És nem! Nem utáltam! Sőt teljesen jó volt vele közlekedni, a teszt végére már-már úgy éreztem, megértem, aki ilyet vesz. És állítólag nemcsak ez a vadállat 1,8-as, de az 1,6-os is jó.
Van pár annyira ocsmány autó a piacon, hogy maga a gyártó is szégyenkezve dugdossa a sajtó (legalábbis annak tőle független része) elől. Ilyen például a Jeep Compass. Amióta csak kijött, folyamatosan csúszunk térden ide-oda a hazai importőr székháza előtt a járdán: hadd vigyük már el egy pár napra. De hát mindig közbejött valami. Először csak pont nem volt bent tesztautó, aztán jöttek az ünnepek, aztán véletlenül benzint tankoltak bele gázolaj helyett, aztán meg egyszer csak már eladták.
Ez igen, így kell ezt csinálni, a Jeep az ügyes halogatással alighanem meg is úszta, hogy a márka szégyenfoltja, a Dodge Caliber unokatesója, csúnya, eleve nem is igazi terepjárónak tervezett, Volkswagen-dízelmotoros Compass valaha is a kezünk közé kerüljön. (Hacsak egy tulaj nem ajánlja fel a kocsiját egy szemlére itt és most!)
És a jóknak nem marad el a jutalmuk: a Gablini időközben megvette a Summit Autót, immár ő osztja a tesztautókat.
Ezek után már óvatosabbak voltunk, amikor egy másik gyönyörűség, a Nissan Tiida gyanúsan hosszú ideig maradt lélegzetvisszafojtva a vízfelszín alatt. És megkérdeztünk egy kereskedést, nincs-e egy tesztautójuk kölcsönbe. Volt. Köszönjük tehát a kocsit a Gablininek!
Pedig annyira nem is csúnya ez a Tiida. Persze szörnyen aránytalan, esetlen, darabos, mindez különösen jól megfigyelhető, ha odaállunk vele szinte bármelyik másik négyajtós kompakt mellé. De emlékezzünk csak vissza a nemrég bemutatott lépcsős hátú SX4 elődjére! Na ugye, hogy a Suzuki Lianával már sikerült az újkori autógyártás történetében a Tiidánál is csúfabb kis szedánt csinálni!
A Tiida esetében nehéz lejönni erről a hogynézki-témáról. Hiszen – amellett, hogy a szűk csomagtérfedél a 7-es BMW-t is megidézi – az autó még a Logan elődjére, a Dacia Solenzára is hasonlít. És az sem lehet véletlen, hogy a szalonban, ahonnan a második tesztautót vittem fotózni, minden volt Micrától X-Trailig, csak Tiida nem. Az értékesítők (akik, akárcsak mi, kényszeresen Tildának emlegetik a kocsit) azt mondták, épp eladták. Szmájli.
Bizony, a Tiidát kétszer fotóztuk le. Egyszer még a régi fényképezőgépemmel, a képeket azután lementettem a régi laptopomra. Aztán hétvégén betörtek hozzánk, és elvitték mindezt (a betörő úrnak itt is üzenem, hogy folyamatban van a keze leszárítása, ez évi személyi jövedelemadóm egy százalékát ezennel felajánlom a vudu egyháznak). Így hát újra meg kellett kérnem Tildát, pózoljon már nekem egy kicsit.
De a lényeg: a célközönségnek tetszik. A Tiidát ugyanis elsősorban idősödő urak vásárolják, akiknek megöregedett az Almerájuk, lejárt az öt év garancia. Ők elmennek a Nissan-kereskedésekbe, kicsit elveszve csoszognak a nagy terepjárók meg a városi minik között, idegenkedve próbálgatják a delfinszerű Primera vezetőülését, végül lemondóan távoznak, amikor a parkoló sarkában meglátják egy eldugott, poros Tiida kikandikáló lapos orrát. Négyajtós autó, ötszáz literes puttonnyal, nézzük csak, gondolják, beülnek, és már el is vannak veszve.
Kényelmes, puha ülések, egész jó minőségű anyagok, egyértelműen kiosztott funkciók, számtalan rekesz, békés csend, elöl-hátul könyöklő – mi kellhet még? És mondom ezt minden irónia nélkül, hiszen a Tiida odabent már nekem is tetszik. Majdnem.
