Jövő héten Totalcart kell olvasni

2010.12.05. 06:00
484 hozzászólás


Nem húzom a dolgot: az első Zsiguli idén negyven éve gördült le a futószalagról Togliattiban. A vasfüggyöny mögötti országok autósaira új nap virradt, ekkortól kezdve a béketábor átlépett a modern motorizáció korszakába, amikortól - elméletileg - mindenkinek juthatott autó. Az évforduló miatt a Veterán Zsiguli-klubbal karöltve úgy döntöttünk, méltón megünnepeljük a kerek évfordulót, és az internet közepében, a Sztálin-szobor helyén, közösen, egyesült erővel elhelyezünk egy óriási, megkerülhetetlen, ellophatatlan Zsiguli-tömböt.

A jövő hetet tehát a Vlagyimir Iljics után következő leghíresebb orosznak, a kereklámpás Zsigulinak szenteljük. Minden nap lesz egy Lada-vonatkozású cikk, köztük effélék: hat veterán Zsiga tesztje típustörténettel, a VAZ kacifántos története, házituningos óriási Zsiguli-bemutató videóval, a világ leghosszabb Zsigulija, amit a Winkler és a Vályi próbált ki, no meg ültünk Gruppe 2-es 1200-as Zsigában, aztán Balatonyi Árpi, a ralis isten vitt bennünket a káprázatos, félig alupaneles VFTS-sel.

Meg még egy rakás dolog történt velünk, heteken át készült ez a cikksorozat, minden pillanatát röfögve élveztük. Remélem, önök legalább ilyen jól szórakoznak majd a cikkeken, ebben a projektben az egész Totalcar-kollektíva szíve-lelke benne volt. Annyi anyag született, hogy egy hétbe el sem fér mind, ezért a fő vonulat levonulása után elszórtan  még bedobunk egy-egy cikket, nehogy depresszióba essenek a megvonás miatt.

Mivel a Zsigulival minden, ma minimum húszéves magyar kapcsolatba került már élete során, úgy gondoltuk: bemelegítésnek minden Totalcar-dolgozó elmeséli, milyen a viszonya a megkerülhetetlen orosz géppel. Hát akkor, kezdjük.

Andróczi Balázs Totalcar hírszerkesztő:

Két Ladában töltöttem a gyerekkoromat, így nekem szinte csak pozitív élmények jutottak.

Az első igazából még Zsiguli volt, cirill betűs felirattal, UB-s rendszámmal, törtfehér színben, az első, már kiforrottnak nevezhető, 1972-es szériából. Csak halványan emlékszem rá, mert úgy négyéves koromban TK-ra törte egy hullafáradt bolgár, aki az ezerötszázasával aznap már levezette a Szófia-Budapest etapot. Megcsináltattuk a biztosítós pénzből, és eladtuk, hisz' néhány hét múlva megjött a két évvel korábban befizetett, vadiúj kombi.


Balra az öcsém, jobbra én, középen az unokatestvérünk. Hátul pedig A Piros Szörnyeteg

Megmondtam édesapámnak, hogy kéket válasszon, erre hazajött egy pirossal, így először egy kicsit duzzogtam, mielőtt beszálltam volna. Az a 2102-es - már Lada felirattal - kilenc évet szolgált, gyakorlatilag az az autó jelentette nekem azt, amit a külföldön gyerekeskedő Csikósnak az állólámpás Mercedes. Családi kirándulások alkalmával ebben téptük egymás haját az öcsémmel, vagy aludtunk a zalai nagyszülő-látogatások negyedik órájában. Persze elképesztően rohadt a karosszéria, és időnként beázott az elektromos rendszer, a végén néhányszor meg is állt alattunk, de ennek ellenére szerettük a Zsigát. Édesapám vissza is sírta, főleg miután a hosszú várakozási idő miatt egy Dacia kombira cserélte, amely kétéves kora után gyakorlatilag minden alkalommal lerohadt, amikor valahová időre kellett volna odaérnünk.


Ez már nem a mi Ladánk, hanem a nagynénéméké. Előtte én

Máig emlékszem mindkét autó rendszámára, és jó szívvel gondolok rájuk - ehhez képest azóta valahogy elkerült a ladázás: én magam soha nem jutottam hozzá, hogy ilyen autót vezessek.

Asztalos Angéla pénzügyi asszisztens:


Zita barátnőmmel

Tízéves koromban volt egyszer egy piros Zsigulink körülbelül két hétig. Sajnos nincsenek róla túl jó emlékeim. Egy nyaraláshoz kértük kölcsön, mert épp valami volt az akkori Mazdánkkal. Szerelték, vagy akkor adta el az apám, már nem tudom. De a Mazdához képest nagyon nagy váltás volt. Emlékszem, annyira cikinek tartottam, hogy amikor indulás előtt összefutottunk Zita barátnőmékkel, én ki sem akartam szállni, nehogy meglássa, milyen kocsival járunk. A nyaralásból semmire nem emlékszem. Hát ennyi. Viszont ma már nagyon menőnek tartom a piros Zsigulit.

Kereszturi Tamás webszerkesztő:


Első fotóm járművel

Édesapám hivatásos gépkocsivezető volt. Úgy gondolta, inkább az oktató tanítson meg vezetni, így a jogsi megszerzése előtt csak egyszer adta át a családi Wartburg kormányát egy földúton. Viszont amint lehetett, elkezdhettem a tanfolyamot a miskolci ATI-ban, ami az akkori szabályok szerint 16 éves koromban, 1990-ben volt. Egy 1300-as Zsigával kezdtem a tanulást. Mivel úgy időzítettünk, hogy közvetlenül a 17-dik szülinapom után vizsgázhassak, így a téli vezetés örömeivel ismerkedhettem meg. Reggelente én voltam az első diák, az én dolgom volt a reggeli szertartás. Igaz az oktató már kívülről letakarította a kocsit, de a motor bemelegítése, az ablakok, tükrök jégtelenítése már az én feladatom volt. Egyik reggel nem találtam a telephelyen a megszokott kocsit. Szervizbe vitték, helyette egy lestrapált 1200-es Zsiguli várt. Ekkor tudtam meg, hogy idáig milyen jó dolgom volt. Harmatgyenge volt, a 3-dikat állandóan kivágta. Ennek ellenére sikerült elsőre levizsgáznom.

Otthon várt a 353-as Wartburg, de így sem maradtam ladás élmények nélkül. Szombat esténként haverommal diszkót csináltunk a hét kilométerre lévő faluban. Bepakoltuk a deckeket, erősítőket, keverőpultokat a haveromék zöldséges kombi 1300-asába, a hangfalakat pedig az utánfutóba, s irány Boldva. Minden adott volt a tipikus diszkóbalesethez, de megúsztuk.


Unokatestvérem diplomaosztója. Ez a kép maradt csak meg a 2107-esről

'92-ben lecseréltük a Wartburgot egy 2107-es parasztmercire. Sajna ezt már nem sokat vezettem, mert közben felvettek Pestre főiskolára, így nem sok alkalmam volt hajtani. Ezt '98-ban egy meg nem adott elsőbbség miatt totálkárra törték. A biztosító fizetett, ebből lett egy ezerkecske. 2003-ban adták el szüleim, mert már nem érte volna meg felújítani.

