Hazaút a világ másik feléről - eseménydúsan

2010.08.03. 07:10
52 hozzászólás


Közben Mekiék gyorstekerésre állították a videomagnót (helyettesítsetek ide, amit akartok, de MP4-lejátszóval nem jön ki jól a hasonlat), és mielőtt befejeztem volna az utolsó előtti (tehát a Mongóliába érkezésükről) szóló posztot, már itthon is voltak. Ez persze semmit nem von le nektek, olvasóknak az út élvezetéből, hiszen a TC-s szerkesztő (jómagam) jóvoltából úgyis folyamatos spéttel követtétek az eseményeket, így legalább elmaradnak a hajmeresztő időugrások, senki nem kap szívinfarktust ebben a melegben.

Jöjjön tehát a 42-54. nap krónikája, végig a rettenet hosszú Oroszországon. A túra korábbi részeit 1) itt; 2) itt; 3 itt); 4) itt meg 5) itt tudjátok elolvasni. Érdemes. Most Ulán Bátortól folytatjuk.


42. nap: Ulán Bátor (MGL)-Ulan Ude (RUS)

Mongóliában még ma is ünnepnap volt, de a határ ennek ellenére nyitva állt, így folytathattuk utunkat Oroszország felé. A városból kivezető úton óriási forgalom fogadott bennünket, három helyett hat sávban közlekedtek az autók, sőt, később még a szembeforgalmat is elterelték, hogy az erőszakos tömeg mihamarább kiverekedhesse magát a városból. Iszonyú volt a tülekedés.

Tegnap a stadionból közvetítették a sportjátékokat. Ezek szumószerű birkózásból, íjászatból illetve lovas vágtából álltak. Szerintem ennek egyik előfutamát láttam szombat reggel, miután elindultunk.

A határig remekül haladtunk a számunkra már szinte megint újdonságnak számító aszfaltúton. Errefelé is változatos volt a táj: a füves domboldalakat errefelé kisebb erdők és szántóföldek tarkították.

A határt gyorsan lenyomtuk, annak ellenére, hogy a személyzet itt is egy ujjal nyomkodta a számítógép billentyűzetét – tisztelet a kivételnek, volt, aki két ujjal tette. Örökkévalóság kivárni, amíg beírnak valamit a gépbe.

Fentieken kívül egy határon legalább három helyen tüzetesen kiolvassák az összes vízumot és adatot az útlevelekből. Az a legjobb, amikor nem mondják mi az ügyintézésben a következő lépés, ezért te csak jössz-mész, mint egy hülye… De így is kábé másfél óra alatt végeztünk a két határral. Képzelem, hogy milyen flottul menne minden, ha legalább gépelni tudnának az alkalmazottak.

Ulán Ude Burjátia fővárosa, egyébként igencsak szocreál város, a főterén egy óriási Lenin-fejjel. Egyébként Lenin apánkat szinte minden városban megtalálni valamilyen formában.

A Marco Polo étteremben vacsiztunk. A kaja finom volt. Az ára még inkább. A városon kívül sikerült találnunk egy szuper motelt, és még épp időben, 10.30-kor. Szerencse, errefelé ezek általában 11-kor bezárnak.

A hotelárak a városban 150-200 USD körül mozognak, de ezért a pénzért egy szutyok, kicsit felújított szocreál szobát lehet csak kapni. Internet és parkolás ezeken felül fizetendő - már ha van ilyen….

Egy tök modern motel ára 50-70 USD, igaz, nincs internet, de tisztaság akad, és nagyon kedves a kiszolgálás. Általában az út menti „gasztyenyicák” ára ennyi.

U. i. Mekitől:

Nekem az ország keleti és déli részén az emberek barátságosabbnak tűntek. 400 kilométeres körzetben Ulán Bátor mindent idevonz, sajnos a csőcseléket is. De sokan vannak, akik próbálkozni jöttek a nagyvárosba, de lecsúsztak.

