Amikor az új Mazda 3 megérkezett, egy napig állítgattam az ülést, hogy ne zsibbadjon a combom. Utána sokat járattam az agyam, de nem jutott eszembe semmi az autóról, csupán a régi Mazda 3.
A japán fura fajta. Tisztelem őket sok mindenért, de nem árt tudni, hogy 30 négyzetméteres, rizspapírral bélelt, földszintes bútorokkal berendezett, nyomasztó betonkockákból járnak be dolgozni, hogy létrehozzák a Tökéletes Autót. Aztán este elmennek pacsinkózni, ha nem kattantak volna meg teljesen aznap a melóban. (Ez egy szerencsejáték, amihez képest a félkarú rabló valódi intellektuális kihívás.) A pacsinkó-palotában a zene 130 decibellel ordít, ők meg réveteg szemmel nyomják az acélgolyókat kilövő gombot, egymástól öt centire ülve.
Azt hiszem, a Mazda tervezőrészlegeinél itt lenne az ideje egy viszkizős- szivarozós thaiföldi csapatösszetartó túrának, csupa ötcsillagos hotelben megszállva, masszázzsal és a végkimerülésig átpókerezett éjszakákkal. Még mielőtt csinálnak még egy ugyanolyan autót, anélkül hogy észrevennék. Mert sokkal nehezebb volt összehozni az új Mazda 3-ról a sajtóanyagot, amiben le kell írni az újdonságokat, mint magát az autót.
Nyilván, ha az egyikből ül át az ember a másikba, az új Mazda 3-ast jobbnak és minőségibbnek fogja érezni. Aki viszont akkora durranást vár, mint amilyen az előző volt a megjelenésekor, az hamar lelohad: itt áll ez a 3-as, amely ugyanazt a nevet viseli, ugyanazon a platformon, ugyanazzal a motorral és ugyanúgy néz ki. Ez utóbbi persze túlzás, mert a részletek mások, jól kidomborították a sárvédőit, s mindenféle más dudorok jelentek meg a testén. Például a lámpák, amelyek annyira kiguvadnak, mint egy mélytengeri hal szemei.
Ha mindezt megvadítjuk egy olyan színnel, mint a tesztautó kékje, rögtön leesik, hogy ez a Mazda 3 nagyon szeretne tetszeni. És az ilyen tetszeni akaró kocsik általában a nőket veszik célba, ami némi magyarázat arra, hogy miért olyanok a lámpái, mint egy Tupperware-edény. Régi elméletem, hogy bizonyos autók formái a háziasszonyok tudatalattijára akarnak hatni, ezért világít úgy egy Matiz hátsó lámpája, mint az elektromos főzőlap, és ezért volt az előző Mégane Coupénak vasalóformája. Most a műanyag csodaedények kerültek sorra a háztartásból, de egye fene. Sokkal inkább gond, hogy ezt a karosszériaformát már lemásolták, és elsőre nehéz eldönteni, hogy ez egy Kia vagy egy Hyundai. Noha a részletek a Mazdánál kidolgozottabbak, mégis le kellett volna kattanni róla és kitalálni valami újat.
A Mazda 3 belseje viszont határozottan előnyére változott. Testesebbnek is tűnik a műszerfal, és kellemesen puha a felső burkolata. Csőszerű árnyékolók alatt vannak a műszerek, a la Alfa, de itt látszik, hogy az Alfánál sem hülyék dolgoznak. Miért skálázzák például úgy az olaszok a műszereket, hogy a nullánál függőlegesen álljon a mutató ? Talán mert szép? Nem. Hogy le lehessen olvasni. A Mazdában viszont kétezres fordulat, illetve 80 km/óra fölött mindent eltakar a kormány karimája, legalábbis ott, ahol a kormány fogása nekem kényelmes.
Kínos momentum a nagy tökéletességben a műszerfal közepén lévő kettő kijelző, amelyből az egyik narancssárga, a másik zöld, teljesen eltérő méretben és betűtípusokkal. Amúgy az egyik a klíma adataival ötvözi a rádióéit (ő a narancs), míg a másik hol fedélzeti számítógép, hol állomáslista, szóval, akad egy kis műfaji keveredés közöttük. Ja, és még egy forradalmi újítás: a rádióban lévő futófény, amely akkor villog, amikor piszkáljuk, már nem vérnarancs színű, hanem kék. Viszont kikapcsolható.
Ha az apróságokat leszámítjuk, a 3-as utastere tényleg tökéletes. A hely elöl bőséges, hátul megfelelő. Ez azt jelenti, hogy egészen magasak is beülhetnek, mert a tetőig van hely bőven. Talán ha nagyon hátratolják az első ülést, a támla kicsit nyomja a hátul ülő alsó lábszárát, de egy kompakttól ez nem bűn. A csomagtartó is átlagméretű, 340 literes, de jól pakolható, mert nagy az ötödik ajtó. Szóval, a méretekkel minden rendben, de az előző Mazda 3 után ez nem meglepetés.
Egy kevés hiányzik innen-onnan. Hogy honnan? Lapozzon!
