Kér itt valaki enni?

Milyen üdítő, amikor a mind inkább az ólombányák kifosztására szakosodó autógyárak között akad egy, amelyik a fejéhez kap, és megvilágosodik: ha kisebb a tömeg, nem kell akkora motor, kezesebb lesz a kocsi, jobb a rugózás, szerényebb az emisszió.

Most legutóbb a Mazdát szállta meg a józanság, ennek folyománya a 2-es modell. Ezer teszt és bemutató született már erről az autóról, volt nálunk kicsi- és nagymotoros, spórkivitel és csilivilis. Kínunkban már néha röhögtünk a szerkesztőségben: véresen gáz ennyi tesztet írni ugyanarról az autóról, vagy akár ugyanannak enyhe mutációiról.

De mit tegyünk, Mazda 2-vel mindig jó járni, ráadásul a Mazda PR-ese olyan óriási vehemenciával tukmálja ránk ezeket az autókat, hogy félünk: azonnal harakirit követ el, ha egyszer nemet mondunk. Amikor tehát a látóhatár széléről nemrégiben beúszott a dízelmotoros Mazda 2, nem menekülhettünk előle. Elhoztuk.

Mit írjunk róla? A motor az az egyenszerkezet, amit manapság szinte az összes kisautóba beszerelnek. Oké, így talán túlzás, de a Peugeot, a Citroën, a Ford, a Mazda talán elég széles spektrumnak mondható. Egynégyes turbódízel a ma kötelező közös nyomócsöves befecskendezéssel, 68 lóerővel.

A Mazda 2 meg a Mazda 2. Tényleg extrém könnyű, így dízellel sem üti meg az egy tonnát, miközben a Citroën C3, Kia Rio, Chevy Aveo mind 1,1 tonna körüli. Igaz, a VW Polo dízelmotorral is alig nehezebb a mágikus ezresnél, a Nissan Micra, valamint az új Honda Jazz is ekörül van – igaz, utóbbiakból nincs dízel. Márpedig a dízelség mindig dob a kilókon. Maradjunk annyiban: a Mazda 2 napjaink talán legkönnyebb, családi használatra is alkalmas méretű gázolaj-vedelő kiskocsija.

Egyébként barátságosan tágas, viszont barátságtalanul műanyagos belsejű, a magas övvonal és a fekete színek miatt ráadásul elég komor belsejű is. A kesztyűtartója ügyes: kinyitva öblös, becsukva pedig a fedeléből szabadon marad egy lapos rekesz, ahová térképet, újságot, iratokat tehetünk. A kis ablakok miatt a belső tér sem melegszik fel túlságosan (az egyetlen nagy üvegfelület a szélvédő), a kevés meleggel pedig hamar megbirkózik a klímaberendezés. Viszonylag rövidek, de egész jók az ülések, a kaszni masszív, kis zöttyenőkön kellemes, nagyobbakon túl feszes a rugózás. És persze szélzaj alig van, inkább a motor darálását hallani, ami főleg gyorsításokkor zavaró. Kis dízel, mit vártak tőle?

A kis tömeg miatt meglepően összeszedetten mozog, irtó jól tapad, bár a kormányzásában van valami kellemetlen gumisság, mintha az első kerekek nem követnék azonnal a volán elmozdítását. Engem ez zavart, sokan észre sem vették, a hiba tehát valószínűleg nálam van. Túl sokat vártam e nagy súlycsökkentéstől.

A futómű hangolása a legjobb, olyan, mint minden újkori Mazdáé. Ha az ember elsokall egy kanyart, és elveszi a gázt, a kocsi magától szűkíti az ívet. A 2-esnél ez a jelenség elég erős, kezdetben zavaró is lehet, de tény, hogy biztonságos. És aki hozzászokik, nagy örömét leli majd abban, hogy finom gázelvéttel mozgatja bele az autót az ívbe. Nekem nagyon tetszett.