Nem igazán tudom errefelé hova tenni azt, amikor valakire ráköszönünk, vagy akár csak üdvözöljük, hiszen igazán senki nem köszön vissza. Amikor nagy nehezen szóba áll veled, elkezdődik egy furcsa rituálé: először jön egy nagy köpés, mondjuk a lábunk elé, majd egy kiadós orrfújás zsebkendő nélkül, csak amolyan focista módon. Hogy aztán ezért, vagy más miatt, nem tudom, de szerencsére a kézfogás elmarad.

Szerintem a legjobb közlekedési eszköz itt a motor – van a kínai XY márka meg az Izs. Mind kétütemű, strapabíró jószág. Persze a vízátkeléseknél nem a motor a legjobb megoldás, de errefelé amúgy mindenképpen egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb motorral közlekedni.

Koreai, japán és kínai autómárkákból van a legtöbb. A fővárosban pedig aztán van minden. Láttam 500-as új Mercedest, Range-Rovert, Land Cruisereket, Porsche Cayenne-t, még Fiatot is. Teherautóban a ZIL, a Kamaz és a kínai márkák (pl. Foton) dominálnak.


43. nap: Ulan Ude-Irkutszk (helyett Tajset)

Irkutszk felejthető város. Két templomon kívül nincs más érdekes a központjában. Inkább húztunk tovább.

Köröskörül sűrű az erdő, ezt néha megszakítja egy-egy rét.

Érdekes, hogy az erdő szélén, az út mellett folyamatosan látunk turistáknak bemenni tilos táblákat, szerintem félnek a tüzektől. Az erdő szélén egyébként sok helyen figyeltük meg tűzpusztítás nyomait.

Délután egy kis faluban ettünk egy modern étteremben. A választás nem volt szerencsés, az étel valami mirelit szutyok volt.

Hét óra felé komolyan kezdtük figyelni az alvási lehetőségeket, mert ezeknek errefelé nagyon megfogyatkozott a számuk, vagy amit mégis láttunk, oda be nem mentünk volna. Főként kamionos megállókat képzeljetek, rengeteg emberrel.

Hihetetlenül sokáig világos van itt, este 11-kor kezd sötétedni. Folytattuk hát utunkat, reménykedve, hogy majd csak adódik valami… De nem találtunk semmit, és az út is egyre rosszabb lett. Most építik az M53-as főutat, emiatt jó és rossz szakaszok váltakoznak. Hab a tortán, hogy este 10 körül még az eső is eleredt. Mekinek nem volt kedve kinyitni a sátrat, félt, hogy beázunk, meg attól is, hogy a sátorozáshoz sem találtunk majd megfelelő helyet. A főútról letérve mindenhol süppedős a sártenger. A szúnyoginvázió is legalább ilyen nyomasztó. Némi rámolás után alváshoz megfelelő állapotba hoztuk a kocsi belsejét, és éjfél felé nyugovóra tértünk.


44. nap: Irkutszk-Tajset (helyett Tuktul-Krasznojarszk)

Az éjszaka a kocsiban kibírható volt. Úgyis egész éjjel esett, szerencsésebb is volt talán bent aludni.

Az útépítés sajnos továbbra is hosszan tart, ezért itt csak lassabban lehet haladni. Ma megint spórolunk egy napot, mert a tervezett Tajsetben meg sem állunk, rögtön irány Krasznojarszk! Ez csak 700 kilométer.

Az út mentén kis falvak, kamionos megállók, ahol rengetegen voltak, így nem álltunk meg. Dél felé sikerült boltot találni, ahol vettünk kenyeret és az út mentén félreállva megebédeltünk.

Az országnak ez a része nagyon szegény, ezt ezelőtt nem tapasztaltuk. Kis települések, apró faházak, fakerítések, rengeteg elhagyott házikó, elhanyagolt utcák… Embert, állatot alig látni, kihaltnak tűnő falvakon haladunk át. Itt már régen megállt az idő.

