Teszt: Lamborghini Espada - 1973

Nino vagyok, közel harminc. A fogalmaid szerint aranyifjú. Gazdag majom, aki piavei sajtgyáros apja révén előbb vezetett jachtot Portofinóban, mint járni tudott volna. Irigyelsz és utálsz. A szíved sárga epét pumpál, ha rám nézel. Örülj neki. Neked legalább van. Az enyém helyén csak üszkös kráter.

1946-ban születtem, egy évben a Formula-1-gyel. Apám sokat viccelt azzal, hogy Nino Farina után kaptam a nevem. Láttam is versenyezni az apai nyakból, de nekem Alberto Ascari volt az isten. Álmomban Ferrarikat és Alfákat forgattam szénné az Alpok szerpentinjein. Gazdagok vagyunk, ébren se nagyon csináltam mást.

Apám, mint mondtam, sajtgyáros. A Piave sajt - bár engem sose érdekelt - tehénből készül. A gyárhoz hatalmas farmok tartoztak. A farmokon traktorok húzták a tejeskocsikat, traktorok tolták a temérdek trágyát. Jacht után traktort vezettem először. Akkor már tudtam járni, de nem szerettem.

Apám tucatszám vásárolta a traktorokat a tejgazdaság számára. Nem ment értük messze, Pieve di Centóban vette őket, egy Lamborghini Trattrici nevű gyárban. A gyár tulajdonosa és apám jó barátok lettek. Együtt röhögtek, amikor Ferruccio Lamborghini rájött, hogy Ferrarijának ócska kuplungja, amit a gyár nem volt hajlandó garanciában megjavítani, ugyanolyan Borg and Beck gyártmány, amilyet ő a traktorokhoz használt. Levett egyet a polcról, kendácsolt rajta egy kicsit, és újra ment a 250 GT. És megúszta tizedannyi pénzből!

13 évesen apám kalapját kergettem a szélben, amit Ferruccio új hibbant találmánya, az L59-es helikopter kavart. Helikoptert még nem vezettem, mert Ferruccio letett a gyártásukról, és átállt olajfűtésre és légkondira. Nem sokáig kötötték le a dolgok. A traktorbiznisz azért megmaradt. A 18. születésnapomon irtózatos bulit csaptunk az új csarnokban, amit azért épített, mert kitalálta, hogy autókat fog benne gyártani. Jobbakat, mint a nagypofájú Enzo Ferrari.

A bulira alig emlékszem, megártott a Chianti. A takarításra annál inkább. Hiába vagyok gazdag jampi, apám leüvöltötte volna a fejem, ha egy porszemet hagyunk magunk után. Lamborghini azzal adta át a még berendezetlen épület kulcsait, hogy steril termeket kap vissza. Mániákus volt. Egy mágnások közti  jópofizáson összebarátkozott egy Honda Szoicsiro nevű japánnal. Ő is autóban utazott, és részben ő ragasztotta át rá a rendmániás perfekcionizmust.

Láttam az első Lamborghiniket, a GTV-t és a GT-t. Mivel F. L. apám barátja volt, sose mondtam volna neki, de randák voltak, mint a Salói Köztársaság. Ferruccio mérnökféle volt, a vasakat szerette. A független felfüggesztésekre volt büszke, a csupa alumínium V12-es motorra. A 360 lóra 8000-es fordulaton. Hogy autót rajzolni köré már nem volt idő, nem érdekelte. De engem sem érdekelt. Én elmentem hippinek Goába. Szétsavaztam az agyam, törökülésben kerestem a helyem az univerzumban. Úgy gondoltam, szar a világ, tök a tromf. De megismertem Lucillát.

Lucilla szintén hippi volt, szintén gazdag családból, de félárva. Sugárzó lány, titokszagú, még ha nevetett is szomorú árnyékot húzott maga után. Lassan szerettünk egymásba, óvatos alapossággal. Goa a szabad szerelemről és a bárkivel dugásról szólt, de mi apránként szerettünk és egymással dugtunk. Lucilla ragyogott, én pedig fent ültem a világ tetején. Aztán meghalt apám, és hazaköltöztünk.

1972-ben vettem át a céget. A sajtok és a tehenek most sem érdekeltek jobban. Nem értettem semmit, egész életemben elkényeztetett seggfej voltam, erre most agyonnyomott a munka. De itt volt Lucilla, itt voltak az autók és az utak. Nappal tárgyaltam és a gyárat igazgattam. A traktorok húzták a tejet, tolták a trágyát. Dolgoztam késő estig. Végre volt dolgom. Volt helyem. Munka után beültem apám valamelyik krákogó, vén sportautójába, elnyargaltam a legközelebbi hegyre, a benzinnel kiégettem az adrenalint a véremből. Aztán éjjel hazamentem a lányhoz, akit szerettem.

Lucilla meleg volt, pajkos és türelmes. Nevetett a hülyeségemen, olvadt spirállá csavart az ujja körül. Vacsorával várt haza a szerpentinről, olívás volt, ahol én olajos. Egy napon aztán elmentem az öreg Lamborghinihez. Már az autókat is unta, épp árulta a cégét egy svájci óragyárosnak, hogy felcsapjon borásznak.
- Vennék egy családi autót, Ferruccio. - Családit, mi? - kérdezte huncutul. - Ha kettőnél többen lesztek - vigyorgott - egyvalamit ajánlhatok: az Espadát.

Az Espada 73-ban már a harmadik generációnál tartott. Ferruccio mindig azzal hencegett, hogy a főtengelyt egy 92 kilós tömör acéltömbből forgácsolják 24 kilósra. V12 elöl, négy ülés hátul. "És Giugiaro egy zseni: nézd, milyen tetőt rajzolt nekem. Egyáltalán nem lejt, hogy hátul is el lehessen férni. Úgy csinált kupét, hogy nem a tetejét kanyarította lefelé, hanem az alját fölfelé. Csak aztán megvették a lelkét a németek: nézd ezt a tervet, ez lesz a Volkswagen Passat. Ezt is Giorgetto tervezte, és ellopta hozzá a saját munkáját. Ebben a proli vacakban ott az Espadám. Kiszállok ebből az istenverte autósdiból örökre" - morgott.

Megvettem. Az ilyesmi nem megy gyorsan, a Lambókra hónapokat kell várni, de nem akkor, ha az ember családi barát. Lucilla réges-rég piknikezni vágyott, soha jobb próbautat. Másnap az Espada a kertben várt minket. Jó ránézni. Lucilla mosolyog, mert tetszik neki, mert elnézi, hogy hülye vagyok, nem bánja.