Olcsón megúszni a kormányváltást

2008.04.04. 00:23
170 hozzászólás

Történt a minap, hogy megkaptuk az OTP-s megtakarítási számla egyenlegét. Rajta kétszázezer forinttal ötszázezer helyett. Nagyon meglepődtünk, bevallom, keresetlen szavak folyama hagyta el ajkainkat. Ne aggódjanak, a gyerekek fülét befogtuk. A feleségem éppen egy hónapja nyitotta ugyanis a számlát, rögtön be is fizetett háromszázezret kápéban. Egyszerre négy tranzakciót csinált, mindenféle egyebeket is el kellett intéznie, kétszázezret másnap utaltunk, valahogy csak az került rá, a készpénzes három kiló nem.

Ott álltunk a hétfő estében, zuglói konyhánkban, háromszázezer forinttal szegényebben. Bizonylatunk nem volt, olyat a Kati vagy nem kapott, vagy elvesztette (pedig ilyet soha nem szokott az én drága, németesen pedáns oldalbordám), a telefonos ügyintéző csak annyit tudott mondani neki, hogy menjen be másnap, tegyen panaszt, reménykedjünk. Dum spiro, spero – mondták a rómaiak. Amíg élsz, remélsz.


Miközben tehát a szerdára készülő cikkemet írtam éjjel, ezerféle dolog eszembe jutott, mire tudnám elkölteni azt a pénzt. Egy Asus Eeee-re rögtön kiadnék nyolcvanat, azon tudnék végre repülőn, meg a tranzitban is cikkírni sajtóutakon, nem kellene a PDA-mon bepötyögnöm tízezer karaktert a fogpiszkálónyi tollal.

Meg vennék végre valami 14-es, még inkább 12-es objektívet a Canonomra, meg polárszűrőt, meg ND-szűrőt, rögtön érdekesebb képeket tudnék lőni a Totalcarnak.



Vagy 2008. során huszonötször elmehetnénk családostul a Bambuszliget étterembe japánit vacsorázni.

Aztán másnap az OTP-ben persze meglett a pénz, több mint egy hónapon át tartogatták nekünk, jobban meg voltak ijedve, mint mi. Hajjaj, nem tudták, kié, bizonylatuk nekik sem volt, tornyosultak a fellegek. Egy szívinfarktussal kijjebb, háromszázezer forinttal beljebb, nem történt semmi. Régi szokásom, hogy minden talált pénz felbukkanásakor (ha többet térít vissza az APEH, a Totalcar megdob valami jutalommal, véletlenül egyszer sikerül haszonnal eladnom valamit a Vaterán) mindig átnyálazom a hasznaltauto.hu-t, érdekes jármű után nézve.

PDA-t, objektívet nem veszek, megvagyok egyelőre nélkülük, étteremre meg kár pocsékolni a drága pénzt, jó a porleves is. De azért a megkerült 300-ból a felét jó lenne lecsípni egy téltemető tavaszi autóvásárlásra. Kereső beállít 1985-ig, ár 100-200 ezer forint közé, egyik este bennmaradtam, lapozgattam egy órát.

Akadtak érdekes dolgok, például egy olyan autó, amit régóta ígérek már magamnak, és ahogy öregszik a típus, egyre kevesebbet látok belőle. Renault R4, már a "nagy", 1100-as motorral, 1985-ből, méghozzá majdnem a hátfalig gördíthető vászontetővel, ami igazi nyári buliautóvá teszi. Hogy imádnák a fiaim! Vezettek már ilyet? A mai autók mércéjével teljességgel ábrázolhatatlan, finom rugózása van, tényleg mindegy neki, hogy aszfalton, a szántásban, vagy ami még rosszabb, Budapesten autózunk-e vele. Csodálatos az esernyőnyeles váltó, az egész szerkezet barátságos, emberközeli primitivitása szerelemre lobbantja a mai műanyagömlenytől megundorodott lelket. Százötvenezer pénz, néhol makulás a kaszni, de a tulaj adja hozzá az összes javítóelemet. Hú de jó lenne.

Ám Szolnokon van, vizsga meg nincs rajta, elég macerás lenne elhozni. Továbblapoztam. Az egyik oldalon egy szemmel láthatóan régi, papírról szkennelt fotó bukkant fel legfölső találatként. Nagypolák. Ó de szeretem!



