Az élet útján ott közlekedik a halál is. Ezt egy nagyon okos filmben mondja egy irtó bölcs ember, úgyhogy biztosan igaz lehet. Az mindesetre tény, hogy aki folyton jön-megy, olykor kockázatos szituációkba kerül. Elhárít, megold, megúszik ezekből tízet, húszat, százat, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor egy nagy csattanás után kissé idegesen száll ki összetört gépjárművéből.
Mint én pár nappal ezelőtt, hétfőn, amikor az Ignisemnek nekijött egy kamion.
Nem egy nagy sztori, mert vér nincsen benne, az olvasónak meg vér kell, ugye. Ám az eredetileg ide tervezett anyag, egy Suzuki Ignis vs Mercedes 280 SLC igazságtalan használtteszt így nem tudott elkészülni, és a Bende lapigazgató közölte: - Összetörtek? Nem baj, az is jó lesz!
Jogos, első a munka, úgyhogy elmesélem a sztorit.
Csendes tavaszi délután volt, bágyadt napsütéssel, enyhén lengedező széllel, madarak csiviteltek az ébredező fákon, én pedig roppant kényelmes tempóban gurultam egy Eger környéki alsóbbrendű úton, a Csík zenekart hallgatva, hogyaszongya: „Villásfarkú fecske felszállott a levegőbe/Nem láttad-e a régi babámat az este?” De nem a régi babám bukkant fel a meredeken lefelé lejtő balkanyarban, a fák takarásából, hanem egy fehér Iveco Stralis kamion. Úgy tűnt, hogy részben az én sávomban jön, de azt gondoltam, hogy biztos azért húzódott át kicsit, hogy a keskeny úton a pótkocsi bevegye a kanyart, és nyilván már megy is vissza a saját helyére. De nem, sőt: a nagy fehér bálna egyre jobban áttért az én sávomba, és akkor már látszott, hogy ebből baj lesz. Fékeztem, mint állat, és húzódtam le jobbra, amennyire csak lehetett, ám az út szélén egy régi betonkorlát áll, így ez erősen behatárolta a lehetőségeimet. Kábé három centire megközelítettem a korlátot, az autóm megállt az út szélén, én álltam a féken, készen arra, hogy felengedjem, ha a helyzet úgy kívánja, két kézzel kapaszkodtam a kormányba, dudáltam, és vártam a becsapódást. Ami meg is érkezett. A dudaszóra a sofőr végre elkezdte jobbra húzni a vontató elejét, de már elkésett. A Stralis bal sarka az első keréknél csókolta meg az Ignis oldalát, és a hátsó kerékig szépen végiggyalulta. A visszapillantóm úgy tíz méterrel a kocsi mögött landolt, miután jól megkarcolta az első oldalüveget is. A dög egy szusszanással megállt, pár másodperc csend, leállítottam a motort, kikapcsoltam a világítást, és mivel balra nem tudtam kiszállni, a jobb oldalon valahogy kiküzdöttem magamat, gondosan ügyelve, hogy ne vágjam neki nyitáskor az ajtót az öreg korlátnak. Veszteségminimalizálás, ugyebár.
Közben a sofőr odébb kormányozta a kamion orrát, hogy ki tudjon szállni, együtt megtekintettük a helyzetet, aminek láttán elismerte a felelősségét, majd félreálltunk, mert teljesen elfoglaltuk az úttestet. A padkán ugye nagyrészt én, az úton meg nagyrészt a kamion, mindkét sávban. Az Ignis motorháztetején kitöltöttük a baleseti bejelentő lapot, majd ment mindenki a dolgára, én konkrétan az Allianz biztosítóba, ahol gyors és korrekt ügyintézés és kárfelvétel következett, majd az egri Suzuki márkaszervizbe, ahol a jegyzőkönyvet és az autót megszemlélve összeírták, mi kell a javításoz. A cuccok csütörtökön meg is érkeztek, kedden kezdik a renoválást. Remélem, pár nap alatt végeznek, és rövidesen ismét hűséges járgányommal kereshetem az átjárókat a gyalázatos állapotban levő vidéki úthálózat kátyúi között.
