Ha mostanában valaki végigmegy Románián, feltűnően sok útépítő munkást lát. Jellemző a látványos munkára, hogy erdélyi kirándulásaink során a menetidők hónapról hónapra rövidültek. Ahol viszont még nem dolgoztak, ott jobb óvatosan közlekedni. Régi építésű úton akkor sem szabad sietni, ha látszatra jó az aszfalt. Bármelyik kanyarban jöhet egy váratlan kátyú, vagy alattomos hosszanti barázda.

hirdetés

Szerencsére most erre nem kell figyelni. Arad előtt tíz kilométerrel
vadonatúj flaszteron döngetünk.
Olyan széles, hogy ha felfestenék a sávokat, kettő-kettő elférne
belőlük. De egyelőre megelégedtek azzal, hogy amint leterítették az
aszfaltot, továbbálltak az építők, így útburkolati jelek hiányában
mindenki úgy osztja be magának a négy sávot, ahogy akarja.

Arad határánál satuzni kell, a tábla után Románia egyik
legelhanyagoltabb városa következik. Poros üzemépületek és fáradt arcú
emberek között araszolunk, míg egy rozsdás sorompó el nem zárja az
utat. A vonatra váró járókelők körbeveszik a gépet, de a mocskos
mozdonyról és a több évtizedes vagonokból is ámuló fejek bukkannak ki,
míg a vonat lassan elhalad előttünk. A sorompó felnyílik és a Daciák
serege elhúz mellettünk,
a román sofőrök nem sajnálják a futóművet.

A belvárosban még óvatosabbra kell venni a tempót, most már olyan
lassan araszolunk, hogy akadályozzuk az autósokat. Szerencsére a
legtöbb vezető tudja az óvatos haladásunk okát, és türelmesek. A
keskeny nyomközű villamos sínszálai között járdaszigetnyi a
szintkülönbség, a teleszkópok csattogva tiltakoznak. A belvárost
átszelve csodás látvány vár minket.
A hosszú, négysávos Maros-hídról rálátni az aradi vár sáncaira.
Ódon várfalak, árkok, kazamaták rengetege, a vár közepéből romos
templom magasodik, de nem állunk meg fényképezni, mivel a vár még most
is katonai terület, és nem kéne próbára tenni a román hatóságok
tűrőképességét. Pedig az elénk táruló kép valóban festői. Ezen falak
valamelyikénél végezték ki az aradi vértanúkat, akiknek piramis alakú
emlékműve a vár közelében egy sportpálya mellett van eldugva.

Arad után Temesvár kellemes kinézettel fogad. A város sokkal tisztább
és ápoltabb, az utca népe is kedvezőbb benyomást kelt, a nők egészen
csinosak. Csak az a zavaró, hogy egy-egy lámpánál megállva
koldusgyerekek veszik körül a járműveket. Minket már messziről
kiszúrnak, számukra mi most megcsapolható gazdag külföldiek vagyunk.
Egy gyerek mocskos vödröt lóbál, a sisakplexit akarja lemosni, mások
szutykos kezüket dugják az orrunk alá, hogy rakjunk bele pár lejt.
Elhajtani őket lehetetlen, szerencsére gyorsan vált a lámpa,
elhúzunk. A következő lámpánál az egész megismétlődik. Bármennyire
sajnáljuk a nyomorban élő négy-, tízéves gyerekeket, segíteni
lehetetlenség. Ha valamit adnánk, a többi gyerek követelőző rohamával
már nem bírnánk.

A hiányos tömegközlekedést a városok között saját erőből oldják meg
országszerte. Kora reggel vagy délután csoportosan, más napszakokban
elszórtan a települések kivezető útjain integető emberek állnak, és
valamilyen járművet próbálnak megállítani. Van köztük öltönyös fiatal,
gyári munkás (olajos munkaruhában), rőzsehordó cigányasszony
(szakajtónyi fával), hajléktalan csavargó.
Egyik sem válogatós, ugyanúgy integettek nekünk is, mint az előttünk
haladó traktornak. Néhány évvel ezelőtt kocsival jártam egy
alkalommal Erdélyben, és megálltam két stopos nőnek. Mikor néhány
kilométerrel arrébb kiszálltak, a kezembe nyomtak két zöldpaprikát.
Látták a meglepődött képemet, ezért elmagyarázták, hogy Romániában
ilyenkor illik valamivel meghálálni a fuvart.

Temesvár után olyan érzésünk van, mintha eddig tartott volna az
útépítők türelme. Csodaszép a táj, magas hegyoldalak, vasúti viaduktok
között, de katasztrofális úton kanyargunk.
Alattomos buborékok nyomják fel az aszfaltot, az ilyet csak
akkor lehet észrevenni, ha már arrébb dobta a motor elejét. Kanyar után
lejtőben az ilyesmi nagy öröm!