Ma már kicsit feledésbe merült ez a tény, de a hetvenes évek eleji szockó-időszak szuperautója a Polski-Fiat 125p volt. Az ezerhármas nem annyira hasított, de az ezerötös vitte százhetvenet, finoman sederintett kanyarban, hamisítatlanul repedtfazekas, olasz hörgéséhez hozzátartozott a kormányváltó flittyentésének úri gesztusa. Jobban ment, finomabban rugózott, kicsit tágasabb is volt, mint a Zsiga, nem beszélve az ikerfényszórók és hátsó mustanglámpák exkluzivitásáról. Senki nem foglalkozott azzal, hogy a mechanika, a műszerfal a tíz évvel azelőtti 1300/1500-as Fiaté (azért a gengszterváltó), hiszen nagyjából úgy nézett ki, mint az akkor ájulatig dögösnek tartott torinói 125-ös, csak nem voltak kockafényszórói.


Sajnos a Polák sokat zabált (normálisan használva, 13-at), iszonyatosan rozsdásodott (nagyjából már a szárazjég gőze is ártott neki), sokba került, és minden nagyobb gázadásra lerohadt róla a kipufogó, olyan pocsék anyagból készült. Nem is maradt sok ezekből, pláne, hogy a magyarországi derékhad javát állami, agyonhajtott autók tették ki.


Erre itt ez az 1975-ös, gyönyörű, hófehér példány, alig 120 ezerért. Egy hörgő olasz (jó, lengyel) gróf, már abszolút veteránosítható (értsd, olcsón fenntartható) korban. Hát nem szuper? Ott a képen a pléhműszerfal, a csíksebmérő, a bordázott térdkoptató – már-már azt az édeskés Fiat-szagot is érezni vélem, ami napsütésben, leeresztett ablakok mellett olyan balzsamosan bódító tud lenni egy augusztusi, velencei tavi délutánon. De sajnos kivonták a forgalomból, Szeged is messze van rendszám nélkül, kínlódni kéne vele, kiesik. A szívemből kiömlő vér szinte tócsákba gyűlt a számítógép billentyűzetén.


De hopp, eggyel odébb mit látnak szemeim! Oldalsó fotó, kicsit árnyékban, nem az a fajta, amire hörögve kattintanak a polszkiszpotterek, de az a bilikék szín nagyon is gyárinak tűnik. Rámegyek. Öt perccel később kis híján a házasságom is.


Ez kell! Százkilencvenezer HUF. Feszegeti ugyan a képzeletbeli büdzsét, amiről a feleségem nem is tud (ő még annak örül, hogy meglett a pénz), de talán lehet alkudni. Vizsga: van. Képek: (mondjuk rá, hogy) vannak, az autó lenyűgöző. Kormányváltó: ebben van. Eredeti piros műbőr ülés: van. Dísztárcsák: megvannak. Hú, ezt meg kéne, de nagyon.


Persze akadnak azért hiányok, például hol a küszöbdíszléc, meg az első kerék mögül a kis piros "Licencia Fiat"-plakett, no meg a pótolhatatlan csomagtér-gumiszőnyeg?

És az a főfékhenger a hatalmas szervóval, meg a házilag odarittyentett lemezre applikált fékfolyadék-tartályokkal sem homológ.

De az autó gyönyörű, vonalban van, a színkombináció tökéletes. És 1970-es! Harmincnyolc éves. Tudják mennyibe szokott kerülni egy ilyen állapotú, ennyi idős, vizsgás veterán? Minimum hat-hétszeresbe.

Ám ez csak egy Polski, a rosszhírű. Ráadásul Kaposváron van, az is szűkíti a vevőbázist. No meg komcsi-korszakos, és abból sem az a fajta, amelyiknek a legendája kitartott a rendszerváltásig, hogy zokogó nosztalgiaautóvá váljon, mint a Trabant, a Zsiguli, vagy a púpos Wartburg. Én meg most jó olcsón megkaphatnám, csak én tudnám, milyen baromi jó vétel. Fényévekre esik egy korabeli, bármilyen szockó izétől, csak nem szabad, hogy ráessen az eső. Egy mediterrán autó, meleg, száraz napokra, örülni neki.

Nincs más hátra, mint elővezetni e végtelenül logikus vásárlást a Katinak. Nem fogom elszórni a meglett pénzt, nem veszek PDA-t, nem veszek objektívet, nem veszek szűrőket, de tényleg, semmit, még a japán étteremről is lemondok. Csak egy kicsit csippentek le abból a háromszázezerből, nem fog fájni…

Az Autonánia rovat emblémája

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).