Balázs Viktor Totalcar főmunkatárs:

Vegyes – jutott leginkább eszembe, amikor Csikós a Zsiguli iránt táplált érzelmeimről és emlékeimről kérdezett. Vegyes, hiszen gyerekkorom jó részét egy okkersárga ezerkettes kombi műbőr hátsó ülésén töltöttem, otthon viszont az Autó-Motorból kivágott Volkswagen Golfok és Mercedesek képét ragasztottam vágyakozva egy kék fedeles spirálfüzetbe. A Zsiga megbízhatóan hordott le bennünket a Balatonra, tetején az előző Volkswagen 1600 TL-től örökölt „nyugati” tetőcsomagtartóval. Egyszer apámat rávettem, hogy nyomja fel százharmincig, emlékszem, tébolyítóan gyorsnak és nagyon hangosnak tűnt.

Persze az első sárvédő sarkában három év múltán kötelezően megjelenő rozsdahólyagokat sem felejtem, a mindig félrecsúszó kisipari kardánboxot és a jellegzetes, ruszki illatú szürke műbőr tokban, a csomagtartó alján sodródó óriás szerszámkészletet sem.

Aztán szünet, majd én is vezetni kezdtem, Renault-kban, elsőkerékhajtással. Jött a ralinavigátorkodás ezerhatosban, és a csapattársak (kíváncsiaknak: Lapkiadó, később Pallas SE) mindig cikiztek a fronthajtás miatt. Végül rávettek egy ezerkettesre – az is okkersárga volt – szürke forgalmijában bejegyzéssel: 1979. nov. 30-ig MSZMP tulajdonjog! Mit mondjak, a fürge és fordulékony Renault 5 után utáltam. Lusta volt, hangos, kényelmetlen és szomjas, kőkemény kormányzásával butábban fordult, mint egy pakuraszállító uszály. Egy hónap után vége is lett a viszonyunknak.

Nagykanizsára mentünk, gépátvételre. Elöl Jóska, a versenyautóval, mögötte én az asztmásan hörgő ezerkettessel. Galambok faluban van egy trükkös, hosszú kanyar, aminek a közepe kicsit dob. Amikor megúszott a kocsi, meghúztam a kormányt, amennyire a Renault-ban szoktam, de az okkersárga orr csak tompán moccant egy kicsit. A Zil elejét lapjával találta el a bal első ajtó, ami rögtön kiszakadt a helyéből, a kocsi orra befordult a plató alá, a homlokomat letépte a begyűrődő tető.

Az aznapi versenyen nem indultunk, de két hét múlva a következőn – még kötéssel a fejemen – már igen.

Az ezerhatossal nyertünk jó néhány serleget, de voltunk tetőn, árokban és villanyoszlopon is. Boldog, vad korszak volt, csikorgó Barum gumikkal, olajpiszkos körmökkel, önzetlen cimborákkal.

Hogy ezek után milyen a viszonyom a Zsigulival? Mondtam, vegyes, nagyon vegyes.

Ezt a videót azért nézzék még meg rólam: hamisítatlan nyolcvanas évekbeli ralihangulat, hózentrógeres mackónadrággal, makkos cipővel, fehér zoknikkal, üvöltő nézőkkel, lángra lobbanó Zsigulival. Bónusz: 2:26-nál repülő sisak.

 

Bende Tibor Totalcar ügyvezető igazgató:

Nekünk két Zsigánk is volt.

Az első, egy ezerhármas, okkersárga, a rendszáma ZK-s volt. Hátul, a lámpa közepén hordta a prizmáját, és babás volt a lökhárítója. Emlékeim szerint sose volt vele baj, de nem szerettem, mert büdös volt. Jellegzetes Lada-szagú.

A második sokkal rosszabb volt: azt újonnan vettük, dolgozási céllal, akkor amikor mindenki Astrával meg egyéb nyugati termékkel járt. Ez valamikor a kilencvenes évek elején volt, talán 92-93 környékén. Ugyan nem az autó tehet róla, de pár hónapos korában totálkárra törték a Murányi utcában, megcsináltattuk, onnantól sose volt jó. Négy nyomon járt, nyikorgott, csikorgott, négyszínű volt, nem szerettük. Egy ismerős vette meg, aki azóta is használja.

Csikós Zsolt Totalcar magazinrovat-vezető:

A családunkban legközelebb az unokanővéremnek volt Zsigulija, egy 1500-ös, korallpiros, valamikor '77-ben, abban alig ültem, de máig emlékszem, hogy mellbevágott az autónak a szoci kocsikhoz képesti végtelen igényessége. Először csak 1982-ben kerültem igazi testközelbe Zsigával, hiszen a nővérem barátjáéknak (később férje lett) volt egy vajsárga 1200-esük, abban sokszor utaztam. A Skoda 110L-jük után olyan nagy, orosz baromnak tűnt az autó, de a szagát, a jellegzetes hangjait imádtam a hátsó ülésről.


Széplak-felső, valamikor 1986 nyarán, balra Imi, középen a családi Zsiga

Gimis koromban persze a családi Zsigulik dömpingje következett. Imi barátomék okkersárga, ZG-s 1300-asában ültem a legtöbbet, később vezettem is jó párszor. A tipikus, nehéz kormányos, lent erős, fent döglött Lada volt, 127-et ment, de azt hegyen-völgyön bírta. Hogy döngölt felfelé az istenhegyin, te jó ég. Brutál erős autónak tűnt, a karaktert nyomatta ezerrel. Borzasztó sokáig volt a családjukban, egyszer én tolattam egy karcot a hátsó sárvédőjébe, egyszer az apámtól elcsórt családi autónkkal követtem, amikor Imi beleszállt egy Daciába a jeges Béla király úton (majdnem összetörtem a saját kocsinkat is, de az még épp megállt), aztán együtt ültünk benne, amikor Imi előzni kezdett, de lefékezett a sor, és lerombolta a jobb elejét.


Hátul Imiék ZG-s okkersárgája, már Polux-maszkkal, hol máshol, Széplak-felsőn.
Előtte a saját festésű 850-esem

A szemem láttára pusztult lassan el, hol itt egy küszöbcsere, hol ott egy első sárvédő, aztán került rá fekete műanyag Polux-maszk, majd jött a motorgenerál is. Azzal a kocsival hülyültünk a legtöbbet, miközben előztek bennünket az M7-esen, és az anyósülésről fogtam a kormányt, Imi meg édesded mosollyal kikönyökölt a bal egyes ablakon. Utaztunk abban a kocsiban vagy tízen is, azon próbáltuk ki, mennyit megy egyesben – 62-t. Szegény, azért tíz év alatt jól elpusztult, amíg ismertem. Vele ment egy darab az első szabad, szülők nélküli, haraphatóan zamatos balatoni nyarakból.