Csak a főút aszfaltozott, a falvakhoz földút vezet. Az utakon főleg amerikai csőrös kamionok közlekednek, de a ZIL, Kamaz, MAZ teherautók is a mai napig végzik a dolgukat. A személyautók több mint fele jobbkormányos, az ebből adódó nehézségeken trükkös tükörmegoldásokkal próbálnak javítani.

Meki szidja is őket rendesen, mert előzés előtt az út közepén közlekednek, hogy egyáltalán lássanak valamit az előttük zajló forgalomból. A japán használtautó-szférának óriási felvevő piacot jelent Oroszország.

Krasznojarszk óvárosa nagyon szép, végre egy régi épületekből álló központ, és nem is kicsi. Pezsgő város ez, a folyóparton és az utcákon nyüzsgő emberekkel, fejlődő üzleti negyeddel, épülő, modern épületekkel.

Szerettünk volna itt aludni, de a belvárosban nem találtunk szállást, gondolom a nyári vakáció miatt, így inkább ócseny fkúsznát ettünk a főutcán található olasz étteremben.

Majd a városon kívül aludtunk.


45. nap: Krasznojarszk-Novoszibirszk

Ez az út eseménytelenül telt, a táj változott valamelyest, kevesebb lett az erdő, sokkal több a szántóföld.

Meki egyre szarabbul van, annak ellenére, hogy hat napja antibiotikumot szed. Már tegnap este is lázas volt, ma már az út végét is nehezen bírta.

Novoszibirszkbe érve a bevezető út nagyon zsúfolt volt, de a belvárost szerencsére viszonylag könnyedén körbejártuk. A centrumban egy- két szép épületet találtunk, de a város nem hasonlítható Krasznojarszkhoz.

Nagyon meleg van, a hídról lepillantva az Ob folyóban, a strandon rengeteg embert láttunk fürdeni. Meglepetésünkre két órával kevesebbet mutat itt az óra, mint Ulan Udében, így még fiatal az idő, csak este hat az óra. Útközben nem találtunk hotelt, így arra gondoltunk, hogy a városon kívül - talán a reptéren - szerencsével járunk. Itt sikerült is napok óta végre először egy jó hotelban megszállnunk.

Meki már tényleg csak egy ágyra vágyott! Megint lázas és nincs jól, az urológiai probléma egyre rosszabb, erős fájdalmai vannak. Ma alig evett valamit, most rendeltünk kaját, de azt is én ettem meg.

Aggódom a tápos fajtájáért. Ha nem javul reggelre, tuti, hogy orvost hívok, akármennyire is ellenkezik.


46. nap: Novoszibirszk

Meki állapota továbbra sem javult, így a recepciós segítségét kértem. Próbáltunk angolul beszélő orvost, vagy valami magánklinikát találni, de nem sikerült. A reptérről hívtak orvost, aki hamar megérkezett. Az idős hölgy parancsára mentőautóba pattantunk, majd a reptéri, apró kórházban vizsgálat és konzultáció következett.

Beutaltak bennünket a közeli kórházba. Rettenetes állapotok fogadtak, a kórház felújítás alatt volt, meg amúgy is… mit mondjak? A János kórházhoz hasonlítanám, csak még annál is háromszor rosszabb.

Már vártak bennünket, a vizsgálat azonnal elkezdődött. Senki nem beszélt egyetlen idegen nyelvet sem, így oroszul és kézzel-lábbal próbáltuk megértetni a tüneteket. Végül kiegyeztünk a kórházi alvás helyett egy egynapos szállodai pihiben. Az orvos további antibiotikumot és háromféle fájdalomcsillapítót írt fel, továbbá belenyomtak Mekibe három szurit. Az ápolónő tipikus nővértípus volt, nagyon értette a dolgát. Egyébként a körülmények ellenére mindenki végtelenül kedves és segítőkész volt. A szolgáltatásokért sehol egy fillért nem kértek.

