Nincs mit ragozni: ez a legalja

2010.03.23. 11:19
373 hozzászólás


Az ember keze önkéntelenül is ökölbe szorul, mikor ilyen levelet kap, mint amilyet ma reggelre én. Olvassák:

Kedves István,
A csatolt képen látható autó édesapámé… Volt… Tegnapig… Aztán valakik úgy gondolták, hogy a továbbiakban nincs rá szüksége. Ellopták.

(Kattintásra nagyobb lesz)

Igazából semmi különleges nincs ebben, ez az autó csak plusz egy abban a statisztikában, amit azokról az autókról vezetnek, amelyeket eztán már egészében, vagy darabjaiban olyanok használnak, akik szerint normális az, hogy más dolgozik meg az ő javaikért. Az autó maga nem képviselt különösebb pénzbeli értéket, tudjuk, hogy mibe kerül manapság egy LADA. Egy LADA, amely igazából semmilyen szempontból sem különleges. Nem egyedi, nem versenyautó, semmilyen „luxus” tartozéka nem volt. Volt neki viszont egy szerető gazdája, aki az életét mindenféle gépjárművek vezetésével, illetve autóvezetők képzésével töltötte. És akinek egy szívműtét és egy stroke után ez az autó volt a mindene. Igazából az is az ő erejét dicséri, hogy egyáltalán vezet. Már nem olyan tökéletesen halálbiztos kézzel, mint azelőtt, de még mindig bőven az átlag felett, balesetmentesen. Ez az autó volt az elmúlt évek rokkantnyugdíjból meg plusz munkából félretett kis pénzeinek a gyümölcse, ha éppen nem dolgozott és volt egy kis energiája, akkor lement a ház elé, hogy megreszelgesse kicsit, mert „nem úgy szól, ahogyan igazából kellene neki”. Ez az autó, amely az elmúlt húsz évben kicsivel többet futott, mint 30000 kilométer, soha nem volt törve vagy fényezve, gyakorlatilag tökéletes műszaki állapotú gépezet, ez az autó testesítette meg neki mindazt a vágyat, szeretni való tárgyat, amit a mi harmincegynehány éves benzinnel fertőzött korosztályunk érez a maga által választott kedvence iránt, legyen az olasz, japán, francia, bármi, amit motor hajt.

De már nem. Minden, ami maradt, egy megtört tekintetű férfi, aki nem érti, hogy miért pont az övé kellett akárkinek is. Aki rokkantnyugdíjasként, állását elveszítve pillanatnyilag nem lát esélyt arra, hogy ismét az ő saját autójába fog beleülni, ami legalább számára egy különleges darab, és amiért ő dolgozott. Nagyon szeretnék segíteni neki, de túl messze vagyok ahhoz is, hogy egyáltalán bátorítóan megöleljem.

Emiatt írok most Neked. Nem kérem, hogy belsőség poszt szülessen belőle, mert ha akarjátok úgyis az lesz, ha meg nem, hát nem. De annyit szeretnék kérni, hogy Te és a kollégáid, akik több időt töltötök az úton, járjatok nyitott szemmel, hátha meglátjátok édesapám halványkék kedvencét, amit Csepelről kötöttek el illetéktelenek vasárnap hajnalban. Az egyetlen, talán különleges ismertetőjel egy-egy alig látható függőleges karc a hátsó sárvédőkön, amit még az előző gazdája hagyott rajta, amint sikerült egy utánfutót tolatás közben mindkét oldalra rácsuknia.

Továbbra is maradok hűséges olvasótok, előre is megköszönve a fáradságot, amit édesapámért tesztek,
Stier Károly

Ez a legkevesebb, Károly, bízunk a közösség és a Ladások erejében. Kedves olvasóink, járjanak nyitott szemmel, tán még nem késő és valamelyik autóbontóban ott áll még az öreg Zsiguli. Ha tudod, írd be a kommentablakba, honnan és mikor lopták el, sokat segítene.

Károly írt ma, tessék:

„Kedves Hozzászólók,

Köszönöm a rengeteg együttérzést, nemrég beszéltem édesapámmal, sokkal jobban érzi magát, bár a hiány az még mindig hiány.

Nagyon hálás a sok kedves, bátorító szóért, amit Tőletek kapott, már ezzel is rengeteget segítettetek, visszaadtátok neki a világba vetett hitét.

Ha egyszer hazaérek, mindannyiótoknak kijár egy baráti kézfogás, urak (tán hölgyek is?), le a kalappal előttetek. Büszke vagyok rá, hogy olvashattam a soraitokat.

Köszönöm és mégegyszer... Köszönöm.

Nagyon szívet melengető volt látni, amit többen is felajánlottátok (köztük Csikós Úr), hogy rakjunk össze pénzt egy másik autóra. Édesapám szerint és szerintem sem ez a jó megoldás, ha nem kerül elő a "strandkorlátkék" kedvenc, valahogyan majd megoldjuk családon belül. Az ő szavaival élve "annyi más embernek van sokkal nagyobb szüksége sokkal fontosabb dologra, mint egy autó"... Azt hiszem igaza van, így örömtől könnyes szemmel bár, de NEM élnénk ezzel a lehetőséggel.

(Apróbetűs rész: A fentiek azt jelentik, hogy semmilyen számlaszámot nem adunk meg, bárki aki ilyennel keres meg Titeket, vagy ilyet állít ezzel kapcsolatban, az nem mond igazat.)

Ez az egész poszt két dolgot szolgált:
- Visszadni édesapám hitét,
- És felhívni a figyelmet, hátha valaki meglátja az autót.

Az első célt elértük, hála Nektek és mindenképp hála a TotalCar csapatának.

Kérlek Titeket, figyéljétek továbbra is az utakat.
Nemcsaküresfrázisként TISZTELETTEL:
Stier Károly
karel_atya”