Győző barátoméknak is volt egy ZG-s 1300-asa, mély ultramarinkék. Az apja szigorú mérnökember volt, finoman használták, mindig melegítették beindítás után, Győző se jaszkarizott vele soha. Minden évben kétszer kiszedték a gumidugókat a karosszériából, átmosták, kiszárították az üregeket, kapott mindig védelmet is, samponnal mosták rendszeresen. Az az autó mindig tiszta volt, úgymond, patika, csak akkor nem, amikor a vidéki rokon beült a búcsú után a jobb egyre, és egy hosszabb kanyart követően végighányta az oldalát. Nyár volt, nyitva az összes ablak, az áramlástan nyolcvannál pont megoldotta a dolgot. Na, akkor kellett a kocsinak egy alapos külső-belső takarítás. Meg a hátsó utasoknak is.


Saját 850 Sport Coupémmal 1990 nyarán, Balatonlellén

Hiába óvták, hiába melegítették elindulás előtt, az az 1300-as is pont annyit bírt, mint Imi barátomék ridegtartásban tartott okkersárgája. Szintén nem futotta meg a 130-at, szintén küszöböt kellett rajta cserélni tizenegy-két évesen, szintén jött a motorgenerál 130 ezer kilcsi táján. Ez a széria, úgy látszik, mind ugyanannyit bírt.


Jobbról balra: Andi, az akkori barátnő, Győző, az ultramarinkék csoda, már küszöbcsere után meg a saját 850 Sport Coupém, amibe nem fértünk volna el. És nem is bírta volna ki az utat...

Azzal a kék ZG-ssel voltunk egy nagy túrán is, mondjuk így. Martinske Hole, azaz Turócszentmárton fölé mentünk síelni, nyári gumival, ahogy kell. Volt ám nagy mulatság… Hó nem volt ugyanis, jég viszont borzalmasan sok. Legalább autóval síeltünk, ha máshogy nem tudtunk. Aztán mikor másodszor is mállásnak indult a kék gép, Győzőék azt hiszem, eladták.

Volt még egy fehér 1200s is Tibi barátoméknak, akivel ugyanabban a házban laktunk születésünk óta. Azzal is sokat autóztunk, hülyéskedtünk is, soha nem éreztem kevesebbnek az 1300-asnál, sőt, azt talán vitte még a 140-et is. Azzal is voltunk Szlovákiában, lengyelországban, Csehországban - én a magam festette, piros, sárga csíkos, rettentő sportos kínézetű (gondoltam én) 850-es Fiatommal alig tudtam tartani. De az a Zsiga is a tipikus, tíz évig jó autó volt, hiszen kilencévesen csipázott már a sarkoknál. Le is cserélték a szülők egy Renault 11 dízelre, az akkor csodaautónak tűnt.


1985, Pálos utca, lent, jobbra, farral felénk a Sunny

Nekünk akkoriban egy Nissan Sunny-nk volt, ami az 1500-ös motorral sokkal finomabb, gyorsabb, takarékosabb autó volt bármilyen Ladánál, apám néha a Soroksárin, a nagyanyámtól hazafele belement egy-egy versenybe. Anyám sikoltozott, én hátul halkan drukkoltam, imponált a dolog. Később én sokkal többet csináltam ugyanezt a Renault R5 Alpine Turbómmal... Tudják, az atyai minta.


1982 nyarán nagy szó volt ám

Ennek ellenére a Zsiguli nekem is imponált, mert valahogy mindenki, akinek olyanja volt, beérkezett embernek tűnt. A kockáról pedig rövid ideig azt hittem, hogy most aztán tényleg nagyot durrantanak a ruszkik, a nagy, Lego-lámpáival annyira tetszett eleinte, hogy a másodikat, amit láttam, le is fotóztam valahol a második kerületi Bimbó út mellett. Ez már merkuros autó volt, piros, KB-s. Az elsőt a Budakeszi úton már hónapokkal előtte kiszúrtam a 22-es buszból, az egy fehér autó volt fekete műbőr tetővel, TV-s rendszámmal, jobb és bal hátulján kicsi „Nova” felirattal. Nyilván konsumexes kocsi volt, esetleg nyugati import, mert akkor még soká’ nem láttunk ilyet Magyarországon.


A gyönyörű 1976-os 124 Sport Coupé. Ma Szabó Jóska barátom udvarában rohad, ha jól tudom

A legközelebb 1994-ben, egy Fiat 124 Sport Coupé kapcsán kerültem ahhoz, hogy Zsigám legyen – valahol a lelke mélyén, mint tudjuk, a kettő ugyanaz az autó volt, akadt is egy csomó alkatrész, ami jó volt az enyémbe a Ladából. És ha megnézik, a műszerei szinte megegyeznek az 1500-öséivel, bár más elrendezésben.


Ugye, hogy Zsiguli?

Azért persze nem Zsiguli volt, hiszen kétvezértengelyes, 1800-as, 112 lóerős Lampredi-motor hajtotta, a váltója pedig ugyanolyan csodásan kattant, mint a mennyei Ladáé, de öt fokozatot kapcsolt benne az ember. Valahogy mégsem lettünk közeli barátok. Egy állólámpásért cseréltem magamnak, 180 ezer remélt forintért adtam el egy Juhász Attila nevű miskolci rádiósnak, aki – mivel zokogott, hogy nincs meg rá az egész pénze, de őrjöngött, hogy neki kell ez az autó – részletekben fizette ki. Nagy könyörgésre a 140 ezret, amit ő utólag jónak látott, merthogy bedöglött az önindító hazafelé, és levonta az árát. Azt a parasztot meg tudtam volna ölni akkor, többször telefonáltam neki, mindenféle szórakozóhelyekre utána mentem, amikor Budapesten járt. Ahhoz képest, hogy nekem nem tudott fizetni, elég gyakran történt ez, elég drága helyeken. Biztos meghívták. Aztán elmúlt.

Egyszer Miskolc-Tapolcán voltunk a leendő felségemmel, Katival. A nyaralójukban töltöttünk egy hetet a barátnőjével meg a leendő sógorommal. Előkerült ennek a miskolci ekének az esete, mire a két csaj egy este betelefonált rádióműsorba, a csávó meg jól elhívta őket ebédelni, gondolom, akart egy menetet. Ezek direkt drága helyre mentek vele, nagyot kajáltak, jót beszélgettek egymással, aztán kifizettették a cechet, és röhögve eljöttek. Enyhe bosszú volt, de jólesett.


Költözés a Gidófalvy utcából. Elöl Zoliék Bernie-je, utána a motor-pressés tartósteszt-Zsiga

Na meg még egy: nemcsak a Totalcarnak, de előző munkahelyemnek, az Autópiacot kiadó Motor-Pressének is volt céges Zsigulija, igaz, sokkal pocsékabb, mint a TC-s, viszont kombi. Hogy mi azt mennyit nyúztuk… Hogy hányan költöztek vele… Igazából akkor szerettem meg igazán a Zsigát, az az autó valahogy a szívemhez nőtt, komolyan sajnáltam, amikor eladta a cég. És milyen vicces volt a benzinkútnál a foltokkal tarkított, erősen roncs kinézetű Ladára hivatalos számlát kérni. Ufók voltunk vele, de egészen furcsa módon.


Szép nem volt, nagyon jó sem, de mindenki szerette

Sose tartottam finom, gyors, kényelmes autónak a Zsigát, de a váltóját, a zajait, a szagát, a karakterét nagyon szerettem. Azóta irgalmatlan sok, hatvanas évekbeli veteránautóban ültem, és most, sok idő után a Zsiguli-hét miatt ültem hatban egymás után. Megváltozott a véleményem - azt kell mondanom: az akkori kommersz kínálatban kifejezetten jó kocsi volt ez. Ma meg már végképp van bája.

