A kanyarokban semmi dülöngélés - dolgozott az elektronika -, gyors kormányreakciók és kissé nyúlós fék jellemezte a 390 lóerős autót. A féknél szerintem nagyrészt a 2622 kg-os összsúly volt a ludas. De nem is ez a lényeg, hanem a Sport, hogy az vajon mit tud. Miközben a Range-et vezettem, feltűnt, hogy az előttünk haladó Sportnak nemcsak a tengelytávja kisebb 14 centivel, hanem az alja is meglehetősen közel van az úthoz. Így látva kicsit esélytelennek látszott bármilyen terepezésre, nemhogy a VigaSport által szervezett mini-, sőt inkább mikrokalandtúránkra.
Meg is kérdeztem az autómba került szakértőt - minden autóba jutott egy pr-es -, hogy ezt most így hogy? Válaszának első mondata annyira lényegretörő volt, hogy - biztos vagyok benne - egész életemben kísérni fog. "Az autó terepjáró tulajdonságai kifogástalanok." A következőkben persze kiderült, hogy az autóba szerelt komoly számítógép - ami a futóművet is vezérli - most az utcai használathoz és az adott sebességhez igazodva állította be a magasságot, ami az útról letérve manuálisan átállítható. Felemelve tényleg alkalmas terepjárásra. Bármikor lehet játszani az állítgatással, de a gép butaságokat (200-nál felemelni stb.) nem enged.
Aztán egyszer csak sárga Defenderek vettek körbe minket, és felvezettek a nagybetűs TEREPRE. Cseppet sem csodálkoztam, hogy a 275/40 R20 méretű, nyári, aszfaltra való gumijainkkal letértünk az útról, és a Defenderek által letaposott fűben képződött csapáson hajtottunk utánuk. Ekkor már nem én vezettem - szerencsére -, így csak a kapaszkodásra kellett figyelnem, arra nem, mikor dől autónk az oldalára. De aztán nem történt semmi ilyesmi. Szép nyugiban körbeautóztunk egy dombot, kicsit csúszkáltunk a sárban meg a vizes füvön, aztán ennyi.
A dombtetőre érve megláttuk kalandtúránk első állomását: a lejtőt. A feladat egyszerű volt, mindössze az automata váltót kellett manuálisra állítani és egyesbe rakni, valamint a lejtmenet elektronikáját bekapcsolva, elengedett pedálokkal lehajtani a meredeken. Nekem sikerült elengedett kormánnyal is ugyanez. A feladat nehézségi foka tízes skálán a másfél körül mozgott. Ezt, gondolom, többen észrevették, mert ezután a kettes feladat már sokkal, de sokkal nehezebb volt.
Egy másik lejtőn kellet megtenni ugyanezt, ami kicsit meredekebb
volt, no de nem annyira, hogy egy
Niva felező-egyesben
ne tudna leereszkedni. Ehhez nem kell Range Rover Sport. Ahhoz viszont
igen, hogy mindezt a hátsó ülésen zötykölődve le is lehessen fotózni.
Mert míg a sofőrnek semmi dolga - a kis egérmozin még a kerekek állása
is látható, így könnyedén egyenesbe szedhető a kormány -, az
elektronika mindent elintéz helyette, addig az utasnak sokkal több
tennivalója van. Kártyát cserélni a fényképezőgépben, kapaszkodni,
fényképezni...
Terrain Response TM, azaz terephatásokat kiegyenlítő rendszer - a Discovery3-ban találkoztunk vele először -, minden Sport modellnél alaptartozék. A vezető ötféle terepbeállítás közül választhat, így teljesen mindegy, hogy az út hóval fedett vagy sziklás. A Terrain Response fejlett elektronikus szabályozó, segít a vezetőnek a menetstabilizáló berendezések optimális beállításában.
Nagyjából ekkor történhetett, hogy elszabadult a pokol. A megvadult újságírók egymás után ereszkedtek le a Range Rover Sportokkal, nemcsak a Jaguár speciálisan a Land Roverekhez átalakított motorja dolgozott bennük, hanem volt egy 2,7-es V6-os turbódízel is, és az is játszi könnyedséggel gyűrte a füvet a peres gumik alá. Autócserék, ki-be szállások pörgették fel az eseményeket, és jó félórás terepezés után - a Defenderek kíséretében - elhajtottunk pálinkázni.
Na, innentől lenne érdekes a dolog, de sajnos korhatárkarika híján a
további események nem publikusak. Egyet azonban leszögezhetünk:
ha tornádót kergetünk, és bármikor le kell hajtanunk az országútról
a susnyásba, az új Range Rover Sport ideális választás. Biztos van
ezen kívül még számos más körülmény is, amikor az lehet, de most nem
jut eszembe több. Hukk.