Hamarosan indulunk vissza a kórházba a következő lórúgás injekcióért, 16.30-ra vagyunk visszarendelve.


47. nap: Novoszibirszk-Omszk-Ishim

Ma haladtunk – kilométert daráltunk, összesen 1060-at tettünk meg. Esemény alig, haladtunk a szokásos nyírfák mellett – rengeteg erre a kamion.

U. i. Mekitől: ez az autó nekem nagyon bejön. Jó nagy, robusztusnak tűnik, 2,8 literes benzinmotor viszi – nem tudom hogy dízel lesz-e, vagy van-e belőle – de az új UAZ Patriot ide szerintem tökéletes autó.


48. nap: Ishim környéke-Jekatyerinburg-Malojaz-Kropacsevo

Ishim után este nyolc körül álltunk meg aludni egy útszéli fogadóban. Az étel igen finom volt, itt ettem az eddigi legjobb szoljankát.

Kivettük a luxusszobát (ami attól az, hogy bent van vécé-tusoló, nem a folyosón) rózsaszín függönnyel és csillárral. A minitévé nem működött, a fürdőszoba is enyhén piszkos volt, éjjel pedig a fogadóhoz tartozó kennelbe zárt moszkvai őrkutya (akkora volt, mint egy borjú) negyedóránként vonyítani kezdett torkaszakadtából. Erre persze Meki is hasonlóképp, így reggelre minden hotelvendég tudott magyarul - legalábbis káromkodni.

Alapvetően az a baj ezekkel a fogadókkal, hogy a falak papírból vannak, az ajtók alatt nincs küszöb, a folyosón szinte sehol nincs szőnyeg, így a vendégek minden pisszenését és éjszakai szükségletvégzését hallani lehet.

De ez a kutya volt a csúcs. 6 körül nem bírtuk már cérnával és odébbálltunk.

Tyumen: vasárnap reggel bemerészkedtünk a még alvó városba.

Meglepetésként ért a tisztaság, a rend, a széles utak. Az óváros épületei patinásak, a templomok úgyszintén, az új városrészeket átgondoltan, tervezetten építik meg.

Rövid látogatást tettem a legnagyobb templom kertjében, de éppen a misére érkeztem, így nem tudtam közelről megcsodálni a templom ígéretesnek tűnő belsejét. Meki pedig nem vár, irány Jekatyerinburg.

Várakozással töltött el ez a város, de bevallom, csalódtam. Sokkal több és impozánsabb műemlékre, régi épületre számítottam. Finomat ebédeltünk a városközpontban, majd folytattuk az utat Ufa város felé.

Ahogyan közeledünk Moszkva felé egyre több rendőrrel találkozunk. A szembejövők általában jeleznek, de érdemes vigyázni. Vasárnap van, de az úton közlekedő járművek legalább hatvan százaléka kamion.

Este nyolc körül álltunk meg egy útszéli gasztyenyicában, aminek érdekessége volt a mellette található forrás. Az emberek kannaszám hordták innen a csodavizet, mi is vételeztünk egy keveset.

Az esti fényben az Urál erdejei csodásan ragyogtak, kedvem lett volna egyet kirándulni. Persze ilyet nem lehet csak úgy, mert errefelé az erdők aljnövényzete nagyon sűrű, főleg páfrányokkal van tele, a növényzet szinte áthatolhatatlan. Komoly felszerelés kellene ahhoz, hogy bemerészkedjünk a fák közé. Ezen a környéken túrázókkal nem is nagyon találkoztunk.


49. nap: Sim-Ufa-Kazány

Ufa baskír múzeumai, Ufa és Belaja folyók

Ma is korán is korán indultunk, az első úti cél Ufa. Körülnéztünk a városban, főleg lakótelepeket találtunk, illetve a városközpontban néhány említésre méltó régi épületet. Vásároltunk kaját, és gyorsan megkerestük a kivezető utat.