Ender Gábor szakíró:

Totálisan lemaradtam a Zsiguli-hájpról, pedig anya elmondása szerint mindkét szülői ágon több Ladát is birtokba vettek nagyapáim. Persze ezek korszakilag mind megelőztek engem, vagy ha nem is, de azt az agyi fejlettségi szintet mindenképp, ami bármiféle információtárolásra alkalmassá tett volna.

Egyetlen autóra emlékszem, meg arra, hogy a hátsó üléssoron párnákból épített bunker vesz körül. Nagypapám utolsó, homokszínű ezerötöse volt ez. Papi már idejekorán tökélyre fejlesztette az ingóságok feletti védelmet, de az én szememben ő volt az újrahasznosítás legnagyobb mestere is. Mindent óvott mindentől, a használati tárgyakat leginkább a használattól, mivel abban koptak el a legjobban.


Ezek nagyon kemény állatok (bátyámmal, 1991, háttérben a Samara)

A Zsiguli természetesen már rég megkapta a teljes nejlon üléshuzatot, mielőtt bárki a családból mélyen beleszippanthatott volna az újautó szagba, az emlékeimben élő párnák pedig az eredeti kárpitokat védő huzatot védték. És ha lett volna egy még egy picivel rondább, még egy picivel kopottabb bármink, akkor azt is beletette volna, hogy a következő tulajdonosnak egy teljesen új, általunk ki nem élvezett autót adhasson át büszkén, hogy ő mennyire vigyázott rá. Imádtam. Rajongtam azért a szisztematikusságért, amivel Papi véghezvitte ezeket a kis módosításokat – mindig ott buzogtam körülötte, geometriailag megszerkesztettem azokat a helyeket, ahol az utasoknak ülniük kellett, és odahalmoztam a párnákat.

A sárga ezerötös szüzességét Teddy, anyukám nagy becsben tartott ír szettere vette el. Teddyt gleccserekbe nyúló hegyvonulatok választották el eredeti funkciójától, a vadászkutyaságtól, és ezt az éles demarkációs vonalat az alvókosarához vezető tizenkét lépcső jellemezte a legjobban, amit kizárólag tizenkét kockacukornyi útdíj fejében volt hajlandó megmászni.

Teddy nem tudta, hogy a Zsiguli tetejére vezető út seggberúgással van kikövezve. Egy szép nyári délután éppen fejjel lefelé nézte a naplementét az autó tetejéről, amikor Papi a szokásos bakelitpolírozásra indulva rajtakapta a gaztetten. A kutya egyből négy lábra pattant, a felé áradó szitoktól lemerevedett, majd széttárt karmokkal ujjai közé gyűrte a Lada fényezését.

Papi az incidens után még évekig használta a Zsigulit. A kilencvenes évek elején vette meg élete első, és egyben utolsó nyugati autóját, egy Opel Vectrát, amire soha egy rossz szava nem volt. A párnákat persze a Vectra is megörökölte, és mivel Papi mellett az újrahasznosításnak az egész család a mestere lett, ugyanezek a csúnya, lapos, négyzet alakú párnák fedik most a nyaraló bútorait.


Még nem volt jogosítványunk, de tudtuk, hogy lesz (1990)

Már iskolás voltam, amikor apa vett egy Lada Samarát. Na, az akkori szemünkkel az egy félelmetesen jó autó volt. Bejártuk vele az egész országot, sőt, Horvátországot is. Háromajtós volt, ha előre döntöttük az első üléseket, rádőlhettünk a háttámlára bátyámmal, akkor úgy éreztük, mintha hintaágyban ülnénk. A kesztyűtartó közepén volt egy hatalmas Szent Kristóf-jelvény, azt imádtam, órákig el tudtam vele játszani.

Mégis, a legfrenetikusabb Zsiguli-élmény évekkel később ért. Az apai ági nagypapám garázsában raktam rendet, amikor rátaláltam egy abszolút korhű Zsiguli használati útmutatóra. Már a fedőlapja is elég béna volt, de a belsejében elszabadult a pokol. Ez a kis könyv a szó legszorosabb értelmében merítette ki a használati utasítás fogalmát. Volt benne minden: szerkezeti felépítésről szóló passzusok, vezetéstechnika, problémamegoldás, hétköznapi autós tanácsok. Tele volt olyan részekkel, amiket szinte biztos, hogy csak a magyar nyelvű fordításba írtak bele. Ez a könyv nekünk szólt: nekünk, magyar, friss autótulajdonosoknak a magyar autósoktól. Azt hiszem, valahol a barkács fejezetnél, a hogyan csináljunk piaci karton tojástálcából pohártartót című résznél kaptam sokkot. Kizártnak tartom, hogy ezek a képes(!) útmutatók benne lehettek volna az eredeti kiadványban.

És bármikor visszagondolok erre az emberségből, jóakaratból megírt használati útmutatóra – amit mostanság még csak arra sem méltatunk, hogy a seggünket kitöröljük vele –, elfog valami rossz érzés: ilyenkor döbbenek rá, milyen mértékben személytelenedett el a világ, amiben élünk.

Fejér Petra Totalcar korrektor:

Nekünk is volt két darab. Női szemmel: egy tojáshéj színű (na jó, ezerkettes) és egy piros. Mikor utóbbitól megváltunk, ez az általam nagyon kedvelt, gyönyörű árnyalatú darab elindult a hírnév felé vezető úton. Talán egy ország előtt vált ismertté: Taki bácsi vezette a Szomszédok című teleregényben. Lehettem körülbelül tizenpár éves, de innentől egyetlen részt sem mulasztottam el megnézni, hátha felbukkan a családi - immár - csodaautó, amely nekem rengeteg kellemes programhoz, kiránduláshoz kapcsolódik.

Mekkora élmény volt, amikor "komoly" üldözéses jelenetben szerepelt... Szerettem, emlékezetem szerint sosem akadt vele gond. Szerintem remek kocsi, talán a későbbi nem kevés hazai raliversenyen, amelyen megfordultam, ezért vártam, hogy felbukkanjon egy-egy a kanyarban és szurkoltam mindig neki.

Göbölyös Zsolt Motordoktor:

PO 51-90 volt a rendszáma az első és egyetlen Ladánknak, egy okkersárga, belül sötétkék 1500-ösnek. Ma is itt van a jellegzetes orosz szaga az orromban és hallom az ajtó csukódásának hangját. Még nem volt jogosítványom, de már volt arról fogalmam, mi az autó, vezetni is tudtam.


Nem én vagyok, hanem a húgom. De az autó stimmel

Délutánonként álló helyzetben sokszor ültem benne a garázsban, bámulva a klasszikus műszereket, a furcsa végződésű mutatókat. Mintha egy fogyó hold lett volna a végükön. Ma is élesen él bennem a visszajelzők furcsa, gyémántszerű mintája és a kézi szívató propeller-piktogramja. Ma is imádom ezt a műszerfalat. Talán le is tudnám pontosan rajzolni, pedig vagy tíz éve nem ültem ezeröcsiben.


