A tévhitek többsége valószínűleg még a múlt rendszerben gyökerezik, alapja valahol a mattrészeg traktoros-félművelt dózeres-alkoholista teherautósofőr háromszögben keresendő.
Ők voltak a kontárok, akik csak azért dolgoztak, mert kellett. A valódi szakik bőrükbe ivódott gázolajjal, csettegő-durrogó, olajzabáló, a halálon túl is életben tartott gépekkel voltak kénytelenek építeni az országot, és nagy becsben tartották azt a kevés zsondert, stájgert vagy bulldogfülkés Volvo-nyergest, ami átpottyant a rendszer rostáján.
Az idők azonban nagyon-nagyon megváltoztak a Csehszlovák és a Kelet-Német UN-ek és Fortschrittek helyét már régen átvették a modernebb gépek, melyek kezelése egészen más irányú ismereteket igényel kezelőiktől. Félreértés ne essék, a siker kulcsa még mindig a szakma ismerete és a rutin, mert hiába van három diplomája egy 33 tonnás lánctalpas kotró kezelőjének, ha lövése sincs a gép mozgásáról, dinamikájáról és súlypontváltozásáról és nem tudja még reflexszerűen és helyesen lereagálni a csücskös helyzeteket. A közös pont a múlt valóban hozzáértő és jónak számító gépkezelői (hiszen nem is volt tán olyan kisváros vagy falu, ahol ne lehetett volna tudni, ki a jó és ügyes kombájnos vagy markolós és ki nem) és mai utódaik között éppen ez: tudni, hol vannak a gép határai.
Viszont ma már ez egyedül nem elég. Ez az egész ipari szegmens iszonyatosan komoly fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, modern megoldásaival és rendszereivel nem egy esetben megelőzve magát az autóipart is. Az elektronikus szervizkönyv fogalma már a nyolcvanas években létezett, a gépkezelő pedig már akkor laptoppal a kezében böngészhette az elektronikus alkatrész-katalógust, majd adhatta le interneten keresztül a megrendelését, amikor a laptopok még monokróm kijelzősök voltak és tíz kilót nyomtak, mindezt a ma ismert WWW kialakulása előtt.
Az ilyesmi akkoriban még egyáltalán nem volt megszokott és bevett módszer. A ma felkapott autonóm működés pl. az agráriumban már a negyvenes években felmerült, a Ford az ötvenes években ki is próbált egy működő technológiát, a Sniffer azaz Szimatoló névre keresztelt traktor egymagában járta a földet és működött is. A kis bibi az volt, hogy ehhez a föld alá kellett fektetni pár kilométernyi vezetéket, melynek elektromágneses jelét követte volna a traktor. Mindez sajnos annyiba került volna, amennyit az életben nem termel ki a fölötte lévő földből a gazdálkodó, így aztán pár kísérlet után nem is lett belőle semmi. Ma már azonban a precíziós gazdálkodás teljesen elfogadott dolog, évek óta járják maguktól a gépek a földeket, klimatizált fülkéjükben keresztrejtvényt fejtő kezelőkkel.
Persze mindez nem jótékonyságból és felebaráti szeretetből történik, itt, ebben a bizniszben az a jó, ha mindig megy a gép, ha kihasználtsága minél hatékonyabb és ezt a hatékonyságot nem csak a kezelő komfortérzetének növelésével és feladatainak automatizálásával lehet növelni, hanem a modern fedélzeti rendszerek integrációjával.
Na és itt jön képbe ez a két modern gép, melyeket persze ki is próbáltam, de a legnagyobb benyomást nem maga a kezelésük tette, hanem az a borzasztóan komplex és alapos rendszer, ami köréjük felépült. A HL 960-assal kezdtem, hiszen derékcsuklós homlokrakodóval volt már dolgom, bár az egy lényegesen egyszerűbb, sokkal analógabb LiuGong volt. A működési elve azonban ugyanaz, így nagyjából tudtam, mi vár rám: elképesztően finoman szabályozható hidraulika, csendben dünnyögő soros, hathengeres turbódízel és a mindenek felett álló érzés, amikor az ember lenéz a magas fülkéből.
Az első dolog, ami a laikust meglepi az a tény, hogy egy ekkora gép (csaknem 19 tonnájával inkább a közepes méretosztály tetejéhez közelít) ilyen centiméteres pontossággal és finomsággal képes mozgatni hatalmas, súlyos acél-alkatrészeit és saját magát.
