván könnyen megtanulták vezetni, mert 15 007 033 darabot azért mégis csak eladtak belőle. Csak én vagyok ilyen rettenetesen béna.