Engem a másik autó előtt fotóztak le a szüleim. Később ez lett a nagy szerelem

Apám mindig óvatosan vezette, csak néha nyitott rá a második torok, akkor megváltozott a hangja, máig imádom azt a jellegzetes hörgést. Sokáig használtuk, nem volt vele semmi bajunk. Azóta is szeretem a Ladákat, főleg a 2103-ast.

Gulyás Gusztáv szakíró:

Egyáltalán nem értettem, milyen sorszámokat kell nézni délutánonként az oviból hazafelé menet a Merkur kirakatában. Apám pirosat akart. Fossárga lett.

PN 35-85 az első autónk volt, és talán az öreg Freud a megmondhatója, miért láttam gyerekként a hátsó ülésről a váltórúd hosszú, vékony, alapjáraton diszkréten vibráló rúdját oly szépnek. Lada-szagú nyarak, izzadt testek a műbőrön.

Tizenöt évvel később, a Zaporozsecen is túl újra megcsapott a Lada-szag (ALK-298). Ekkor már az én kezemben volt a vékony, bakelit kormány, és az azóta is utánozhatatlan kapcsolási élményt adó váltórúd. Százezer kilométerenként motorgenerál gombokért. A klíma, a szervokormány, az ABS, a tempomat és a téli gumi gazdag sznoboknak való úri huncutság.

Viszont ez volt az ország első hengerenkénti befecskendezéses Ladája, AUDI-katalizátorral. Írtam is róla már itt, a Belsőségben.

Nekem felejthetetlen, számos osztrák és svájci állampolgárnak vérmérséklettől függően vidám vagy rémült perceket szerzett.

Hlács Zoltán Totalcar adatbázis-felelős:

Haveromnak volt egy gázos Zsigulija, kézzel festett zöld karosszériával. Hasznos extraként vonóhorgot is tartalmazott, így amikor ifjú üzletemberekként kilóra felvásároltuk az egyik bank leselejtezett számítógép-parkját, adott volt, hogy ezzel hozzuk el a körülbelül féltonnányi informatikai eszközt. Mire megpakoltuk az utánfutót, két és fél méter magasan tornyozódtak a monitorok, pc-k. Természetesen ez az Erzsébet híd budai lehajtója alatt dekkoló rendőröknek is feltűnt a guruló torony, így azonnal jelezték érdeklődésüket.

Ekkor derült ki, hogy a cucc ugyan teljesen legális, de a haverom sikeresen otthon hagyta a kocsi és a saját papírjait. Ment a sakkozás, hogy akkor mi legyen, amikor egy szemfüles rendőr kiszúrta, hogy van nálunk kajajegy. Így végül kábé 6000 forintnyi utalványunk bánta a feledékenységünket, de utána sikerült hazajuttatni az árut.

Életemben összesen ennyi közöm volt Ladákhoz, hogy vesztettem-e ezzel, vagy sem, sose fogom megtudni.

Koncz János szakíró:

Na, szóval:

A családban nagy Polszkik és Skodák cserélődtek, a Zsiguli valahogy elkerült bennünket. De azért nekem is sikerült felejthetetlen ismeretségbe kerülni az orosz csodával. Még gimis voltam, tán 1976-ot írtunk. Miután a zsebpénzemet az utolsó fillérig elköltöttem AC/DC lemezre (High Voltage), almaborra és Matchboxra, stoppal próbáltam Miskolcról hazajutni, hogy végre ehessek egy jót anyám főztjéből.


Koncz urunk, már egy későbbi korszakából, amikor nem a Matchboxok érdekelték

Egy ZIL elvitt Vattáig, ahol viszont két órán keresztül szobroztam a 3-as út kivezetőjénél, mire irdatlan gumicsikorgással lefékezett mellettem egy piros, tuningolt Zsiguli. A tuningot az akkor minden autósboltban kapható, fényre deformálódó és fakuló kis műanyag elemek jelentették, személyes kedvenceim az ablaktörlőkre pattintható, leszorítóerőt gerjesztő szárnyacskák voltak. Meg a földelővezeték, ami az autó hátuljáról lógott le az útig, és a sztatikus elektromosságot volt hivatott elvezetni. A Zsiga legfőbb ékessége két hatalmas, krómozott házú traktorlámpa volt - a hűtő elé szerelt világítótestek esztétikai értékéből semmit sem vont le, hogy szemlátomást nem voltak bedrótozva.

Egy grúzos karakterű, bajszos fiatalember ült az autóban, kilökte bentről az utasoldali ajtót, és rámkiabált:

- Ülj be gyorsan, nagyon sietek!

Én is nagyon siettem, bepattantam tehát. Ami ezután következett, az maga volt a rémálom. A csávó őrült módjára száguldozott a kétszer egy sávos úton, az előttünk haladók farától egy centire fékezett, a szembejövőket leszorította, satufékezésnél a kocsi fara össze-vissza imbolygott. Mindehhez a mára legendássá vált Videoton hangszórókból áradó P. Mobil koncert adta a zenei aláfestést, amit, mint megtudtam, a barátnője vett fel egy MK 23-as magnóval a perecesi művelődési házban, ahol tényleg állatjó gigek voltak, még ha a nyávogó felvételről ez akkor és ott nem is jött át.

Tiszta volt, hogy vagy most halok meg, vagy soha. Gondoltam, legalább megkérdezem, mire ez a nagy sietség.

- Kevés a benzin, el kell érni a következő kutat, mielőtt kifogy! - jött bal egyből a válasz.

Amennyire az idegállapotom engedte, bonyolult fejtegetésbe kezdtem arról, hogy nagyobb sebességnél az autó többet fogyaszt, tehát ha lassabban megyünk, nagyobb eséllyel jutunk el a benzinkútig, de a csávó leintett, hogy neki most nincs ideje rám figyelni. Úgyhogy a hátralévő hét percben megtettünk vagy ezer kilométert - legalábbis akkor úgy tűnt, ennek az útnak soha nem lesz vége - majd a mezőkövesdi benzinkútnál egy rendőrkanyarral befordította a Zsiga seggét a kútoszlophoz.

Hányingerrel küszködve mondtam köszönetet a gyors fuvarért. A hazáig még hátralevő tíz kilométert az út szélén bandukolva, gyalog tettem meg. Senki nem állt meg, hogy elvigyen, de valahogy nekem se volt kedvem többet autózni aznap.

Papp Tibor tesztrovat-vezető:

Amikor vezetni tanultam, a tanulók három kasztra oszlottak: Ladán tanulók, Skodán tanulók, illetve egyéb szórvány modelleken edzett elszántak: Dacia, Trabant, egyebek. Csikós például kispolszkin tanult. Én nála sokkal szerencsésebb voltam, mert ezerötös kockán, azaz Parasztmercin tanulhattam. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy 1300-as karbi volt rajta, takarékossági okokból. Az eco-program annyival kiegészült, hogy beidomítottak a 2200-as szigorú felkapcsolási határra is, mert úgymond, nyit a második torok. Ekkor szoktam meg, hogy nézzem a fordulatszámmérőt is.