A 280 kgf/cm3 nyomású terhelésérzékelő hidraulikarendszer a szíve mindennek és a 246 liter/perc szállítóképességű szivattyú. Az elektromosan nyíló motortérben egy hathengeres, 6,7 literes, 225 lóerős Cummins turbódízelt találunk 1044 Newtonméteres maximális nyomatékkal és többszörös kipufogógáz-visszavezetéssel, direktbefecskendezéssel, egyszóval mindennel, amivel ma egy modern középkategóriás autóban találkozhatunk (a Stage IV).
A kabin természetesen a borulás (ROPS) és lehulló tárgyak elleni védelmi normának (FOPS) is megfelel, de ami igazán döbbenetes, az maga a felszereltsége. A vezetőülés hidraulikusan rugózik és minden irányban tág határok között állítható, a fülkéből a kilátás minden irányban remek, a Cummins pedig alig észrevehető zizzenéssel kel életre a hátunk mögött.
Amint beültünk, azonnal feltűnik a kabin A-oszlopán (ha van neki egyáltalán ilyen) látható 7 colos, színes, kapacitív érintőképernyő. Ez itt maga a csoda, hiszen nincs a gépnek olyan paramétere, melyet ne tarthatnánk szemmel és olyan szerteágazó, iszonyatosan alapos és tagolt menürendszere van, hogy pillanatok alatt elveszem benne, pedig én elég magas skillem van ezek használatában.
Mindent tud és csinál. Nem csak azt számolja kilóra pontosan, hogy eddig mennyit rakodtunk a hatalmas kanállal, hanem a létező összes folyadék szintjét, nyomását és mennyiségét is kimutatja, beállíthatjuk róla a kanálbillentés sebességét (hirtelen lezúdítva a több tonnányi anyagot keményen megrángathatja a gépet és laza talajon vagy dőlés mellett ez veszélyes lehet), a sebességjel vételi frekvenciáját de természetesen ki-be kapcsolhatjuk a start/stop rendszert és azt is megszabhatjuk, hogy üresjáratban mennyi idő teljen el, mielőtt leállítja magát. Állíthatunk az alapjárati fordulatszámon és azon is, hogy a gázpedál milyen állása mellett váltson ECO-üzemmódról POWER-módba a motorvezérlés.
De akár egy gombnyomással megfordíthatjuk a gigantikus hűtőventillátorok forgásirányát is, hogy kifújjuk a hatalmas vízhűtők lamellái közül a szmötyit.
Mivel az ekkora gépek nem igazán járnak lábon a szervizbe, ezért fontos, hogy az öndiagnosztikai rendszert saját maguk hordozzák. A karbantartásigényt, az egyes komponensek, szenzorok és a hidraulikarendszer több tucat részegységének állapotát, de az üzemanyagrendszer tömítettségét, a szűrők állapotát, egyszóval mindent elérünk innen és rajta tarthatjuk a szemünket az egész gépen.
A kezelőszervek tökéletesen kézre esnek, a gém és a kanál minden funkcióját egy finoman kapcsoló joystickel vezéreljük, ezen helyet kapott egy pár programozható gomb is, melyhez tetszés szerinti funkciót rendelhetünk.
A fedélzeten persze klíma és USB-aljzatos hifi is akad, miután pedig a Miracast-nevű wifi-alapú rendszerrel összelőttük az okostelefonunkkal, onnantól kezdve telefonunk szolgáltatásait is elérjük az érintőképernyőn keresztül, hiszen tökéletesen tükrözi minden tartalmát. A cucc annyira menő, hogy a multimédiás tartalmat egy mozdulattal tudjuk megjeleníteni a kijelzőn, ehhez elég csak a telefon képernyőjén keresztül ujjal a kijelző felé dobni/rántani a tartalmat és hopp, máris lejátszható mindenféle film és zene is.
Ez hatalmas sci-fi és sokkal menőbb, mint a levegőben mutogatva hangerőt szabályozni. Audi, BMW ilyet nem tud ám.