Sajnos a 68 lóerő még a csekélyke egy tonnának sem méltó ellenfele. A százra tizenöt és fél másodperces gyorsulást ma már egy furgon sem akasztja ki a szobája falára, a 162 km/h-s végsebességet pedig utoljára az én gyerekkoromban tartották szenzációsnak, pedig az már elég rég volt. A Mazda 2 ezzel a dízellel városban egészen ügyes – mert hamarább húzni kezd, mint a benzinesek – de országútra érve elhervad. Ráadásul a váltója sem annyira pontos, mint a benzineseké.

A fogyókúra nem a huszonegyedik század találmánya, talán nem mondok újat. Ott van például a Citroën AX. Azt is viszi francia dízel, ráadásul éppen 1.4-es (katalizátorral 50 lóerős), az is korának az egyik legkönnyebb kisautója volt, egyik nagy újdonságaként például a műanyagból készült csomagtérajtót tartották számon. És akkoriban úgy vélték, éppen elég nagy egy család szűkös furikázására. Minden, akárcsak a mai Mazda 2 1.4 CD-nél.

Adta magát az összehasonlító: azt a bőrt húzzuk le dízel Mazda 2-ről, ami a legízletesebb, csináljunk hát vele fogyasztási versenyt! Felhívtuk ismerősünket, Alarm Petit, akinek három Citroën AX dízele is akad otthon. Egy makulátlan, eltéve a XXII. századnak. Egy készülőfélben, saját magának. Egy pedig napi használatban, jórészt feleséges autóként, műszakilag karbantartva, küllemileg megtörve bár, de büszke, matt piros motorházfedéllel.

Egy délutánba nyúló tesztelésnek mindent el kell döntenie. Takarékosabb-e az ultratechnikás motorú, 2008-ban szuperkönnyű kisautó, vagy a csigás emelők komplikáltságával vetélkedő, régi papírkonstrukció is megnyalja még a sót? A terv: színültig tankoljuk mindkettőt, Érdről kihajtunk az M7-esre, lezúzunk Székesfehérvárig. Ott biztosan találunk valami jó kis dugót a belvárosban, belevetjük magunkat, cirkulálunk egy fél órát, majd nyugiban hazajövünk a régi 7-esen.

Az érdi tankolásnál jött a bevezetőben már említett, ominózus, dudálós-anyázós epizód, nem mintha több időt raboltunk volna el, mint egy nagyobbacska teherautós, aki a kétszázötven literes tankot tölti fel, számlát és pályamatricát kér, majd kártyával fizet. Dízelautót egyébként nagyon nehéz csurig tölteni, mert a gázolaj sokkal jobban habzik, mint a benzin. Sokat tököltünk azzal, hogy színültig legyen mindkét kocsi beöntője. Akkor nyilvánítottuk telinek a tankot, amikor már fél perce néztük a cső végét, billegtettük az autót, és még mindig láttuk a gázolaj felszínét.

Mindenütt egyszerre indítottuk, egyszerre állítottuk le a motorokat, a fotózások alatt mindkét kocsi alapjáraton rotyogott. Én vezettem az AX-et, nehogy a dörzsölt tulaj (aki valójában abszolút nem ilyen) ügyes lábjátékkal és váltókezeléssel elcsaljon fél litert. Húzattam, padlóztam a gázt, ugyanúgy vezettem, mint a saját autómat. Alarm Peti viszont túlságosan is óvatos volt, sokszor lemaradt, amikor mellettem jött, hallottam, hogy nem használja ki a Mazda 2 blokkjában szunnyadó lóerőket. Még noszogattam is.

A pályán 120-130-at toltunk, kis fotózkodás a Székesfehérvár táblánál, majd elkezdtük üldözni a dugót. Hamar megtaláltuk. Bár olyan epikus leragadást, mint amilyet a múltkor a Mechwart tértől a Bem rakpartig egy óra tíz perc alatt produkáltam a Pandával, Székesfehérvár nem tudott elénk gördíteni, azért vánszorogtunk elég sokat. Egyes-kettes-stop. Egyes-stop. Egyes-kettes-kicsi hármas-megint piros.