Mindketten nagyon unjuk már a napi 12-14 óra autózást, és bevallom, az érdeklődésünk is mind jobban megcsappan a városok iránt. A cél már Moszkva ahol minimum két napot szeretnénk eltölteni.

Minden bokorban rendőr, nem lehet úgy haladni, mint az első napokban. Ma többször kaptak ki bennünket.

- 90 helyett 119 km/h – kimagyaráztuk, hogy ez lehetetlen és nagyon gyorsan dobják el a radart, mert mi 100-ra állítottuk a tempomatot és így telepakolva a mi dízel szarunk nem is nagyon bír többet.
- 60 helyett 86 km/h – 200 dollár lett volna a bünti, de Meki vitába szállt a rendőrökkel az összeg nagysága miatt. A főmufti telefonos tolmácsot is bevetett, de így sem tudtak megegyezni, így fél óra után visszakaptuk a „dokumentiket” azzal a kommentárral, hogy a határon ebből még baj lesz! Hát, majd meglátjuk…
- előzés építési területen – videofelvétel, 50 dollár – újabb vita, újabb húsz perc, aztán nagy nehezen, néhány pálesz után megúsztuk ezt is. Pedig már azt hittem, hogy a piákból hazaviszünk egy raklapnyit. Konklúzió: nem érdemes nagyon belehúzni a menésbe, mert nem érsz oda előbb és még sokba is kerülhet. Amúgy a rendőrautók felszerelése is igen jó.

Kazány: Tatárföld fővárosa igazi gyöngyszem, az Oroszországban eddig látott városok között a legszebb. A tatár Kreml közelében szuper szállást találtunk, én pedig hamar útnak indultam a város felfedezésére. Ezt a Kremlt a Budai Várhoz hasonlítanám, persze sokkal kisebb változatban. Gyönyörű épületek, melyekben múzeumok kaptak helyet, templomok és a Kremlt körülölelő védőfal, ahonnan káprázatos kilátás nyílik a városra. Innen kilépve az óváros patinás épületei valóban városrészt alkotnak, két órát sétáltam a régi utcákon.

Magyar vonatkozású érdekesség, hogy vendéglős Giuseppe barátunk, a Pizzeria Giuseppe illetve Okay Italia éttermekről ismert vállalkozó a 90-es évek közepén elhagyta Budapestet, és ide települt.

Gyönyörű szállodát és pizzériát nyitott az óvárosban.


50. nap: Kazány-Nyizsnyij Novgorod

Ez a nap nem kezdődött jól, problémák lettek a műszaki berendezésekkel.

Meki számítógépe nem indult el, úgy tűnt, felmondta a szolgálatot. Erre én bepánikoltam, hogy tudjuk majd eltárolni a fényképezőgépről a további képeket, és azonnal üríteni kezdtem a memóriát. Erre véletlenül, egy mozdulattal az egész tegnapi nap képanyagát (Ufa és Kazány) kitöröltem.

Iszonyú gyomorgörcsöm lett az idegességtől, de aztán meggyőztem magam, hogy az a fontos, hogy élünk. Sose legyen ennél nagyobb bajom.

Az úton óvatosan közlekedtünk, viszonylag rendőrmentes napunk volt. Nem is haladtunk olyan gördülékenyen, mint korábban, de végül elértük Moszkva külvárosát. Gyönyörű, erdős, dús növényzetű városka ez, tele komolyabb kertes házakkal.

Egy kis sportmotelben találtunk helyet. Iszonyú meleg volt a szobában, de kibírtuk.


51. nap: Moszkva

Tíz órára már Moszkva közepén voltunk, és leállítottuk a kocsit a korábban lefoglalt szálloda parkolójában, majd gyalog indultunk a Vörös térre.

Gyönyörű napsütés, 33 fok van, félórányi séta után már csodáltuk is a híres épületeket.

A nap legjobb része a város egyik legjobb éttermében - a Vörös téren található Bosco étteremben eltöltött ebédidő volt.

