Használtteszt: Suzuki Ignis 1.3 GS − 2003

Legyen fürge, de ne fogyasszon sokat

El kell ismerni, ez némiképp nehezen teljesíthető, az Ignisnek nem is sikerül átvinni a lécet. Ha Ignist veszünk, valójában két autót kapunk egy helyett, és egyikkel sem leszünk maradéktalanul elégedettek. Az egyik a kalapos urak, gondosan ondolált frizurájú hölgyek és ijedt tekintetű vasárnapi autósok által használt verzió. Ők sohasem viszik a fordulatszámot 3000/perc fölé, a gázpedál és a jobb lábuk közé tojást tesznek, és soha nem sietnek. Ebben az üzemmódban az Ignis módfelett takarékos és csendes, nem is annyira pattogós, viszont egyáltalán nem fürge.

A másik verzió, hogy odalépünk. Háromezres fordulat fölött feltámad a 93 lóerős, 1,3-as, változó szelepvezérléses motor, és az Ignis megy, mint állat, 160-ig meg se áll. Ebben a tartományban imponálóan fürge, ám egyáltalán nem takarékos. És nem is csendes, sajnos. Míg a kalapos stílusban használva megelégszik úgy 7 liter benzinnel 100 kilométerre, addig a kalap nélküliben simán megissza a 9-10-et. Ez bizony sok, nagyon sok, és annál többnek tűnik, minél drágább az üzemanyag. Amikor a szervizben előadtam a suzukis Tiborc panaszát, a nagyhatalmú szakik csak a vállukat vonogatták, hogy az Ignis már csak ilyen, ha spórolni akarok, vegyek kalapot.

Szóval, a motor iszákos, viszont szinte elpusztíthatatlan. Na ja, ez még Japánból érkezett a magyar gyártósorra, a váltóval együtt, amely ugyancsak kellemes darab lenne, ha rendesen bevenné a hátramenetet. A rükverc kapcsolása sajnos minden negyedik-ötödik alkalommal birkózásba torkoll, és némi kuplungolással kell megsegíteni a szerkezetet, hogy a fogaskerekek egymásba találjanak. Kellett volna bele még egy szinkrongyűrű, na de ott állt a tervezők fölött a megafonos ember, és épp a költséghatékonyságos részt hajtogatta. Apró érdekesség, hogy a váltógomb gyenge minőségű bőrből készült borítása legalább másfél éven keresztül lassan, de folyamatosan vedlett – na, ilyet se láttam még.

Legyen megbízható és olcsón szervizelhető

Ez a nagyon fontos kívánság maradéktalanul teljesült: az említett féltengelyen kívül a CD-rádiót kellett benne cserélni, a szakszerviz mindkét problémát gyorsan és szakszerűen orvosolta. A 15 ezer kilométerenként esedékes kötelező szervizeket rendszeresen megkapta az autó, két átvizsgálás között az ablakmosó tartály feltöltéséhez és az akkumulátor ellenőrzéséhez kellett csak felnyitni a motorháztetőt.

Az ország bármelyik részén tíz-húsz kilométeren belül lehet szakszervizt találni, a fontosabb alkatrészek mindenütt raktáron vannak, a többi meg gyorsan megérkezik. Bár komoly javításokra ritkán van szükség, épp a napokban mondta egy mester, hogy ja kérem, ha csak Suzukik lennének az országban, mi, autószerelők mind éhen halnánk!.. Ha rendesen lemosom és kitakarítom, gyakorlatilag olyan, mint új korában, egyedül a könnyűfém felniken kezd nyomokat hagyni az idő. Az aksija még az eredeti, izzója még nem égett ki, a kárpitok is jól bírják a gyűrődést.

Legyenek benne extrák

Az én Ignisem a legjobban felszerelt, GS változat, így szinte minden benne van, amit öt évvel ezelőtt egy ilyen kisautótól el lehetett várni. Manuális légkondi, amely tud finoman, kímélőn is dolgozni, ahogy én szeretem. ABS, EBD, négy légzsák, aktív fejtámlák, előfeszítős biztonsági övek, Isofix rögzítési pontok, ütközéskor félreforduló fékpedál, ködlámpák. Hat hangszórós Blaupunkt zeneközpont (erős közepes hangminőséggel).