Fáradtan érkezünk Herkulesfürdőbe (Baile Herculane). Hangulatos
szecessziós vasútállomás mellett kanyarodunk le a főútról. Néhány
kanyar után lélegzetelállító völgybe motorozunk be. A kopár
sziklacsúcsok alatt eltörpülnek az egyébként toronymagas szállodák,
mellettük a mélyben a Cserna patak fut, a monarchiát idéző házak szinte
a patakra épültek. Mint egy időutazás. Először a legfiatalabb
városrészen vágunk át, ahogy beljebb hatolunk a völgybe, egyre öregebb
házak között vezet az út, áthajtunk egy hídon, ami mellett
szecessziós stílusú, üvegezett folyosón mehetnek át a
gyalogosok, hogy ne ázzanak meg a szálloda és a fürdőhely között. A
híd után Herkulesfürdő régi főterén találjuk magunkat. A százéves
paloták szépek, de kihaltak. Tizenöt éve már, hogy az utolsó vendég is
elhagyta a szállodákat, azóta Herkulesfürdő olyan, mint egy
szellemváros. A tönkrement idegenforgalom felélesztésére tett
kísérletek csak néhány félbehagyott felújítási munka nyomain
látszik.

Még tovább megyünk, mert mi a Hotel Romanba tartunk. Az út egysávossá
válik, szinte a patak felett megyünk már, mikor megpillantjuk a völgyet
teljesen lezáró magas, modern szállodát, aminek
földszintjét a sziklákba vájva építették. A motorok a szálloda
alatt, vaskos betonoszlopok tövében éjszakáznak. A szobánk a hatodik
emeleten van, az erkélyre kilépve az erdő felett találjuk magunkat, a
civilizációt teljesen eltakarják alattunk a fák. A Hotel Roman
egyszerre vadregényes és modern. Ráadásul olcsó, egy kétágyas szoba
hatezer forint körül van.

Hajnalban már búcsúzunk Herkulesfürdőtől. Szép lassan motorozunk el a
békebeli házak között, majd a csodaszép vasútállomásnál rákanyarodunk
az Orsova felé vezető útra. Párhuzamosan megyünk a vasúttal, jobbról a
sínek, balról világosbarna sziklafalak, az út szélén meg a reggeli
autóstopposok.
Orsovánál kanyarodunk a Duna partjára. Hatalmas öböl partján
motorozunk, az öböl helyén volt valamikor a régi Orsova. Mikor
megépítették a Vaskapu vízierőművet, a várost számtalan kisebb-nagyobb
környező településsel együtt felköltöztették a hegyoldalra. A Duna
szintjét megemelték harminc méterrel, és a folyó elnyelte Orsovát
pályaudvarával, templomaival, utcáival. Orsovából modern kikötőváros
lett, és a hatalmas víz szélén állva sajnáljuk, hogy nincs időnk
szétnézni.

Elérjük a Vaskapu-erőművet. Érdemes megállni az erőmű múzeumánál, mert
bent nemcsak képeket látunk a régi Kazán-szorosról, hanem egy lifttel
levisznek a turbinacsarnokba is.

Az erőmű mellett megtankolunk még egyszer az olcsó benzinből
(százötven forintra jön ki literje, és a közhiedelemmel ellentétben
nagyon jó minőségű), aztán lekanyarodunk az út alatt lévő
határállomásra. A zsúfolt buszok között egészen a sorompóig gurulunk,
és miközben a szokásos bámészkodók körénk gyűlnek, a kékruhás határőr
kiskatona magyarul köszön ránk. Kolozsvári srác, itt tölti a
katonaidejét, és
nagyon örül a magyar szónak. Az orsovai határátkelő hagyományos
vezénylési helye lehet az erdélyi megyéknek, mert akárhányszor jártam
erre, ezen a poszton mindig magyar nemzetiségű katona állt.

Az útlevélvizsgálat meglepően rövid, a csomagokra rá sem néznek. Bár
fényképezni szigorúan tilos, azért előkészítem a gépemet, mert
arról mindenféleképp szeretnék felvételt, ahogy átmotorozunk a Duna
duzzasztógátján. Az előttem haladó motort csípőből lefényképezem,
lehetőleg félúton, amikor a legmesszebb vagyok a figyelő szemektől.

Jobbról
a felduzzasztott Duna, szinte karnyújtásnyira tőlünk, balra
harmincméteres mélység után folyik tovább. A távolban néhány sziget
van, valahogy így nézhetett ki a duzzasztott rész is az erőmű
megépülése előtt. Csövek, vezetékek, emelők és néhány őrbódé árnyékában
motorozunk végig a hatalmas gáton, a látvány lenyűgöző. Félúton
keresztben egy sárga csík és egy pirosan világító jelzőlámpa mutatja,
hogy innentől már Jugoszláviában vagyunk. A lámpa előtt illedelmesen
megállunk, de egy perc után megunjuk, és - lesz, ami lesz -
továbbmegyünk. Közelítünk egy katonához, aki nem nagyon idegesíti magát
velünk, szóval nagy baj nem lehet.