Persze, voltak kalandok a Ladával, de imádtam: mivel kocka volt, jól lehetett vele rutinozni, a kormány tekergetéséhez szükséges nyers erő megvolt bennem. A kocka kellemes fékszervója után izgalmas volt az első trabantozásom is a ropogós jogsimmal, de az már egy másik poszt lesz. Mivel a családunkban nem volt Lada (sem), pár év múlva futottam bele életem következő ladás kalandjaiba. Endre barátommal, aki repülőmérnöknek tanult, rendszeresen járkáltam repülőnapokra, múzeumokba. Endrééknek volt egy ezerkecskéje, amit Béla bácsi, Endre papája nagy becsben tartott. Így például valódi, márkás nyugati nyári gumik voltak rajta, de barkácsolt bele lopásvédelmet is, egy testkapcsoló személyében.

Amikor Prága mellé mentünk az Aero Vodochody repülőgépgyárat meglátogatni (itt gyártották az L39 Albatrosz gyakorlógépet), megkaptuk Endréék Kék Villámját az útra, nyugati gumistól, testkapcsolóstól. A többiekkel az U Flekúba volt megbeszélve a találkozó, mi jó korán elindultunk. Az úton mindenféle stopposokat is felvettünk együttérzésből, elvégre Endre rengeteget stoppolt, egyszer még Egyiptomba is eljutott így. Felvettünk egy magyar srácot, aki életünk egyik legnagyobb bölcseletével ajándékozott meg minket.

- Hová mentek? – kérdezte, mielőtt kiszállt. Mondtuk, hogy hova. – Akkor egy dolgot jegyezzetek meg: fél berúgás – kidobott pénz.

Megjegyeztük.

Akkoriban futott a Skoda: IQ+szív kampánya, mi persze minden egyes plakátnál két pofára röhögtünk Endrével a Ladából, a megbízható tajgajárműből, a nyugati gumisból: höhö, Skoda, íkú plusz szívás! Gondolom, a szlovák stoppos pár is megjegyezte a Kék Villámot egy életre, amikor már Pozsonyon túl ők ültek hátul. Halkan dumáltak, közben szakadt az eső. És bár nyugati gumink volt, amire Béla bácsi büszke volt, igyekezett hát jó sokáig megtartani. Készült ugyan a cserére, mert mintázat már kevésbé volt a gumin. Úgyhogy a hegyes részen, ahol a kamionok nyomvályújában ömlött lefelé a víz, a slick gumikon felúszó autó gyakorlatilag átugrott a szomszéd sávba. Csend lett hátul. Nem tűnt viccesnek, vissza is adtam a kormányt Endrének. Később láthatóan megkönnyebbülten szálltak ki a fiatalok.

Béla bácsi nyugdíjba vonulása előtt mérnök katonatiszt volt, persze kiválóan értett a Scud rakétákhoz, és mellesleg a járművekhez is. Kötelességének érezte, hogy felkészítse a Ladát a nagy útra. Mindent átnézett, olajat cserélt, ilyesmi. Ezért nem is értettük, hogy miért gyullad fel egyre többször a töltéslámpa, valahol a cseh határ táján. Aztán elkezdett az ablaktörlő is belassulni, ami az özönvízszerű esőben több, mint kínos volt. Aztán már döntenünk kellett, hogy vagy felkapcsoljuk a lámpát, vagy ablakot törlünk, mert egyszerre nem ment a kettő. Szerencsénkre a vége felé enyhült, és elállt az eső, valahogy bevergődtünk a maradék pár amperszekundumnyi töltéssel Prágába.

Jött a javítás. Mivel én voltam az autógépész, megkaptam a csomagtartóba bekészített barna köpenyt, hogy szereljek. Igaz, még sosem csináltam ilyet élesben, de gondoltam, hogy a józan paraszti ész majd segít, pláne az egyetemi elméleti alapokkal a fejemben. Béla bácsi szerencsére egy fél Ladányi alkatrészt készített be a csomagtartóba, gyakorlatilag a karosszériaelemeken kívül minden volt ott, ami kellhetett. A hozzá tartozó szerszámokkal. Határozottan emlékszem, hogy még egy lyukas gumimatrac is volt bent, aláfekvőnek. (Egyszer, egy repülőnapon például szintén a Lada AWAB-bilincs készleteiből javítottuk meg Endre szétesett teleobjektívjét.)

Azt pár perc alatt kisakkoztuk, hogy a generátor környékén lehet a gond, nem kellett hozzá nagy ész. Pláne, hogy benéztünk a motortérbe, ahol a generátor látványosan előrefittyedt. Annyira, hogy lecsapkodta a hűtőventilátort, csinos, hegyes fazonra vágva a lapátok végét. A generátort tartó hosszú csavar kiesett. Az ékszíjfeszítés után talán Béla bácsi elfelejtette meghúzni.

Ez gond. Honnan a fenéből szerezzen az ember Prágában, szombat délután ilyesmit? Azért ekkor alig voltunk a rendszerváltás után, nem volt éjjel-nappali autósbolt, futárszolgálat, és hasonlók. Aztán addig nézegettük tanácstalanul az autót, míg észrevettük, hogy a Lada motorterének a jobb oldalán van alul egy burkolólemez, és a csavart – anyástul – felfogta. Nagy nehezen kihalásztuk. Hurrá! Már csak össze kell szerelni, nem volt könnyű hozzáférni, de szerszámok voltak, megcsináltam. Aztán majd a többiekkel betolatjuk a Ladát a sörözés után. Az alábbi fotót Endre csinálta rólam, akármilyen hihetetlen, ez a dús hajú, zörgő csontú csávó én voltam, a kilencvenes évek elején.

A csapattal összefutottunk, kupaktanácsot tartottunk, söröztünk, aztán irány a letámasztott Kék Villámhoz. Vidáman tologattuk egy darabig, de semmi, végül már a cseh rendőröknek kellett magyarázkodni, hogy miért lopjuk a Ladát. Már amennyire a mi cseh tudásunkból futotta. (Endre például kinézte valahonnan, hogy van csehül a kocsma szó, de a hol?- kérdést már nem tudtuk. Végül gondoltuk, hogy ezek is tanultak oroszul, és később a „ggye hoszpoda?” kérdéssel kutattunk kocsma után. Nehogy csak félig rúgjunk be.)

A rendőrök lerázása után a Béla bácsi-féle készletekből (drót+pótizzó) csináltam egy kis keresőlámpát, megtudni, hogy van-e áram. Az akkuban volt valamennyi, de sehol máshol. Ha jól emlékszem, még bebikázni sem tudtuk. Most akkor mi van?! Ekkor kezdtem el gyanakodni Béla bácsi testkapcsolójára, amelyet nem kis zsebreléként kell elképzelni. Szerintem atomrakéta begyújtását is kapcsolgathatta volna, akkora volt, és akkora csattanással működött. Már amikor tényleg működött. De most nem, mert valószínűleg beázott. Eltelt egy kis idő, amíg kisakkoztam, mi van, végül sikerült a biztonsági rendszert kiiktatnom, és a Lada beindult. Nem emlékszem, hány órát szenvedtünk vele, de sokat.

