Kísértetváros

A tököli eseményeknek egy volt katonai objektum ad otthon. Messze nem ez az egyetlen Magyarországon, bizonyára rengeteg ilyen jobbára elhagyott kísértetváros maradványai állnak még. Valahányszor ilyen helyen sétálok, mély gondolatokat ébreszt bennem a hely szürreális hangulata. Nem csak azért, mert leggyakoribb rémálmom, hogy valamilyen elnyomó hatalom – amely nem mindig feltétlen militáns, sőt gyakorta nem is földi – , űzött szökevényeként menekülök, és akkor ehhez hasonló helyeken rejtőzve próbálok életben maradni. Szóval nem csak ezért.

Harmincnégy éves vagyok, számomra az a rendszer, amelyet le sem merek írni, nehogy így vagy úgy politikai vonatkozásúnak legyen olvasható írásom, csak egy boldog gyermekkori emlék. Gyerekek voltunk, sok mindent nem értettünk, de igazán örültem, amikor ezredszerre is kísérhettem gitáromon Krisztit, aki furulyán adta elő a Bunkócskát november 7-én. Jó volt.

A képeken egy rácsos szoba. Ki állt a rácsok mögött? Egy íróasztal. Hol van most, aki előtte ült? Milyen volt ez a hely, amikor még minden épületben, minden helyiségben emberek tették a dolgukat? Ahogy az oroszul írt papírokra bámulok, ismét felbőg egy motor a távolban. Folytatódik a drift, szaladok vissza. Kár, hogy egyetlen Zsiguli sem indul. Akkor milyen szépen össze tudnám kapcsolni a két szálat.