Az igazi belépőmodellek

Minőség és érzete

A V40 óriási hendikeppel indul. Több okból: 1. enteriőrje túlhaladott; 2. a teszt-V50-et kilencmillió feletti összeggel rendelkezők kedvére konfigurálták. Csodálatos, puha világosszürke bőr, hozzá illő süppedős szőnyeg, kellemes tapintású, színben harmonizáló plasztikok a műszerfalon és az ajtókon. Szegény elődmodell bánatában önként indulna a csalánnal felvert udvarú, isten háta mögötti bontóba, csak egy apróság tartja vissza.

A büszke leszármazott oda nem illő, műgyanta hatású fabetétje a középkonzolon és - kisebb mennyiségben - az ajtókon. Ki lehetett az az elvetemült, aki megrendelte? De az is megérdemelné a korholást, aki beszerelte. Mintha zöld öltönyhöz kék nyakkendőt kanyarítana a nyakába. Mindez persze nem befolyásolja az ergonómiát, legfeljebb annak érzetét.

A V50 egyébként nagyon kényelmes. A bőr simogat, a villanymotor készségesen emeli a vezetőülést optimális helyzetbe. A prémium hifit és a tempomatot is a kormányról lehet pöckölni, és a fedélzeti komputer kapcsolója sincs messze az irányjelzőn. A klíma kétzónás, a menürendszer magyarul beszél, slusszkulccsal sem kell vacakolni. Ezt nagyon szeretem. Csak odaslattyogok (kulcs valahol a brifkóban), kinyitom azt az ajtót, amit előre engedélyeztem, pöccintem a gyújtáskapcsolót, és kész.

Kár, hogy fordítva nem csinálja, vagyis akkor elő kell kotorni. Ellenben ha a kulcsot birtokló távozik, azt észreveszi, és meg is mondja azonmód. Kéne még a navigáció, tűzre a műfa betéttel, esetleg nagyvonalúbb lenne halványszürke kormánnyal, és egy szó kifogást nem találnék.

A V40-ről nehezen zengedeznék ilyen hosszasan. Kényelmes, a használhatatlan kartámasztól eltekintve. Alkalomszerűen találhatunk dúsan extrázott példányt, de a józan dízel-vásárlók az eleve nagy befektetést ritkán tetézték további százezrekkel. A kipróbált gép azért birtokolt szabályozható klímát (bezzeg nem volt abban a két S80-ban, amihez szerencsém volt), cédés rádiót, 4 villanyablakot, félbőr ülést.

Sajnos, minden csupa fekete, különösen borzasztó a gyászhuszárok egyenruháját idéző ülés- és ajtószövet. Lehangoló, unalmas a műszerfal összes eleme. A tervező ötletei nem jutottak messzebb a kapcsolók méretének és formájának önkényes váltogatásánál. Legbátrabb húzása a néhány négyzetmilliméternyi kék és piros folt, a hőmérsékletszabályozó tekerőjénél.

--- Kettő és fél - fél a V50 javára. ---

Ha megyünk velük

Hogy nekem jobban bejön a két kombi, ízlés kérdése. De vitathatatlan, hogy a dízelmotorok megcsúfolják a nemrég próbált benzineseket. A V40 1,9 literes Renault-blokkja háromféle teljesítményű, a korábbi hagyományos 90, az első common-rail 102, az utolsó 115 lóerős. Ezt próbáltam. Kissé nyersen jár, hangját is hallatja, főleg kisebb fordulaton. Mégis jól választ, ha erre ácsingózik.

1800 körül hirtelen meglódul, szívesen és sokáig pörög. Kissé hosszúak a fokozatok, városi forgalomban inkább a hármas és négyes van használatban. Országúton viszont kellemes a kímélő ötödik. Száznál kétezer körül forog. A váltó jó, talán a balra-lent lévő hátramenettel bajlódtam kicsit; valószínűleg az automatákhoz szokott, lassan sorvadó oldalirányú mozgatóizmaim miatt.

A futómű és a fék szintén jó. Egyszer sem akartak önálló döntéseket hozni, békésen vitt arra, amerre tereltem. Igaz, nem is provokáltam. Úgy használtam, mintha a legkonzervatívabb kezelési kézikönyv legóvatosabb iránymutatását követném. Ültem bikaerős benzines turbó V40-ben, amivel a sofőr sokkal keményebben bánt. Megmondom őszintén, többször rám hozta a frászt, ahogy 140-150 között száguldottunk a 8-ason. Hangsúlyozom, nem az autó, hanem vakmerő vezetője.

Az összehasonlító teszthez kifejezetten a kisebb dízel V50-et kértem. Amiben a a PSA és a Ford közös fejlesztésű motorját találjuk. Szűk 1,6 literből 110 lóerőt hoztak ki. Önmagában ez nem sokat mond, de az ugyanekkora benzineshez képest sokkal jobban megy, utazótempón sokkal csendesebb, és 1,3 literrel fogyasztott kevesebbet, noha fürgébben haladtam vele.

Kis motorhoz híven alacsony fordulaton halovány, kétezertől éled. Akkor élénken gyorsul, könnyen tartja a lépést kétliteres benzinesekkel. Főleg persze a városban, a sztráda császára címet ne 1,6D-vel akarjuk megszerezni. Nem korlátoz a megengedett sebességre, százötvennel kényelmesen suhan.

Ekkor 7,5 liter a pillanatnyi fogyasztás; tíz százalékkal több, mint amit átlagként mértem. Bizony, azon ritka autók egyike, amely a még nem esztelen autópálya-tempónál többet fogyaszt, mint a városban. A fordulat kicsivel magasabb az előbbi 1,9-esénél, az utastér mégis csendesebb. A sebességváltó hibátlan, igen rövid úton jár, pontos.

A futómű jóindulatú, barátságos, esetleg a hosszirányú bordákon lehetne határozottabb. Minden bizonnyal a széles abroncsok okozzák az enyhe tanácstalanságot. Kanyarba nem sikerült olyan sebességgel bemennem, hogy akár megnyikkanjon, orrnehéznek sem éreztem. Egy kínos emlékem van csak: ha erős gyorsulásnál jött egy nagyobb úthiba, jókora csattanás jelezte. Csak akkor, normál gázon semmi kellemetlen nem mutatkozott. A fékre nem emlékszem. Ezek szerint hibátlan volt.

--- A V40 erősebb, a V50 kulturáltabb. Újabb döntetlen. ---

Konklúzió

Ha létezne felettes szerv, biztosan megtiltaná, hogy ennél kisebb vagy gyengébb Volvókat gyártsanak. Ön, kedves vásárló, átveheti a nem létező hatóság szerepét, és elkerülheti a gyenge gyári belépőmodelleket. Ahogy értesültem, így is cselekszik: a potom háromszázezerrel drágább V50 1,6 dízelt kapkodják. Így lesz a kicsivel költségesebb változat a valódi belépőmodell.

A V40-nél persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Ott sokkal vaskosabb summát kellett különbözetként leszurkolni, így jó használt dízelt nem könnyű kifogni. Állítólag nehezen válnak meg tőlük, és ha mégis, általában akad egy családtag vagy cimbora, aki lecsap rá. Nem csoda, 6,5 literből kényelmesen kijön száz kilométer, mondják. Hihető.

--- Ja, 3-1 arányban nyert az új modell. Nálam. És önnél? ---