Teszt: Mazda 6 Sport 2,0 CDH GT

A megkapó, ékforma autó belül, elöl, hátul és a fenék alatt is igazolja a külseje alapján támasztott elvárásokat. Kétségkívül japán design, a keleti származás az arcára van írva, de több nemzeti különlegességet felvonultat. Nagyon szépek a lámpái, különösen a hátsó bura alatt megbújó négy karika üt nagyot. Meg a mély kötények és lökhárítók, hiába egy kétliteres dízel, a GT kivitel garantálja a vizuális örömöket. És a Mazdák tényleg szebben csillognak mióta Hofuban másként vegyítik a festékszemcséket a keverékbe.

A Mazda6 tehát nagyon szép. Ami sokkal örömtelibb, hogy nem pusztán szép, hanem nagyon jó is. Részletekbe menően kitalált, gondosan összerakott kiváló darab, amit amatőr és profi autóbubusok egyaránt értékelnek.

A rutintalanabbak beülnek és lehidalnak. Van min, a kétszínű (a fényezéssel harmonizáló+fekete) bőrből készített kormány, váltó és kézifékkar bevonat, a műszerfal krómgyűrűs órái, vagy a masszív titánfényű középkonzol hatásos látványelemek, csöppet IKEÁ-s a hangulat, de azért egy visszafogottabb kollekció.

Az ülés elöl csodálatos kagyló, kellemesen alacsony H-ponttal (csípőmagasság a földhöz viszonyítva), a középső könyöktámasz csak rövid ideig furcsa, 20 km után pedig kiderül mennyire jó, hogy ott van. Hátul, khm, hát egy percet sem ültem hátul, így csak másodkézből közölhetem, hogy két felnőtt ember teljes kényelemben teheti meg a Budapest-Zánka távot a második sorban, de városon belül hárman sem panaszkodtak.

A megszállottak rögtön kiszúrják az alfás légbeömlőket, de ott úgyis túltermelés van designból, úgyhogy ennyi lopás elmegy. Ráadásul a szépség nem minden. A kitartó anyagvakargatás, kopogás, simogatás, szagolgatás végül mindenkit meggyőz, az autó minden porcikáját rendesen megépítették, és minden a maga logikus helyére került.

A végére már csak nüansznyi véleménykülönbségek akadnak, van aki a klíma megvilágításának színével elégedetlen, engem a középkonzol metál-műanyag borítása borít ki, de az összképet mindenki elégedetten nyugtázza. Mondjuk hallottam már olyanról is, akinek nem tetszett a kezelőszervek bőrborítása, de az illetőt azonnal felbuktatták, és azóta csak televízióban vezethet autós műsort.

Jegecesre fagyottból körülbelül tíz perc alatt áll be a belső hőmérséklet kellemesre, feltéve, hogy nem először kezeljük a légkondicionálót. Nem kevés variációt rejt a három forgantyús-nyomós kezelőgyűrű a különböző irányban, hőfokon és intenzitással befújt levegő irányítására, de harmadikra már egészen flottul megy egy Eco-üzemmódban végrehajtott lábmelegítés beprogramozása, 27 fokra, első-hátsó ablakleolvasztással és ülésfűtéssel. Az ülésfűtés különösen akkor okoz sikamlós örömöket, ha meglepetésként bekapcsolva hagyják: az azt ki és bekapcsoló gomb ugyanis nem a többi légkondi-kezelőszerv között található, viccből a könyöklő elülső falára tették, de kicsit oldalra, pont úgy hogy a lelógó kappanháj eltakarja a szem elől.

A motor beindítása nem okoz meglepetést, Köbüki rokona, a csöndes MZR-CD régi jó ismerősünk a nagyságrendekkel böszmébb MPV-ből. A kétezer köbcentis common-rail turbódízel már az 1700 kilót is remekül mozgatta, a 6-os pedig jó három mázsával könnyebb, körülbelül száz lóerő/tonna teljesítmény-tömeg aránnyal; dízelségéhez és családi középkategóriás mivoltához mérten elég fürgén mozog.

Egy eset van, amikor az ember benzin és még két henger után sóhajt, ez pedig az elindulás pillanata, több álmos szemhunyás is kitelik mire az autó meglódul. Később már nincs gond, 1500-as fordulattól megjön a húzás, 2000-től pedig vontat mind a 310 Nm. 3500-tól már 136 lóerő jön ki a motorból, és olyan 5000-ig pörgethető. Semmi izgalom, de pont elég a hangulatos családi autózáshoz, dízelt nem gyilkolni vesz az ember.