Csak bámultuk a rengeteg turistát. Szokássá vált, hogy a tér macskaköveire leülnek, vagy lefekszenek egy-egy fénykép erejéig, persze csak a legelvetemültebbek.

A sorokat bizony türelmesen végig kell állni, hogy jegyet vegyél, s a biztonsági kapukon át bejuthass a Kremlbe. Ezután még a táskákat is átvizsgálják – nagyon félnek. Van is rá okuk, hiszen ma éjjel is két bombát robbantottak egy moszkvai elektromos művekben.

Meki végigszenvedte a templomokat és a múzeumokat, folyamatosan poénkodott a turistacsoportokon. Nem tud kibújni a bőréből.

Pechjére hazafelé sem találtunk taxit, így visszafelé is gyalogolnia kellett a szállodához – aki ismeri, tudja, hogy motorizáció nélkül ekkora távokat megtenni egészen kivételes teljesítmény a részéről.

Tehát holnap egyedül indulok a városnak.


52. nap: Moszkva

Meki pihent a szállodában, lebonyolított egy-két üzleti tárgyalást, én pedig megint nekivágtam a belvárosnak.


53. nap: Moszkva-Vityebszk

Ezt a napot is teljesen átírtuk az eredeti tervekhez képest. Kihagytuk például a Chagall-múzeumot, ami fájt ugyan (nekem), de már nem volt kedvünk felesleges határátlépésekhez –gondoltuk, hogy egyből az EU-határt célozzuk meg.

Egész nap jól haladtunk, volt még egy kis affér a határ előtt három kilométerrel, egy rendőrpárossal, akik péntek délután is szorgalmasan dolgoztak. Amikor az egyikük felmutatta a mérőpisztoly kijelzőjét, miszerint 80 km/h helyett 119 km/h-el jöttünk, már annyira fásult voltam, hogy egyszerűen elvettem tőle a készülékét, és úgy tettem, mintha be akarnám dobni az erdőbe. Hozzátettem: kedves barátom, dobd el ezt a szutykot, mert ez totál gáz! Egyikük sem erre a reakcióra várt, láttam a döbbenetet az arcukon. Megúsztuk. Egy a lényeg, nem szabad megijedni, és nyugodtan lehet tárgyalni minden biztossal – az ukrajnai húsz eurós történet után többé sehol nem fizettünk. Egyébként a lézerpisztolyok pontosan mérnek.

Aztán haladtunk tovább a határ felé, ahol azt hittük, hogy fél óra lesz az átkelés, hiszen az utolsó száz kilométeren körülbelül tizenöt autóval találkoztunk. Majd jött a nagy meglepetés - három kilométeres sor fogadott.

Hogy honnan jött össze ennyi kocsi, rejtély volt számunkra. Mindegy, vártunk egy fél órát, majd előrementünk a határra. Körülnéztünk, hogyan mennek errefelé a dolgok, beszélni szerettünk volna a sorompót kezelő két hölgy valamelyikével. Ők ránk sem bagóztak csak annyit vetettek oda: „nyápu nye máj”...

Szeretetre méltó dolgozók voltak, utálták a munkájukat, s valószínűleg mindenkit, aki arra tévedt.

Negyvenöt percig semmi sem történt, úgyhogy visszaálltunk az eredeti helyünkre, és várakoztunk a harminchat fokban. Tizenöt perc elteltével ismét összeszedtem minden erőmet és merszemet, s újra elindultam a határra. Leparkoltam, a sármos hölgyekhez mentem, akiken már nagyobbacska emberfürt lógott.