Folyással szemben megyünk a parton, nemsokára a túloldalon újra
meglátjuk Orsovát, majd elmarad, és az út erősen emelkedni kezd.
A Duna összeszűkül, szinte függőleges sziklafalak fogják közre.
Kanyarról kanyarra egyre feljebb jutunk a falon, a folyó már
harminc-negyven méterrel alattunk örvénylik. Tényleg örvénylik, hiszen
a duzzasztás ellenére nagyon gyors a víz. Átmegyünk néhány rövid
alagúton, ami nem nagy öröm. Nincsenek kivilágítva, és a napsütötte
fehér sziklák után káprázik a szemem a sötétben. Szerencsére az
alagutak egyenesek, így meg tudom célozni a végén a fényt. Felérünk az
út legmagasabb pontjára, és megállunk az első adandó helyen. A
Kazán-szoros legszűkebb részén vagyunk,
a Duna itt mindössze százötven méter széles, és ugyanilyen mély!
A folyó szűk kanyonba szorul, a fehér sziklák között sebesen rohan a
víz.

Az út innen fokozatosan lejjebb ereszkedik, egészen a vízig, később
újra fel, ahol egy újabb szűkületet nézhetünk meg felülről. A sziklák
között egyre hosszabbak az alagutak, a naptól elvakított szemünk nem
lát semmit, ezért csak lassan megyünk be mindegyikbe, és csak akkor
gyorsítunk, ha már hozzászokott a szemünk a sötéthez. Ahogy megyünk
egyre feljebb a folyó mentén, úgy csökken a duzzasztás mértéke. Harminc
kilométerre a Vaskapu-erőműtől az egyik folyótorkolatban már
kilátszik a vízből néhány elárasztott ház fala.

Lepenski Vir az a hely, ahol megállunk pihenni. A kis folyóparti
tisztáson a fák alatt kialakított pihenőhelyen ebédelünk.
Az itt lakó néhány ember Európa legrégebbi kultúrájának a
lelőhelyére vigyáz. Nyolcezer évvel ezelőtt élt itt egy közösség,
akik halformájú szobrokat készítettek isteneik tiszteletére, és
különös, trapéz alakú házakban laktak. A lakóhelyük ma múzeum, amit fél
kilométeres vízparti sétával lehet elérni.

A Duna-kanyon felső végéhez közeledve kiszélesedik a meder. Kőbánya
szállítószalagja keresztezi felülről az utat, amiről a Macskajaj jut az
eszembe ("Eladtam a murvaőrlőt, fiam"), aztán meglátjuk a magasba nyúló
külszíni fejtést is, a folyón épp egy hajó kanyarodik a rakodó alá.

Előttünk néhány kilométerre már
látszik az a hatalmas nyiladék, ahol a Duna áttörte a hegyet.
Olyan, mintha egy gigászi kapun tekintenénk ki egy másik világra, mert
a két szembenálló hegyoldal lezárja a kanyont, a résen át már sík vidék
látszik.

A tájkép olyan gyorsan változik, mintha egy filmjelenetet vágnának el:
egy kanyarban mögöttünk marad a szűk völgy, és a Duna olyan szélesen
terül elénk, mintha egy óriási tó lenne. A közepéből még fák is
kiállnak, ami az elöntött Moldovai-sziget emlékét őrzik. A látványt
a Kazán-szoros bejáratát őrző Galambóc (Golubac) vára koronázza
meg. Mintha a sziklából nőnének ki a tornyok, úgy épült rá a hegyre a
vár, az út egyenesen neki vezet, és eltűnik alatta egy alagútban.
Bemotorozunk a hegybe, a sziklában kanyarodunk, és száz méter után a
várudvaron találjuk magunkat! Boltívek alatt, romos lépcsők mellett
gurulunk, és a régi kapun keresztül hagyjuk el a várat. Az út ezen a
helyen pontosan követi a középkori nyomvonalat. Sem a folyón, sem a
szárazföldön nem lehetett kikerülni Galambóc várát, még
a mai utazó is átérezheti, mekkora hatalom volt a kezében annak, aki
birtokolta a Dunát őrző tornyokat.

Pár kilométerrel odébb Golubac olyan, mintha egy mediterrán városkát
pottyantottak volna a Duna szerb partjára. Csak a pálmafák hiányoznak,
mert a több kilométer széles folyó és a lapostetős, emeletes házacskák
mellett még csónakkikötő is van, mintha Görögországban lennénk. Golubac
után elhagyjuk a Duna-völgyét. Közel vagyunk a belgrádi autópályához,
amin
három óra alatt elérjük a magyar határt. Mehetnénk gyorsabban
is, de nem akarjuk próbára tenni a szerb rendőrök tűrőképességét.

Olyan gyorsan hagyjuk el a Dunát, és olyan hirtelen változik meg a
vidék, hogy Belgrádban már el sem hisszük, hogy milyen mesebeli
környéken jártunk. Mint egy gyorsan pergő film, olyan volt a
Kazán-szoros,
Galambóc vára pedig a vége-felirat, amikor az ember csak ül a
moziban, és sajnálja, hogy vége a vetítésnek.