Béla bácsiéknak már rég nincs meg a Kék Villám. Ha jól emlékszem, a prágai kaland után gyorsan lecserélte a gumikat, és kiiktatta a testkapcsolót. Valójában jót röhögtünk az egészen, és azóta akárhányszor találkozunk, valahogy előkerül a Lada témája. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többször is voltunk mindenfelé Endréék Ladájával, és soha semmi baj nem volt vele, igaz, mindig mondtuk előtte Béla bácsinak, hogy nehogy felkészítse. Igazából már Prágában is tudtuk, hogy Béla bácsi alapossága nélkül nem lett volna ennyi gondunk – de nélküle megoldani sem tudtuk volna. Ma már az unokái is elég jól értenek az autókhoz, a repülőkhöz, és kicsit talán a Scudokhoz is.

Prokop Gábor szakíró:

A családban nem volt Lada. Később nekem sem. Vezettem többet is, sokat, de szerencsére egyszer sem kényszerből. Így talán nagyobb társaságban is egyedüliként tudom tárgyilagosan szemlélni az agyonajnározott Ladák technikai elmaradottságát bármilyen tetszőleges korszak színvonalához képest, a kőbalta-egyszerűséget, a zabolázatlanságot és zabolázhatatlanságot.

Nyers, vas, üthető, hozza a kovácsüllő, vagy a satupad funkcionalitását meglepően kevés és egyszerű alkatrészből - megértem, miért lehet beleszerelmesedni.

Orosz hátsókerekes azért akad a múltamban. Az első családi autó egy 1966-os Moszkvics 408 (CM 88-66) volt, ráadásul szimpla lámpás, elég ritka darab. A családi legendárium szerint én vásároltam meg másfél háztartási kekszért Varga Marika nénitől. Nem is feltétlen kamu sztori, akkor, tizennyolcadik évében nagyjából ez volt a piaci értéke. A kutya sem akart ilyet, hiszen már volt, ugye, Lada is...

1985. május 11-én (szombaton) szüleim elindultak Szigethalomról Sényére (Zala megye) a hétvégi házba, de az autó nem jutott el odáig. Ha jól tévedek, hajtókar-törés, vagy hasonló volt a diagnózis, így vonattal jöttek haza. A szükséges alkatrészek akkor beszerezhetetlenek voltak. Moszkvicshoz rengeteg hasznos holmi kerengett akkoriban a hivatalos értékesítési csatornákon: dísztárcsa, kilincs, hűtőzsalu. Csak kopó, fogyó, kurrens cuccok nem voltak sehol, pedig a fater igen jó barátságba került a szigethalmi Pécsi Testvérekkel, a honi Moszkvics-alkatrészek legnagyobb tudoraival. Így a 408 feltámasztásával nem is kísérleteztek, az autó egyes darabjai a helyi tanácselnök pincéjéhez ingajáratban közlekedő csettegőbe olvadtak be.

Szüleim hazavonatoztak 12-én, vasárnap, hétfőn pedig a postaládában várta őket a levél, miszerint szerdán átvehető az előjegyzett AZLK 2140 típusú személygépjármű. Debrecenben. Volt színválaszték, édesanyám az égszínkékre szavazott. A másik ugyanis postászöld volt.


Igen, ilyen vérszimpatikus kisköcsög voltam, mögöttem a már piros Moszkvics

Én ezen tanultam vezetni, igaz, már nem égszínkék korában. Nővérem ugyanis egy csendes, zsúfolt vasárnap délutánon mintegy harminc centit tolt előre egy 2107 hátsó hídján, és ezt kissé a Moszkvics is megsínylette. Neoluxból azonban valami ismerős korlátlan mennyiséget tudott beszerezni térítésmentesen, de sajnos csak piros színben.

Szerencsére ez a forrás sokáig nem merült ki, oktatás közben ugyanis a hirtelen (mintegy 2-5 km/h óra sebességgel) közvetlenül elém (a fasor másik végébe) bekanyarodó bálaszedő traktortól kissé megriadtam, és az első útba eső fatörzsnek kormányoztam a verdát. Így az autó elejét, alig egy évvel az előző eset után ismét plasztikázni kellett.

Talán ez a korai kudarc az oka, hogy sosem szerelmesedtem bele az orosz seggriszálókba. Következő gyakorlóautóm ugyanis a szomszéd Trabantja lett, és azt sosem törtem össze.

Rézmányi Balázs szakíró:

Ugyan a gyerekkori "Apuval szereljük a Ladát" nekem kimaradt az életemből (nem lévén autónk), de ha nagy ritkán taxiba ültünk, az maga volt a Zsigulizmus Forradalmi Ünnepe. A család többi tagját annyira érdekelték az autók, mint székely lovászt a kvantumfizika, de néha mégis sikerült kihisztiznem, hogy menjünk vendégségbe taxival. Ladával! Pirossal! Pislogtak is bután a droszton, amikor anyukám az üvöltő kicsi ént próbálta túlkiabálni, hogy márpedig az ott várakozó féltucat taxinak bizony nem megfelelő a színe.

2004-re sikerült odáig eljutnom, hogy vegyek egy autót, szigorúan Ladát. Egy 1981-es Demszkykaró-zöld 2102-ről öt perccel csúsztam le, de pár napra rá kincsre leltem. Első tulajos, garázsban tartott 2103. Az idős tulaj (született 1923-ban) nagyon szerette, de látszott, hogy korából fakadóan a garázskaput már nem tudta csont nélkül bevenni. A fiától vettem meg, kemény százezer forintért. Természetesen nevet is kapott: VAZul, az öreg orosz csörgőkígyó. Mikor pár évre rá oda jutottam, hogy legyen egy nyugati, fiatal autóm, nem volt szívem itthon meghirdetni, féltem, hogy valami félkegyelmű takonypóc a szántásban csapatna vele. Végül egy német gyűjtő vette meg, aki a utána csavarjaira szedte, és felújította.

Stump András Totalcar újságíró:

A korallpiros UG 53-33 hátsó üléséről jól lehetett látni az útfelületet. Villogott alattunk a szaggatott vonal, szaladt hátrafelé az aszfalt, néha felbukkant egy-egy kátyú a kirohadt padlólemez tenyérnyi lyukán át - nem unatkoztunk a tesómmal hosszabb utakon sem. Gyerekülés, passzív biztonság, viccelsz? Sávelhagyásra néha figyelmeztettük a fatert, ha megláttuk a záróvonalat a lyukon át.

Úgy alakult, hogy ez lett az első autó, amit vezettem. Ölben ülve, bakelitkormányba kapaszkodva, szélesen vigyorogva tartottam az egyenest. A kanyart már nem tudtam bevenni segítség nélkül: ugye nem jár túl könnyen a Zsiga kormánya. Nekem akkor is csodálatos autónak tűnt, négyévesen.

Tíz évvel később síelni mentünk Szlovákiába a nagybátyámtól kölcsönkért fenyőzöld ezerhármassal. Nyugati autóból átülve akkor már viccesnek tűnt a bőgő, de erőtlen motor, a csörgő vezérműlánc, a műszőr üléshuzat, de a döbbenetes fűtőteljesítmény és az utánozhatatlan hangulat mindenért kárpótolt.

Legfrissebb zsigás élményem alig pár éves: negyvenezret futott fehér példányt vezethettem, lényegében olyan állapotban, ahogy a Merkurban átadták hetvenvalahányban. Gazdájának nem mertem bevallani, de mai szemmel elég vacak autó, még akkor is, ha újszerű.