Ennyi a sztori dióhéjban, de az talán még érdekes lehet, hogy miként éli meg az ember a csattanást. Egy filmben vagy egy regényben ilyen helyzetben a főhős előtt lepereg az élete filmje. Nos, erről szó sem volt - pedig tök érdekes lett volna, főleg, ha az összes nő benne van. Ehelyett először csodálkoztam, hogy jól látom-e, amit látok, majd amikor világossá vált, hogy ebből karambol lesz, azon dolgoztam, hogy amennyire lehet, megoldjam a helyzetet. A keskeny út, az éles kanyar és tavaszköszöntő jókedvem miatt szerencsére nem mentem gyorsan, és szerencsére a kamion is ráérős tempóban jött felfelé. Persze negyven meg negyven összesen már nyolcvan, így nyilvánvalóan a frontális ütközés elkerülése és – egérút nem mutatkozván – a sebesség csökkentése volt a feladat. Még azt is kiírta az agyam a belső képernyőre, hogy nem kéne összetörni a kocsi mindkét oldalát, így a korláttól sikerült pár centi távolságot tartani. Több tennivalót nem találtam hirtelen, kapaszkodtam, vártam a csattanást, és közben sajnáltam szegény autómat, amelyik hat évet megúszott egyetlen karcolás nélkül, és most törni fog. Olyan igazi, szívből jövő sajnálat volt – mindannyian tudjuk, hogy a gépeknek személysége van, és hogy igencsak meg tudjuk szeretni őket, okkal és oktalanul, akár a nőket. Azt is tudtam, hogy rendkívül csúnya hangokat fogok hallani pillanatokon belül, esküszöm, még bólintottam is, amikor a fém megcsókolta a fémet. A fehér tömeg kitöltötte az ablakot, majd megbillegtette az Ignist, a tükör úgy pattant le, mintha puskából lőtték volna ki, a kamion zúgása és az elemek sírása betöltötte a teret. Azután csak a két alapjárat kétféle morgása hallatszott, meg a Csík zenekar húzta rendületlenül a talp alá valót ehhez az útszéli csárdáshoz, miután a cédéjátszó újra megtalálta a lemezbe égetett biteket.
Ja, és azt mondtam, nem csak gondoltam, de mondtam is, hangosan, amikor már látszott, hogy komoly baj lesz, hogy: „Ó, hogy az a leborult, ki-be-rakott úristen hogy az csavargatná meg!” Remélem, lesznek, akik elnézik ezt nekem.
Az egész eseménysor kábé 2-3 másodpercig tarthatott összesen, roppant érdekes, hogy ennyi észlelés, gondolat és érzelem belefért. Mintha kitágult volna az idő valamiképpen, miközben persze megállíthatatlanul robogott át rajtam, akár egy kamion. A legizgalmasabb az a pár tizedmásodperc volt, amikor még nem lehetett tudni, hova, hogyan, milyen erővel fog becsapódni a vontató, így nem lehetett megbecsülni a következményeket sem. Érdekes, de még azt is kidobta az agyam, hogy eleve nem vagyunk egy súlycsoportban, ráadásul a Suzukik nem éppen a gyűrhetetlen-törhetetlen biztonsági utascellájukról híresek.
Amikor kimásztam, azt hiszem, elengedtem még egy-két kacskaringós kifejezést, de aztán az ügyintézésre koncentráltam. Ha már így jártunk, haladjunk. Amikor úgy öt óra körül hazaértem, főztem egy jó erős kávét, majd leültem a kanapéra valami autósújsággal, és egy perc múlva már édesen aludtam, úgy másfél órán át. Gondolom, így oldódott ki belőlem a primer feszültség. Remélem, szekunder feszültség már nem lesz, az ügykezelés megy a maga útján, a kocsi elfogadható időn belül elkészül, és akkor nyélbe ütjük majd az eredetileg tervezett igazságtalan használttesztet is.
Bár, hogy az élet olykor igazságtalan, az talán ebből a sztoriból is látszik, teszt se kell hozzá, elég csak közlekedni egy szép tavaszi napon.
