Minden idők egyik legjobb autós filmje

2009.08.23. 08:57
177 hozzászólás

A sztori a lehetetlenségig egyszerű – nem primitív, egyszerű. Van ez a Kowalski, akit két létező karakterből, illetve megtörtént esetből raknak össze. Az egyik egy San Diegói rendőr, akit kirúgnak a testülettől, a másik az ámokfutó, aki bekattan, és nem áll meg a rendőröknek, végül nyélgázon belecsattan egy alkalmi útzárba. Miközben valaki irtó hosszasan száguld, természetesen villannak az agyába emlékek, így aztán megtudjuk, hogy Kowalski rendőr volt, de nem bírta a gusztustalan kollégákat, ezért kiszállt. Volt autóversenyző, de valami NASCAR-jellegű rendezvényen fejreállt egy tömegbalesetben, továbbá motorversenyzett is, de ott is bukott egy nagyot, bár utána célba ért. Meg volt egy felesége, vagy csaja, aki szörfözés közben a tengerben lelte halálát. Mindez annyira mellékes információ, hogy a flashbackek időtartama még összességében sem haladja meg az egy percet: a lényeg a száguldás.

Van tehát Kovi, aki úgynevezett car delivery man, új autókat visz házhoz egy ügynökség megbízásából. Épp beér egy melóból, a főnök mondja neki, hogy nem sürgős a következő, a Challenger, inkább aludjon egyet, mert még kinyírja magát. Kowalski viszont inkább a második lehetőséget választja, elmegy a Challengerrel a díleréhez, magába töm egy marék Benzedrint, és fogad vele, hogy mikor ér San Franciscóba.

Hogy miért pont Dodge Challenger lett a főszereplő, arra elég egyszerű a magyarázat: a 20th Century Fox elég sok előnyös üzleti szerződést kapott a Chryslertől, a detroiti mamut meg persze nyilván valami ilyesmiért tett korábban szívességeket a hollywoodi mamutnak. A frissen kijött Challenger pedig fontos autó volt a Chrysler konszernnél: ezzel léptek be a kompakt izomautó-versenybe a Ford Mustangja és a GM Camarója mellé. Lehetett volna persze főszereplő más Mopar-izomautó is, de a film kaszkadőrszakértője, Carec Loftin kifejezetten kérte a Challengert a torziós rudas futómű minősége és az R/T változat motorjának teljesítménye miatt.

A főszereplő Kowalski megformálására elég meglepő húzás volt az ismeretlen Barry Newman, akiből csak 1974-ben lett Petrocelli. Végülis a filmet nem vágja haza, de azért Newman nem egy karizmatikus színész, úgyhogy talán jobb lett volna Kowalskinak az eredetileg tervezett Gene Hackman, akit fiatalon nagyon el tudnék képzelni szétspeedezett száguldozóként. Az persze biztos, hogy a Vanishing Point remake-jében Viggo Mortensen sokkal érdektelenebb, mint a jó öreg Petrocelli.

A Vanishing Point az igazi, tökéletes autóbuzi-orgia, és szerencsére egyáltalán nem abban az értelemben, hogy na tessék, csináljunk a hülyéknek filmet, amiben sok autó van, úgyis bekajálják. Szóval nem egy Ágyúgolyó-futam, vagy Kicsi kocsi újra száguld. Nem volt nagy mozisiker, a 20th Century Fox kevés kópiával játszotta, mert eleve nem bízott benne. A kritika lehúzta, mondván, a néző valóságos autómérgezést kap tőle.

Én viszont nehezen találok az emlékeimben ennél autóbuzi-kielégítőbb filmet. Nincs benne például semmi nevetséges stuntolás: az autók viszonylag reális dolgokat művelnek, és a forgatáshoz használt Challengereket nem is alakították át, leszámítva a keményebb rugókat abban a példányban, amivel átugratták a patakmedret. A legjobb viszont, hogy végre láthatunk egy autót, nem csak pár másodpercig bukkan fel itt-ott, hogy háttértáncosként egészítse ki a színeszek munkáját. Korszakalkotó volt például, hogy végre rendesen bekameráztak egy autót, tettek kamerát a motorháztetőre, a kerék mellé, az oldalára-hátuljára, és nagyon nem spóroltak a képekkel.

Vannak talán fotogénebb izomautók is, mint a Challenger, de ezt legalább mutatják – soha ennyit autó filmben nem szerepelt. Változatosak a képek, de nagyon sokszor mernek eljátszani olyanokat, hogy csak egy fix nagytotált látunk valami szép amerikai tájképpel, és az autó egymagában zúz át rajta gyufásdoboz méretben, festői porfelleget húzva maga után.

És hát a hang, amiről a soundtrack-tébolyban igen gyakran feledkeznek meg. Legutóbb gyanútlanul beültem a moziba Clint Eastwood Gran Torinójára és gyerekek: egy fia V8-hang nem volt, az autót is alig láttuk. Bezzeg a Vanishing Point Challengere! A rendező, Richard C. Sarafian tudhatta, hogy ezért szeretjük az autós filmeket, vagy csak közben kapott rá a V8-ra, de amennyi magas fordulaton üvöltő V8-at itt hallunk, az már tényleg majdnem elég. Filmekben amúgy is inkább csak cirkálós rotyogás szól; itt végre rendesen megküldik a gépet, ahogy kell. És ha már filmzene, a Vanishing Point abban is jól belenyúlt: a Mountain együttes Mississippi Queenje nélkül ma sem élet az élet.

És persze amitől minden amerikai road movie nézhető lesz, az a táj, meg az utak. És a karakterek, Super Soul, a vak néger rádiós, a motoros hippik, akik puszira adnak még neki speedet, és persze a sivatagban Hondán motorozó meztelen csaj, aki döntően meghatározta gyermekkorom pszichoszexuális fejlődését. Csak akkor még nem értettem, miért nem akar egy ilyet habozás nélkül megdugni egy napok óta súlyosan speedező illető. Gilda Texter egyébként jelmeztervező volt, de tegye fel a kezét, aki szerint alkalmatlan a meztelen motorozásra!

A világért se szpojlereznék, tehát a végét nem árulom el, de érdekes módon nem Challengert robbantottak fel a buldózerek tolólapjain, hanem egy robbanóanyaggal megrakott 1967-es Camarót. Amiért igazából még nagyobb kár, de hát mit tudhatták még akkor…

Végül a Vanishing Point annyira kultuszfilm lett, hogy Quentin Tarantino Deathproof-jában (Kurt Russell Chevy Novával zúz) ugyanaz az autó rendszáma, mint a Kowalsky által postázott Challengeré (OA 5599), a csajok pedig egy 1970-es vajszínű Challengerrel üldözik. De persze Tarantinónál közel sincs annyi jó kép, meg motorhang. A stílust jól levette, de autóbuzériában sehol nincs a csávó.