Nyomoronc, de legalább aranyos

Vannak izgalmasabb feladatok, mint egy olyan tizenkét éves autó tesztelése, ami már a megjelenésekor sem volt érdekesebb a villamosnál. (Khm, kinek a pap, kinek a papné persze. A szerk.) A Tico 800 köbcentis, háromhengeres, hengerenként kétszelepes, karburátoros motorjával őskövületnek számít. Szűk 40 lóerejével még édesanyámat sem tudná szaporább légzésre ösztökélni, de ez most mind nem számít. Csak az a fontos, hogy megkaphatjuk 300 ezer forintért, és megy, és megáll, és fűt, sőt még zene is szól benne.

Nem voltam túl lelkes, unott arckifejezésem azonban úgy öt méter megtétele után tovaszállt. A helyére kitörölhetetlen mosoly költözött; mintha csiklandozták volna a talpamat. A Tico vicces autó. Egy béna, de annál mókásabb kis doboz, aminek igazából semmi baja. Megy, ha lenyomom a gázpedált, és megáll, ha fékezek. Na, jó, utóbbi nem teljesen igaz, a fékek küzdenek, de csak nagy nehezen tudják megállásra késztetni az autót, annak ellenére, hogy kevesebb, mint hat és fél mázsát nyom.

Gyorsításkor azonban egyértelműen jelentkezik a kis tömeg minden előnye, a Tico tulajdonképpen nem megy rosszul. Úgy hetvenig. Városban simán fel lehet vele venni a ritmust, magasabb sebességtartományban viszont kezdődnek a gondok. Autóúton kamiont előzni 41 lóerővel nem a legkellemesebb élmény, és autópályán is csak nehezen van meg a 130, inkább 110-120 körül alakul az ideális utazósebesség.

A nagy tempót egyébként sem erőltettem, a futómű ugyanis vajpuha, ami kellemes, ha kátyúkon kell átlibbenni, nagy sebességnél azonban bizonytalanná teszi a mozgását. A tesztelt példánynak egyenes menetben a kormánya sem állt középen, emiatt egy futóműállítás is ráfért volna. Szóval inkább poroszkáltam csak vele, biztos, ami biztos.

Szigetelésről ennél az autónál természetesen nem beszélhetünk, ennek ellenére nem vészesen hangos az utastér, az aprócska háromhengeres nem csinál nagy zajt. Ha hozzávesszük, milyen kényelmes a rugózás, rájövünk, a Ticóval nem is olyan rossz kocsikázni. A váltó meglepően precíz, ha valaki nem akar száguldozni, kizárólag a helyszűke válik számára zavaróvá.

Nos, igen, a Tico iszonyú kicsi, kívül-belül egyaránt. A fejtér sem nagy, de elsősorban széltében lehetnek problémák. A sofőr bal válla erősen odanyomódik az ajtóhoz, a jobb pedig már jó eséllyel utasa izmaiba mélyed. Hátul egyenesen borzalmasnak mondható a helyzet, ott lábtér sincs, az ülőlap pedig kicsi és elég kényelmetlen. Négy személynek lemenni Pestről a Balatonra valószínűleg semmivel sem kellemesebb, mint ugyanezt az időt eltölteni egy tömött távolsági buszon álldogálva, pedig a forgalmi szerint akár öten is utazhatnak vele. Bár a Tico ötajtós, én – ha nem a gyerekeket szállítanám vele a suliból, oviból – lehegeszteném a két hátsó ajtót, lehajtanám a hátsó üléstámlát és úgy is hagynám örökre, annyira nyomasztó a helyzet a második sorban.

A Tico egy-, esetleg kétszemélyes autó. Négy személynek kényszermegoldás, de talán még az sem. Nagy előnye viszont, hogy a hátsó üléstámla egy laza mozdulattal ledönthető, így az aprócska csomagtartóból normális méretű rakodótér válhat, így meg már akár elutazhatunk nyaralni, csomagostól. Mondjuk egy hatvan kilométerre fekvő fürdőhelyre, hiszen annál sokkal messzebb senki nem szívesen menne egy Ticóval.

Ahogy ezeket a sorokat írom, rájövök, elkényelmesedtem. 18 évesen simán lementünk négyen a Balcsira egy kispolszkival, ami szűkebb, erőtlenebb, és talán minden szempontból szánalmasabb a Ticónál. Változnak az idők, mi is öregszünk, változnak az igényeink is, és ez így normális. Azért a három bekezdéssel feljebb tett állításomat finomítanám: húszéves kor alatt akár a világ végére is elmehetünk egy Ticóval.