Rekeszek az ajtókban, a középkonzolon és a kardánalagúton, használható méretű kesztyűtartó, lapos fiók az anyósülés alatt, nagy zsebek az első ülések támláján, 40-60 arányban osztott, előredönthető hátsó ülések. Könnyűfém felnik, a karosszériát védő gumicsíkok és műanyag elemek, távirányítós központi zár. A spórolás azért itt is tetten érhető: az ablakemelő kallantyúkat a nyitás vagy zárás művelete alatt mindvégig tartani kell. Kíváncsi vagyok, hány forinttal került volna többe két olyan kapcsoló, amelynek automata állása is van – a régi Swiftben még futotta ilyenre.

Legyen a formája emberes

Ez is rendben van: az Ignis úgy fest, mint egy mosásban összement szabadidő-autó. Arányai kellemesek, domborulatai jól mutatnak, a nagy első és a magasra helyezett hátsó lámpatestek szépek. A több nemzetközi díjjal is elismert forma üdítő színfolt az egyformán gömbölyű kisautók között. Ezeket a miniket Európa gazdagabb felén a családanyák, az egyetemista kiscsajok meg a szinglik használják, nálunk viszont sok közülük családi autóként üzemel, nem árt tehát, ha egyik-másik úgy is néz ki. Ebből a szempontból az Ignist akár hiánypótló résmodellnek is tekinthetjük. A belső tér formaterve szerintem szintén rendben van.

A műszerfal vagány, fiatalos. Képen persze jobban mutat, mint a valóságban, ahol hamar kiderül, hogy kopogós műanyagból készült az egész, és az illesztések sem mindenütt pontosak. Itt is találni két olcsó megoldást. Az egyik, hogy a fedélzeti számítógépecske szorgalmasan méri a pillanatnyi fogyasztást, ami senkit nem érdekel, nem mutatja viszont az átlagfogyasztást, pedig az hasznos adat lenne. A másik: az egész műszerfal szép vörös fényben izzik, ellenben az Opeltől átvett világításkapcsoló panel háttérvilágítása fehér. Ez így egész egyszerűen ciki. Újabb kérdés beszerzőknek: hány forintba kerülhet beszereléssel együtt egy vörös fényű LED?

Legyen az ára jó

Hát, ez megint nem igazán jött össze. A probléma nemcsak az Ignist érinti, hanem véleményem szerint a teljes modellpalettát. Valamikor a Swifteket azért szerettük és azért vásároltuk töméntelen mennyiségben, mert TÉNYLEG jól voltak árazva. Ezek a kellemes formájú, kedves habitusú, végtelenül egyszerű, nem túl biztonságos, de nagyon megbízható autócskák annyiba kerültek, amennyit értek. Még a Wagon R+ is így lett árazva, majd épp az Ignisszel kezdődött az a folyamat, hogy egy új modell bevezetésénél magasra pozicionálják az árakat, azután fél-egy év múlva nagy engedményeket kezdenek kínálni időszakos akciók vagy végleges árcsökkentések formájában. Így aztán, aki akción kívül vesz Suzukit, jól megszívja, hiszen több százezer forintot bukik. Emlékszem, mi, Ignis-tulajdonosok is felhördültünk, amikor 2005-ben vagy négyszázezer forinttal csökkentette az árat a cég. A legújabb példa az idei nyári akció, amikor az SX4-esek árát majdnem hatszázezer forinttal vitték lejjebb. Az úgy már jó, kapkodta is a nép, mint a cukrot. Mivel a Suzukik értékvesztése ettől a furcsa árpolitikától függetlenül is tetemes, szerintem annak érdemes vásárolni, aki hajtja vagy tíz évig, úgy már elfogadható az egy évre jutó rész.

Ahogy nőnek az árai, úgy csökken a Suzuki magyarországi piaci részesedése. A régi Swifteknek egyszerűen nem volt komoly konkurensük a maguk árkategóriájában, a mostani modelleknek már van bőven. Könnyen lehet, hogy az én következő strapaautóm sem Suzuki lesz már – de azért a Swiftet is, az Ignist is megőrzöm jó emlékezetemben. A hűség fontos érték, és ők hűséggel, megbízhatóan szolgáltak éveken át.