Nem tudom, mi szükség erre egy munkagép esetében, de el tudom képzelni az üresjáratot két teherautó között, ami alatt az Ölve vagy Halvá-t nézi a kezelő. A helyzet hasonló a 33 tonnás lánctalpas kotró esetében is. A kabin elrendezése hasonló, természetesen a lánctalpasokra jellemző két botkormánnyal fékezzük-gyorsítjuk az adott oldal lánctalpát, de az arányok mások. A HL960-as sem volt kicsi, de a lánctalpas kotrógép már csak felépítéséből adódóan is félelmetes egy dög. Amikor elindul a futógörgők és a lánctalp közé szorult köveket porrá zúzza fémes csikorgással, akkor lábunk alatt megremeg a föld is.
Meg kell szoknunk, hogy egy teljes mértékben körbeforgó fülkében ülünk, amely ráadásul elég gyorsan is képes forogni, így pár percnyi szédülés után nehéz megmondani, merre van az előre, de tulajdonképpen mindegy is, hiszen ilyenkor célszerűbb magát a fülkét menetirányba fordítani, nem magát a gépet, hiszen lánctalpas kotrósok aranyszabálya is úgy hangzik, hogy viacoloron 33 tonnával nem forgolódunk.
A lánctalpas kotró hatalmas flash amúgy, aki nem próbálta még, az – ha tudja – kéredzkedjen be egyszer egy fülkébe. Az oldaldőlésre nagyon figyelni kell (szélesebb lánctalppal javul a helyzet), vészhelyzetben azonban a rutinos kezelő simán segít magán a gémmel és a kétköbös kanállal. A csapszegek keménykróm-bevonatot kaptak, a lánctalp gondozásmentes de mindenről ugyanúgy tájékoztat minket a fedélzeti rendszer, melynek csak a kezelődoboza más, mint a homlokrakodóé. A vonóerő 27 tonna, az ásóerő 19 (ami remek érték) emelni pedig 23 tonnát tud!
A tízméteres hosszal kombinált 11 méteres gém elég nagy területet lefed, egészen hétméteres mélységig képes markolni és 11 méteres magasságból kotorni. Ezzel hatalmas munkaterületet tud lefedni és ilyenkor mindenképpen hasznos, ha a hatósugárban tartózkodókról tudunk. És itt jön a technika!
A HX330-as teljesen körkörös lefedettségű kamerarendszert (AAVM) kapott, kombinálva egy ugyancsak 360 fokos radarrendszerrel, amely ötméteres körben minden mozgó tárgyra azonnal riaszt (IMOD), ha netán nem látnánk a képernyőn. A képalkotó rendszer több látásmódot is enged, az izometrikus a legmenőbb, ebben tényleg olyan a gépük, mintha egy számítógépes játékban látnánk.
A kezelése ugyanolyan finom, ha nem finomabb, mint a homlokrakodóé, az igazán profik a hatalmas kanállal simán felsegítik magukat több méter magasra, vagy éppen meggyújtanak egy öngyújtót is akár, vagy felállítanak egy papírpoharat a földön.
Ez eddig némi gyakorlással elérhető, amihez viszont szükséges a tudás és a továbbképzés, típusismeret az az, hogy tökéletesen és minél hatékonyabban ki tudjuk használni a gépben rejlő lehetőségeket ezzel több pénzt keresve, kevesebb üzemanyagot használva. Trükközni lehet, de nem érdemes, mert a Hi-mate nevű műholdas rendszernek köszönhetően nem csak a cégben követhetik nyomon a gép pozícióját, hanem folyamatosan küldi a fedélzeti diagnosztikai rendszer összes adatát a Hyundai központjába is. A telematikának köszönhetően pedig akár távolról is módosíthatunk egy rakás paramétert.
Minden egybevetve láthatjuk, hogy manapság jól kezelni és maximálisan kihasználni egy ilyen gépet, az komoly szakmai tudást és felkészültséget igényel. Sajnos rengeteg cégtulajdonos mind a mai napig úgy gondolja, hogy egy-egy ilyen modern géphez már szinte nem is kell kezelő, hiszen mindent magától csinál, ezért – és persze fillérbaszásból – sokan el sem küldik a gépkezelőiket egy-egy ilyen típusátképzésre.
A legendás sztori szerint egyszer egy ilyen cégtulaj kijelentette, hogy az ő kezelőinek nincs szüksége ilyen flancos iskolázásra, érti ő a dolgát. Válaszul csak annyit kérdeztek tőle, hogy a Cayenne-jét kölcsönadná-e a gépkezelőjének.
- Dehogy, majdnem húszmillióba került!
- Értjük. Az alapáron hatvanmilliós kotrót ellenben igen, hmm?