Egyszer csak felment a sorompó és négy-öt autó után akadt egy rés, valószínűleg valaki elbóbiskolt a sorban – összeszedtem magamat, visszasprinteltem a kocsihoz, nyomtam egy hatalmas trepnit a sorompótól kábé ötven méterre levő parkolóból, és mire Olga Idiotova észhez kapott, már nem merte rám csukni a sorompót, hanem inkább félúton megállította. Aztán kezdődött a diskurzus – magam részéről közöltem, hogy én innen már kizárólag előre megyek. Edit hallotta azt is, hogy betelefonált a kezelőkhöz, hogy áttörtük a sort, stb. Reméltük, hogy ezen a határon nem kérnek majd sorszámot, és hogy nem lesz gondunk az útlevél-ellenőrzésnél, illetve, hogy a többiek nem lincselnek meg, akik hátrébb álltak a sorban…

Meg aztán még a fülünkben csengett a rendőr barátunk kijelentése, hogy a határon majd bevasalják tőlünk azt a kétszáz dollárt...

Mit mondjak? Sem Olga Iditova, sem Szergej Dolgos fenyegetései nem jöttek be. Másfél óra után múlva átléptük a schengeni határt, s ott az is kiderült, miért állt annyi autó a határon. Kérdésemre a vámos hölgy elmondta: az mind munkanélküli, és üzemanyag-csempészetből él, hiszen Lettországban dupla áron adják a naftát.

Ekkor lett számomra világos, hogy miért is volt ott annyi lepukkadt Audi 100-as, meg üres Ford tranzit busz a sorban. Egyből megszűnt a lelkifurdalásom, hiszen a körülbelül háromszáz autóból öten lehettünk, akik valódi turistaként szerettük volna átlépni a határt.

Itt úgy felhúztam magam, hogy azonnal haza akartam menni – nem volt egyszerű Editnek elmagyarázni, hogy már nem vagyok kíváncsi sem Rigára, sem Vilnius-ra – semmire sem. Lehúztunk gyorsan Kaunas-ig ahol megpihentünk.


54. nap: Kaunas-Érd

Ez az útszakasz nagyon lassú volt. Gyönyörű tájakat, falvakat láttunk, de vezetés és haladás szempontjából felettébb fárasztó volt a szombaton a falvakban kirándulók között evickélni. Lengyelország nagyon tetszett, tiszta Ausztria. A kaja is jó, az embereket pedig, szerintem nem kell bemutatni.

Viszont sehol egy autópálya, és sok az útépítés. Este 10-kor léptük át a magyar határt.

Éjfélkor álltunk be az udvarba. Megvolt Mongólia, egészségben hazaértünk.


Privátban kaptam még egy levelet Lacitól az út végén, ennek a lényegét is továbbadom, van benne egy kis ködoszlatás, érdemes elolvasni (a szerk.).

"Sziasztok! Megérkeztünk tegnap éjjel. A leveleket sokszor lóhalálban, lehetetlen körülmények között, holtfáradtan írtuk, nyilván ha több időnk lett volna, finomabban kifejtünk egy csomó mindent, így csak a legerősebb benyomások jöhettek át.

Sokan hülyének néztek, milyen útvonalakon közlekedtünk (például, hogy Romániában szuper utak vannak, stb.). Szeretném tisztázni, hogy egy előre megtervezett, precíz útiterv szerint haladtunk, amiben lehetőleg kevés volt az autópálya-szakasz, legalábbis odafelé. És ahol egyáltalán a térkép, a GPS fedte a valóságot.

Aztán akadtak hozzáértők, akik szóvá tették: a felszerelést; meg hogy kellett volna ez, meg az, miért nem vettünk; meg, hogy rossz ötlet svájci rendszámmal elindulni, néhányan adócsalónak tituláltak (ez azért eléggé fájt); meg, hogy milyen rossz ötlet volt a térkép a kocsin; meg hogy miért nem kapartuk le az orosz feliratokat; illetve, hogy kellett volna minimum 200 liter víz - meg hasonló tippek jöttek még.

