Boldogan álltak mind az asszonyok a bölcső fölött. Ő volt a legszebb, legértelmesebb tekintetű gyermek a vidéken, igaz, alig nagyobb egy borsószemnél. Akkor még senki sem sejtette, hogy John Cooper Works, mert ezt a nevet kapta, a saolin kolostor legkiválóbb diákja lesz.
The way of the Mini
Nehéz szülés volt, ötödmagával jött ugyanis a világra. Anyjuk alig élte túl, de nagy volt benne az akarás, sehogy sem hagyhatta magukra a kis lurkókat, erőt vett hát magán, és mikor másodnap magához tért a nagy fájdalomból, rögtön szoptatni kezdett. Sok teje nem volt, igaz, de amennyi volt, igazságosan osztotta el. Az apróságok sohasem sírtak, mohón falták anyjuk emlőit, gyarapodtak is szépen. Telt, múlt az idő, és ők még mindig úgy hasonlítottak egymásra, mint a tojások a tyúkok alatt odakünn az ólban.
Egy kicsit kisebbek maradtak ugyan a többinél, de csinos és egészséges volt valahány. Mikor aztán növendékkorba léptek, három úgy döntött, elmegy szerencsét próbálni. Jaj, sírt az anyjuk, már hogy ne sírt volna, de hát mit volt mit tenni; tudta, ha nem engedné, messzebb űzné őket magától, mint amilyen messze a lábuk valaha is viheti őket. Meg aztán ott maradt vele One is, D is, sosem lesz már egyedül. Sok szerencsét kívánt csemetéinek, és útjukra engedte őket.
A három testvér csak ment, baktatott céltalanul. A sok gyaloglástól kikérgesedett a talpuk, megerősödtek a lábaik. Megtanultak vadászni, halászni, dolgozni, és ha kellett, meg is védték magukat a haramiáktól. Elválaszthatatlanok voltak. Szerették, védték, óvták egymást, együtt nevettek, de összetartottak a bajban is.
Egy nap találkoztak három saolin szerzetessel. Coopert láthatóan nyugtalanították ezek a fura, kopasz, narancssárga lepedőbe burkolózó alakok. Idegenkedett tőlük, és ezt nem is rejtette véka alá. Nem úgy a két másik. Őket vonzotta az ismeretlen nyugalom, gyönyörködtek a szerzetesarcok tiszta vonásaiban, csodálták az idegenek sima mozdulatait.
Cooper úgy érezte, a két testvér az ő saját teste, belőle szakad ki valami, mikor az útkereszteződésben sűrű könnyek közepette anyjuk háza felé vette az irányt. Sírt a két másik is, de tudták, nem történhet másképp. Szomorúan, de reménnyel telve követték hát sorsukat a nagy saolin kolostor felé.
Mivel ez egy autós médium, rövidre fogom a történetet, ígérem. Az egész alig lesz már több egyetlen nyúlfarknyi bekezdésnél, esetleg kettőnél. Tehát: a két testvér szorgalmasan tanult, alázatos, tisztelettudó diákok voltak. Jó ideig fej fej mellett haladtak, együtt edzettek, együtt meditáltak. Hanem mikor férfikorba léptek, már látszott, más-más jövő vár rájuk.
Cooper S egy napon úgy döntött, eleget tanult már, mostantól inkább az életnek szenteli mindennapjait. Elhagyta hát a kolostort, és újra a nyakába vette a világot. Erős volt, gyors és fiatal, nem félt semmitől, csak élt gondtalan. John Cooper Works azonban még sokáig a kolostorban maradt. Ő volt a legkiválóbb, legszorgalmasabb diák mind közül, hamarosan a mesterein is túl tett. És amikor már nem volt mit tanulnia, gyorsabb volt mindenkinél, és erősebb, mint három másik együtt, fogta magát, és könyörtelenül lemészárolt mindenkit a kolostorban. Azóta is a gyilkolásnak él. Ha meglátja, ne meneküljön. Már úgyis késő.
Hát így a legenda. Így lett az egyszeri Miniből John Cooper Works, a 210 lóerős szörnyeteg iszonyatos, 245 Nm-es nyomatékkal, aki a 230-at is megfutja, és 6,6 másodperc alatt van százon. A történet persze több sebből vérzik, hiszen a testvérek nem is egyszerre jöttek a világra, a JCW valójában a Cooper S továbbfejlesztett változata, és eleve hová lett a sok kabrió, de ettől most tekintsünk el. A lényeg, hogy ez a kisautó az egyik legélvezetesebb elsőkerék-hajtású sportkocsi a világon.
Az autóról, most már tényleg
A brit John Cooper Works régi, tuninggal és versenyautó-építéssel foglalkozó cég. Amióta Mini van, összefonódás is van, de bármily furcsa és különös is egyben, a John Cooper Works volt előbb. A patinás cég nevét viselő Mini 2003-ban jelent meg. Kicsit gyengébb volt - 197 lovas -, és kiforratlanabb, mint az általunk is tesztelt modell, ami már 2004-es fejlesztés. Azóta kijött egy még ennél is durvább Mini, a John Cooper Works GP, de ez most mindegy.
A John Cooper Works valójában egy Cooper S, csak egy kicsit megbuherálták. Ha valaki ilyen autót szeretne, megveheti ebben a formában, de ha van egy Cooper S-se, elég, ha a tuning kitet vásárolja meg hozzá 1,3 millióért, ugyanaz a végeredmény.
Az átalakítás kívülről alig-alig látszik, pedig jó lenne, ha mindenkinek nyilvánvaló volna a dolog, a kis dög ugyanis iszonyatosan gyors, nem árt kitérni az útjából, ha támad. Akinek jó a szeme, talán észreveszi a piros féknyergeket, a John Cooper Works-kipufogóvéget és azt a néhány jelvényt az autón itt meg ott. A szénszálas műanyagból készült légbeömlőt és tükröket is csak a csúcs-Minihez kínálja a gyár. Sok apróság. Míg a Cooper S kedves játék, a JCW vadállat. Tudják, ahogy a mese is mondja. De ez kívülről nem látszik.
Annál többet foglalkoztak a brit mérnökök a motorral. A JCW-nek saját fejlesztésű injektora és motorvezérlése van. A kompresszort hatékonyabbra cserélték, módosították a hengerfejet és a kipufogórendszert is. Az nem olyan érdekes, hogy a légszűrőrendszerbe beszereltek egy extra szelepet, ami magas fordulaton nyit, hogy több levegőt kapjon a motor, az viszont igen, hogy valaki a BMW-nek drága pénzért lefordította az eredeti sajtóanyag idevágó részét a következőképpen: A mérnökök a motor szellőzését is nagyobb teljesítményre állították még egy szellőzőnyílás kialakításával, amely a másodpercenkénti 4500-as fordulatszám elérésénél kezdi meg működését.
