A lopakodó

A W8-as Passat nem úgy gyorsít, mint egy sportkocsi, nincs gyilkos sportos hangulat az utastérben, csak a már szinte tapintható határozottság. Ez az érzés, ahogy minden rendes V-motornál, már egészen alacsony fordulattól jelen van, ha a hat fokozatból négy eltűnne, és csak egyes meg négyes maradna, akkor is egész jól lehetne közlekedni az autóval.

A tesztelt példányban szerencsére megvolt mind a hat fokozat – ugyanezt a motort ötsebességes automatával is gyártották. A váltó meglepően könnyedén járt. Azon nem csodálkoztam, mennyire precíz, hiszen egy presztízsmodellnél oda szoktak figyelni az ilyesmire, de hogy egy közel háromszáz lóerős motorhoz tartozó váltó ennyire könnyedén ugráljon egyik fokozatból a másikba, arra nem sok példát láttam.

A 4motion négykerék-hajtási rendszer jól jön elindulásnál, no meg a kanyarokban is segít, fontos szerepe van az autó irányíthatóságában. A futóművet azonban egyértelműen a limuzinvásárlók igényeihez igazították, így aki nemcsak luxusautót, esetleg muscle cart szeretne látni az autóban, hanem sporteszközt is, csalódni fog. A Passat futóműve nagyon kellemesen csillapítja a kátyúkat még a legborzalmasabb útszakaszon is, de igazán merész autózáshoz túlságosan puha.

Ez azonban nem kritika, csupán ténymegállapítás, nagyon valószínűtlen, hogy valaki versenypályán szeretné használni a W8-as Passatját. Egy rossz hírem azonban a célközönségnek is van: a futómű autópályatempónál zajossá válik. Míg alacsony sebességnél tökéletes a luxusautó-érzés, 130-nál már egyértelmű zúgást hallunk a kerekek felől; nem borzalmas, de a prémium-riválisoknál hangosabb a Passat. Kár érte, mert a motort alig hallani és a szélzaj is minimális.

A futómű nagyon kényelmes, a motor nagyon kulturáltan jár, csöndes, mégis erős, minden fordulaton jól használható, kellemes a karaktere. A váltó precíz és könnyen jár, technikailag tehát semmi baj nincs a W8-as Passattal. Kár, hogy nem mondhatjuk el ugyanezt a kinézetéről.

A W8-ast a mezei Passátoktól mindössze néhány logo, meg négy, egyébként nagyon szép tizenhetes alufelni különbözteti meg, vagyis a W8-as gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mint a többi vele egyidős Passat: sehogy. Nincs rajta semmi érdekes, nincs benne semmi különleges vagy izgalmas; nem csúnya, de nem is szép. Talán a sikertelenségének is ez lehet az egyik oka, bár a tulajdonos pont ezt szereti benne, neki tetszik, hogy lopakodó, hogy senki meg nem mondja, micsoda vadállat.

A tükörben nem fogjuk kiszúrni. Ha már elment, esetleg feltűnhet a kétszer két kerek kipufogó, de még ez is annyira szolidan bújik meg az autó feneke alatt, mintha tényleg direkt lopakodónak tervezték volna. Az utastérrel ugyanez a helyzet. A célnak tökéletesen megfelel, de bajosan nevezhetnénk szépnek. A bőrülések és a fabetétek ellenére sincs luxusautó fíling, a beltér legizgalmasabb darabja a 300-ig skálázott kilométeróra.

Akinek tetszik ez a Passat, vagy tetszik, hogy beleolvadhat a környezetébe egy 275 lóerős vadállattal, szeretni fogja. Aki él-hal a V-motorok karakteréért, erejéért, és nem érdekli, hogy néz ki a kocsija, szeretni fogja. Aki egy gyors, határozott, kényelmes limuzinra vágyik, nem fog csalódni. Akik azonban adrenalinbombára, kanyarsebességre vágynak, akiknek fontos a dizájn meg a vérpezsdítő motorhang, vagy csak egy az utóbb felsorolt tulajdonságok közül, azoknak nem ajánlom.

Népítéletünkben két W8-as Passatról olvashatunk szűkszavú beszámolót, mindkét tulaj szereti ezt a fura szerzetet, mindketten arról számolnak be, hogy gyors, erős, kényelmes és megbízható. Ugyanezt a tesztelt autó tulajdonosa is elmondta, 172 000 kilométer alatt semmiféle komoly probléma nem volt a kocsival. Nekem is tetszett, ha a megjelenése nem is, a tartalom annál inkább.