Nyomoronc, de legalább aranyos

Már csak azért is, mert sosem romlik el. Népítéletünk tanúsága szerint az ezeréves Suzuki-koppintás roppant megbízható, ha a rozsda nem eszi meg, különösebb gond nélkül boldogan poroszkál hosszú éveken át. A legjellemzőbb problémák apró, bosszantó elektronikai bakik – kontaktos valamelyik kapcsoló, kiég egy kósza relé, ilyenek – ezen felül szinte kivétel nélkül csak a rohadásra és a silány anyagokra panaszkodnak olvasóink.

Nos, igen, az anyagok minősége valóban silány. Belül minden kopogós, kifehéredős, kellemetlen tapintású műanyag, a külső ajtókilincsek is valami borzalmas bakelitféléből készültek. De legalább az ajtókra is jutott egy kevés az üléseket borító vidám, igaz, annál csúnyább kárpitból. A kasztnit is gyenge minőségű anyagból alakították ki, nemcsak a tesztelt példány rohad, de a népítéletesek közül is sokan panaszkodnak a véletlenszerűen meg-megjelenő rozsdafoltokra.

Ha az embernek még háromszázezer forintja sincs autóra, kompromisszumokat kell kötnie, mese nincs. A kompromisszum esetünkben azt jelenti, hogy egy olyan járművet találunk a pénzünkért, aminek minden bizonnyal folyamatosan gondozni kell a karosszériáját, ami csak üggyel-bajjal éri el az autópályatempót, borzalmasan szűk, és igazából legfeljebb két felnőtt ember használhatja kényelmesen. Pardon, kvázi-kényelmesen.

Vannak azonban jó oldalai is. Egyrészt nem fogyaszt benzint. Szinte semmit. A 800 köbcentis motornak még városban is elég 5-6 liter száz kilométerenként, ami nagy szerencse, hiszen a tankja mindössze 30 literes. Ha sokat zabálna, annyi időt kéne vele benzinkutakon tölteni, mint valami szupersportkocsival. Másrészt olcsó és megbízható. Ez a két fogalom így, egy mondaton belül majdnem olyan jól hangzik, mintha azt írnám, ön megnyerte a lottó ötöst.

Ha valaki ennyiért vesz autót, talán a legfontosabb számára, hogy ne kelljen rá költeni. A Ticónak jó esetben kizárólag a karosszériájával kell foglalkozni, az elektromos problémák java filléres tétel, és a fogyó-kopó alkatrészek sem kerülnek sokba.

Az utolsó érv a Tico mellett, hogy aranyos. Nem, szépnek semmiképpen sem mondható, fantázia pedig talán még annyi sincs a formatervben, mint egy papírrepülőben. Mégis, van benne valami, amitől olyan vicces, mókás, kedves, amiért szívesen vezettem, amiért – meggyőződésem – még szeretni is lehet.