A kategóriatársakkal szemben van személyisége. Mintha nem a vásárlói igényeknek való megfelelés jegyében tervezték, építették volna, inkább csak úgy lett, és most tessék, itt van, ilyen, vagy szereted, vagy nem. Én például szeretem. Van lelke.
Szép marha nagy monstrum, tornyosul, elnyúlik, terpeszkedik, meg minden. Nagyon masszív, nagyon tömör. Egyenesen megborzongok, ha arra gondolok, hogy ez a' irdatlan csak a második a Nissan terepjáró-tornasorában a Patrol mögött. Minek ennél nagyobb autó?
Ez legalább még arányos, nincs meg benne a Patrol esetlensége. Nincs akkora, hogy eltűnnének benne a finom formai játékok, nem oldódik fel minden részlete a monumentalitásban. Jól érvényesülnek az ötszögletű fényszórótestek, a króm V az embléma körül a hűtőmaszkon elölről; a szép küszöbök, a vaskos sárvédődomborítások, a kubista, mégis könnyed tetőkorlát a nagy P A T H F I N D E R felirattal, a rejtett hátsó kilincs oldalról; a kis kör alakú ködzárók, a hatszögletű, külső zsanéros füstüveg csomagtérablak hátulról.
Odabent is izgalmas a látvány, az újkori Nissanok tipikus kormányával (billentgetős gombok, küllők 3, 6, 9 óránál), a nagy központi monitorral, a volvósan-ikeásan hajlított középkonzollal, rajta a sok-sok gombbal. A funkcionalitás, az átláthatóság már elég esetleges. Hogy mást ne mondjak, az első kilométereken semmit nem tudtam elintéztetni az Aggyal, mert sötétben vettem át a kocsit, és a menüvezérlés mindenható joystickját, rajta az Enter gombbal véletlenül elfelejtették kivilágítani a tervezők, így sokáig azt hittem, nem is létezik. E nélkül pedig semmi sem működik.
No de az ilyesfajta engedetlenségek, kis butaságok is hozzátartoznak a személyiséghez, kellenek ahhoz, hogy egy XXI. századi autónak lelke legyen. Az viszont nem lenne baj, ha végre-valahára egy gyári navigáció haza tudna vinni egy tizenmilliós kocsiban Vértesboglárra, utcához, házszámhoz. Ez nem (sem) tudott, csak a falu főutcájáig jutott. Szégyen.
A fapados XE modell 9,42 millió forintba kerül, a miénk, az LE felszereltségű csúcs alapáron 12,18 millát kóstál. Ennyiért motoros, fűtött bőrülést, napfénytetőt, behajtható tükröket, meg számos egyéb üveggyöngyöt kapunk a masszív kasztni mellé.
A navigációért és a tízhangszórós BOSE hifiért viszont még további forintokat kell fizetni. Szeretik a keserű szájízt? Amerikában a V8-as Pathfinder most 39 ezer dollár (úgy 6,75 milla, 173 forintjával). Igaz, náluk nincs dízel.
A Pathfinder audiorendszere szépen szól, bőrfotelei jól néznek ki, a padlóból kiemelhető pótüléseken elfér két extra gyermek, de nekem nem ezek a többletszolgáltatások tetszettek a legjobban. Hanem a tolatókamera. Sok olyan autót vezettem már, amelyeknek hátul is volt szemük, de ebben a kocsiban hittem el leginkább, hogy amit látok, valóság. A kamera ugyanis nem csak az utat mutatja, hanem egy jó nagy darabot a mintás gumival burkolt lökhárítóból is. Azaz tolatáskor nem csak hallom és érzem, de ténylegesen látom a tévében, amikor a kocsi már hozzáér a tereptárgyhoz.
Nálunk viszont csak dízel van, a Pathfindert Magyarországon kizárólag a két és fél literes, 171 lóerős, négyszázhárom(!) newtonméteres négyhengeres kerregővel kínálja az importőr. Jó kis motor ez. Közös nyomócsöves, persze, de nem olyan esetlen alul, mint például a Mitsubishi L200 . Nemigen fulladtam le vele. Viszont szívesen pörög, élmény kihúzatni egy-egy előzésnél. A behemót, két és negyed tonnás monstrum a hatfokozatú kézi váltóval egész fickósnak bizonyult (automatával nem volt az), nagyjából érzésre egy száz lóerő körüli dízel kompakt dinamikáját hozta. Száznál hatodikban kétezret forog a motor, sok tempós országúttal, némi tereppel, némi várossal elketyegett tíz literből.
Szép, erős, gyors, ügyes. Lapozzon, és megmondjuk, kinek nem kéne mégse.
