Első ránézésre réginek tűnik, másodikra viszont elbizonytalanodtam. Hisz ez pont úgy néz ki, mint az előző, csak a hűtőmaszkot cserélték le. Számít valamit az arcplasztika és az újító igyekezet?
Nem volt egyszerű dolga, Európát kellett átszelnem vele. Poroszkált földúton, zötykölődött budapesti kátyúkon és ráhasalt német autópályára – ha megkérdeznék tőlem, milyen kocsi, csak azt mondhatnám: olyan semmilyen. A háromezer közös kilométer ellenére minden perc elteltével kevésbé emlékszem rá. Ráncfelvarrás ide vagy oda, a Hyundai Sonata még mindig a legmegjegyezhetetlenebb formájú autók egyike.
Unalmas, viszont ésszerű kompromisszum elegancia és forintosítható valóság között. Nincs hivalkodás, nincsenek öncélú részletek. Biztos vagyok benne, hogy a tervezőmérnököknek még a nevetés is tilos volt; ezt nem szívből, hanem agyból készítették – hasonlóan gondolkodó embereknek. Ön két lábbal áll a földön? Kérem, olvasson tovább.
Egy Kölnig tartó autópályázás minden, csak nem szerelem. A kilométerek kötelességszerű elkammogásához nem élményautó kell. Éjfélkor kortyoltam egyet a termoszból, beindítottam, majd irány nyugat. Az ülésfűtés pár perc után már a vesémet kényeztette, hamar megtaláltam a bőrülés ideális helyzetét is. Egy órára. Mániám az ülés tologatása, sajnos ebben az autóban nincsen memória, amely megjegyzi a korábbi pozíciót. A kormány csak függőleges irányban állítható, csomó lehetséges pózt nélkülöznöm kellett így: ebben a kategóriában viszont a teljes változtathatóság kötelező lenne.
A hosszú távú kényelemben csak a térdem zavart. A könnyű terpeszben vezető átlagnak sajnos a középkonzol rossz helyen van. Ezt leszámítva mindenhol tágas, a hátsó ülésen nemcsak összegrundolhatunk egy gyereket, de szükség esetén fel is nevelhetjük. A 2,73 méteres tengelytávnak köszönhető bőséges lábtér felnőtteknek is komfortos utazást enged. A kevésbé modern külsőt a hátsó sorban trónolva áldhatjuk igazán: nincs kupés tetővonal, se befele dőlő ablakok, elfér a fej, és klausztrofóbiás görcsök sincsenek.
Ezek a koreaiak tisztességesek, a belteret nem a csomagtartó rovására nyújtották. Felnyitva a raktér ajtaját a belső sarkak messze elvesznek a fekete mélységben. Ahhoz, hogy kézzel elérjem fényképezőgépem begurult objektívsapkáját, nem volt elég a derekam hajlásszöge, mászni kellett; az 523 literes „gödörbe” még nagyon sok minden beférne.
A Sonata előző verziójához képest sokat javult a beltér minősége, itt érhető igazán tetten a ráncfelvarrás. A műfa betét világosodott és megfogyatkozott, színe már-már hasonlít a valódi pácolt lécekéhez, és igazán jót tett az összképnek. Az alumíniumhatású műanyag betétekhez ellenben nagyon nem passzol, ennél jobban csak a középkonzol kék világítása kínzott meg: egy sárgás árnyalat sokkal harmonikusabban igazodna a színvilághoz, és talán sokak szeméhez is.
A kárpitok és a műanyagok nem zavaróak, bár a méret sugallta igazi elegancia azért odébb van. Nem kopog semmi, a tapintással sincs gond, egyedül a váltókar szoknyája szemtelenül gusztustalan. Az esőköpenyből varrt kötény azonnal kiszúrja a szemet, még a morzsákat is undorral szedegettem ki a redők közül.