Viszont mi nem egy expedícióra felkészített kamionnal indultunk neki a távnak, hanem egy gyári állapotú, sok százezret futott Toyotával, amiben be kellett osztani a helyet a kajának, segédeszközöknek, tartalék alkatrészeknek, ajándékoknak, kellett gumit, sátrat, millió egyéb cuccot. Ennyi fért, így is túl voltunk pakolva, s a pénzünk közel sem volt végtelen, igen nagy erőfeszítés volt ennyi is. És remélem, mindenki rájött arra is, hogy svájci vagyok, a mai napig néha töröm a magyart (bár próbálok jól beszélni, írni), és egyáltalán nem csalok adót. Tudjátok, van ilyen: Magyarországon élő svájci, német, amerikai, japán, stb. állampolgár, akinek itt van vállalkozása, cége, esetleg ide rendelték ki a főnökei.

Voltak, akik azt mondták, hogy iszlám országban csak burkában meg kaftánban lehet mozogni, meg hogy Mongóliában az asszonycsere gyakran megesik a jurtákban - azon a tájon ennél azért mindenki jobban benne jár a huszonegyedik században, inkább az volt a meglepő, hogy mennyire gyorsan terjed már arrafelé is a modern, műanyag-világ. Olyan tanácsot is kaptunk, hogy a Pamírban fogadjunk kísérőt, mert agyonvernek, meg kirabolnak majd. Ez sem történt meg, az ottani utazóktól nem is hallottunk hasonló sztorit sem.

Páran kritizálták az utazási kultúránkat. Néha nyersen fogalmaztunk, ez tény, de mi is tudjuk, hogy egy országot és lakosait pár nap alatt nem lehet megismerni, igaz, ez nem is volt célunk, ahhoz sokkal-sokkal több idő kellett volna. Csupán benyomást szerettünk volna kapni, hogy érdemes lesz-e később visszatérni valamelyik régióba. A válasz – hát persze. És a kötözködő hatalmi szerveket leszámítva mindig, mindenkivel nagyon barátságosak voltunk, ez amúgy is szabály, ha az ember külföldre megy.

És mivel az út hosszú volt, fáradságos, embert, gépet próbáló, ezért tartozom néhány köszönettel is:

1. az utolsó dinoszaurusznak, autómnak, „Dinónak”, hogy épségben hazahozott – hihetetlen mit kibírt, és nem csak ő, hanem a gumik is,
2. a kollegáimnak, akik lehetővé tették, hogy két hónapig távol lehettünk a melótól, 3. Editnek, hogy kibírta a strapát,
4. minden segítőnek és barátnak, akik aggódtak értünk, itthon egyengették az utunkat,
5. nektek, olvasóknak, a sok tanácsért, a pozitív reakciókért!

Reméljük, hogy kedvet kaptatok hasonló túrázásra – mi csak javasolni tudjuk, hogy nézzétek meg szinte bármelyik régiót, ahol jártunk, egész más világot láttok, mint amiben a nyugati szférán belül mozogni lehet.

Ha főutakon maradtok, még terepjáró sem szükséges, igaz, úgy jóval több időt számoljatok. Lehet, hogy nekünk szerencsénk volt, hogy nem éltünk meg negatív, illetve veszélyes szituációkat, de az is lehet, hogy csupán naivak vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy az a sok negatívum, amit a neten böngészve találtunk, vagy a Lonely Planetben olvastunk az utunk előtt, nem teljesen fedi a valóságot. Bátran mehettek mindenhova, ha nincs háború, biztonságos minden ország. Még ha van, akkor sem élet-halál harc az ottlét. Igény szerint lehet olcsón és drágán is utazni. Nem kell burka, nyugodtan beszélhettek oroszul, barátkozhattok bárkivel. A józan paraszti ész, a tisztelet a más kultúrák iránt, és mindig egy nagy barátságos mosoly – ennyi szükséges. De ezt úgyis tudjátok.

Ha szeretnétek velünk találkozni, gyertek augusztus 7-én a Splash-re, ha ott nem, akkor valamelyik következő historic racing futamon tudunk dumálni.

Még egyszer köszi, sziasztok!

Meki"