 |
|
 |
|
A dízel és az AW5 párosítása azzal a jóleső érzéssel is eltölti a Volvóst, hogy kényelem és gazdaságosság ebben az esetben nem ütik egymást. A teszt során mért 8,2 literes átlagfogyasztás egy ekkora, automata kocsitól kiváló érték. Tovább fényesedik a kis nyilas glória, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az autó ezt a fogyasztást téli közlekedési viszonyok közepette, javarészt városi és 140-150-es autópálya-használatban érte el. A katalógus 7,5-7,6 litert említ 100 km-re, na persze, Svédországban az 500 eurós gyorshajtási tarifáknál, talán. A kötelező szervizelések költsége egy Volvónál nem alacsony, de szerencsére az autót csak 20 ezer kilométerenként kell szervizelni, ez az intervallum a mai dízeleknél tökéletesen elfogadható. És a vételár: az S60 D5 alapára 10.000.000 Ft alatt van.
| |
|
| |
 |
Az ok, amiért mégsem sikerült megbarátkoznom a kifinomult középkategóriás limuzinnal, nem a technikában, vagy a formában keresendő. Egyrészt a kocsiban sok kezelőszerv nincs igazán a helyén. A kombinált bőr-szövet ülésben igazán az anyaméhben érzi magát az ember - különösen amikor hideg reggeleken bekapcsolja az ülésfűtést is -, de a kormányba kapaszkodva, kínlódva használható magasságállítás, a kézfej-lehorzsolás nélkül elérhetetlen háttámla-döntő és gerinctámasz-állító tekerentyű nagyon idegesítő, a hátsó lábtér szűkössége pedig már-már a IV Golf padlólemezére épült autókat idézi.
| |
|
 |
|
A világítás-kapcsolót nem lehet normálisan megfogni, a forgókapcsoló óvodások ujjméretére tervezett. A beépített telefon SIM-tartó "fiókja" körömmel ügyeskedhető ki, ezután sokáig keresendő a szőnyeg alatt. A középkonzolba rejtett pohártartó fedele ujjbeszorítással nyílik, nyitott állapotban pedig zavarja a választókart piszkálgató végtagot. Másrészt ott vannak a biztonságra felügyelő kütyük: az öv bekapcsolásáig el nem hallgató bimbam, az álló motorú autóban nem automata ablakemelő, a slusszkulcs nélkül nem működő rádió, mintha egyfolytában a Volvo gyámsága alatt állnék. És harmadrészt: a kihagyott kapcsolóhelyek a középkonzolon, a fabetétek helyére került randa műanyagcsíkok: a kocsiban a legmagasabb felszereltségi szint alatt látványosan kirínak a szükségmegoldások.
| |
|
| |
 |
A lekicsinylő szavakért persze azonnal lelkiismeretfurdalásom támad, ha a dönthető hátsó üléstámlákra, a világ talán legjobb gyári autóhifijére, vagy a hátul utazók haját kócoló, a kategóriában ritkán előforduló szellőzőrostélyokra gondolok. És a függönylégzsákra, az ostorcsapás-effektus elleni védelemre és a menetstabilizálóra. A kiváló, oldalanként szabályozható automata klímára. És hogy 160-nál is lehet csendesen beszélgetni. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy a tökéletesség közelében minden hiba jobban bántja a szemet, mint amennyire silány környezetben tenné.
Van tehát egy nagyon biztonságos, nagyon gazdaságos, nagyon jóindulatú, nagyon szép formájú csaknem-luxuslimuzinunk. Van ugyanakkor egy itt-ott érthetetlen kompromisszumokat, olcsó pótmegoldásokat felvonultató, de mindenképp érdekes és egzotikus, kicsit talán idegenszerű közlekedési eszközünk. Azt hiszem, sötétzöldben és fabetéttel meg tudnám szokni. Sőt, talán le sem tudnék szokni róla.
u.i.: december 23-án, hétfőn reggelre leesett a hó ismét, rá az eső, vicces ónos réteg képződött. A Volvo kb 5 perc alatt bemelegedett a ház előtt, a jég-hó lefolyt az ablakról, elindulhattam vele a robotba. Országúton 80-at, a pályán 120-130-at mentem, lágy zene szólt, jó meleg volt, csak a többi 70 körül csúszó-mászó közlekedőpartnerre kellett figyelnem. És azt hiszem, megérintett a Volvo szelleme. Ha kívül bordó is, és kicsi is a fényszóró kapcsolója, a Lényeg, a biztonságos és megbízható technika mindig, minden körülmények között szolgálja a Volvóst. Mégis elérte a kocsi, hogy fájó szívvel adjam vissza.
|
|