Így devalválódott nálam a Zsiguli, korszakonként. Ez persze semmit nem von le érdemeiből, mindig örülök egy szembejövő Zsigának, de főleg annak, hogy nem az enyém.

Szőke Viktor szakíró:

Volt egy mustársárga, vagy lehet, hogy inkább narancssárga, szóval volt egy klasszikus kereklámpás ezerkettes Zsigulink, mindenki pontosan tudja, milyen színre gondolok (okkersárga volt az. A szerk.). Ekkor még nagyon kicsi voltam, és csak arra emlékszem, hogy amikor apu ölében ülve beállhattam vele a garázsba, rohadt nehéz volt tekerni a kormányát, ezért nem is szerettem igazán, anyu Kispolszkija volt a favorit.

Később vett apu egy piros kocka Ladát. Emlékszem, hogy örültünk neki, milyen modernnek tűnt a régi Zsigához képest, de közben azért kicsit irigykedtem a balatoni telekszomszédunkra, akinek ugyan régebbi volt a Ladája, de hát hol jött ami 1,2-esünk ahhoz az Ezeröcsihez!

Később aztán bizonyított a GA 53-99 - nem értem, miért jegyeztem meg a rendszámát, a többi kocsinkét már régen elfelejtettem. Egyszer elmentünk Olaszországba nyaralni. Óriási dolog volt ez még akkoriban, hónapokig készültünk rá, aztán, amikor eljött az idő, jól telepakoltuk a csomagtartót téliszalámival és nekivágtunk Európának.

A távolság reménytelenül hosszúnak tűnt, de kibírtuk mi is, és a kocsi is. A két másik család, aki velünk utazott, már nem járt ilyen jól, a Dacia és a Skoda is feladta, mindkettőt berhelni kellett, hogy valahogy hazajöjjenek a lábukon, ennek fényében szebben csillogott a mi kockánk.

Az igazi csúcs azonban a Samara volt, ráadásul apu vett hozzá vagány szpojlerszettet, majdnem úgy nézett ki, mint a nyugati autók. Ebben a jóleső érzésben addig fürödhettünk, amíg el nem mentünk egyszer Németországba, ahol a Samarát, ami büszkén, gond nélkül vitte a százharmincat, percenként öten előzték meg az Autobahnon.

Aztán kinyílt a világ, eladtuk a Samarát és jött helyette egy jó kis kettes Golf. Nosztalgia ide, tizeniksz év hűség oda, úgy örültünk neki, mint majom a farkának. Én azóta sem néztem vissza, és nem is fogok sohasem. Akkor jó volt, mert nem volt más, de a franc se vágyik vissza.

Vályi István Belsőség-rovatvezető:

Hohó, barátom, nem is tudod, mennyire belenyúltál. Természetesen tisztességes, kisvárosi gyerek lévén, autós mivoltom meghatározó eleme volt a Lada-Skoda tengely. A galeri legcsodálatosabb Ladája Ferdi barátomé volt, csendes, jól nevelt srác, egyedüli gyerek, sok mindent megkapott, amire mi csak vágytunk. Például a kapucsínó-barna 01-est, ami a korabeli telepi-extralista legigényesebb opcióival rendelkezett, úgymint négyküllős, Lada-logós sportkormány, fekete, kifordított lemezfelni és a hátsó ablakban a hengertestű, duplakazis JVC boombox, amely miatt a korabeli Euro NCAP-megfelelőjénél minden bizonnyal a hajukat tépték volna ki a mérnökök, ellenben Tornalján ez volt a korabeli HANS. Ja, és még valami: a kazettatartós középkonzol, amelyből kifordultak a Zaiks Biem-kazik.

Ezen kiegészítők az amúgy is férfias, kemény Zsiguliból vídiatömör verdát faragtak. A kormányt álló helyzetben két kézzel, erőből kellett forgatni, hátra kilátni nem lehetett a Boombox miatt, cserében a pillangóablakon kihamuzni kötelező volt, ezért az autó övvonalának hosszában korabeli dynamic line-ként húzódott a vizes hamu. Kegyetlen egy menő verda volt, kétszáz kilométeres körzetben az összes rockfesztivált végigjárta velünk, még azokban az időkben, amikor Rakamazon Konan (így) és Kisöcsi voltak a sztárok.


Ez talán a legkorábbi, elektronikus formában létező kép BÁRMILYEN autómról. Életem ötödik és egyben harmadik saját autója volt a borzalmas Ibiza Crono, melynek EGYETLEN pozitív tulajdonsága az volt, hogy nem hagyott ott soha, sehol. Még a frissen trágyázott domboldalból is kijött, ahogy az egy horgászautóhoz illik, hogy aztán (balról) Matyi barátommal és (akkor még) leendő sógorommal, Árpival egy remek halászlevet összeüthessünk

Makulátlan állapotának köszönhetően zokszó nélkül bírta a borzalmas kiképzést, az óra szerinti nyolcvanat első fokozatban, a százhatvanat negyedikben (a csodás műszer szerint) vitte. Az akkor szintén közös, fecskekormányos 100-as de Luxe Skoda után maga volt a megtestesült förgeteg, Mercedes és Ferrari egyben, de még a 120-as Skodri helyett is inkább elkértük az autót, általában Ferdistől, aki a "Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaporod" - elvet követve inkább jött velünk. Ennek a Ladának köszönhetem életem legszebb 1/A-osztályú prémium pofonját is, amelyben kivételesen nem volt részem, ugyanis Zoli barátom kapta.


Nem idegen tollakkal ékeskedem, ez 3-4 óra fenekezés java
(a sűrűjének fogott apróhalat nem számítva). A keszeg oldala azért véres,
mert a szákban rárabolt a csuka

Náluk pakoltunk az autóba, éppen valamelyik agy- és májbomlasztó fesztiválra indultunk, azt hiszem. Mi négyen az utcán szívtuk a blázt Zoliék kertes háza előtt, a 01-es benn állt az udvaron, Zoli kazettát cserélt a Boomboxban. Zoli édesapja asztalosmester volt, hozzá tartozó, fül mögötti, bicskával faragott HB-s ceruzával, irgalmatlan melós szöveggel és akkora alkarral, hogy Popeye sírva fakadt volna, ha látja. Szóval az öreg szólt Zolinak, hogy álljon már ki az udvarról, mert a kivágott cseresznyefa után maradt sittet ki kéne vinni a telekre.

Zoli beugrott, indított (hátranézni értelmetlen lett volna a magnó miatt), majd - hogy meglegyen a kellő hatás - bő gázzal telibe verte a cseresznyefa után maradt félméteres tuskót a kapuban. A Boombox a nyakában landolt, a csomagtartó felvette a kötelező V-alakzatot, de más baj nem lett. Ekkor.

Zoli bácsi megszívta a bagót, majd odasétált az ajtóhoz és a kábán kitápászkodó fiának, csak annyit mondott: vedd le a szemüveget, fiam, mert le fog esni.

Aztán következett a hangrobbanás-szerű süvítés, majd minden idők legszebb, teliarcas pofonja, minek után Zoli szabályos szaltót dobott helyből, majd az arcán landolt.

- Ferdikém, ha visszajöttetek, majd megcsináltatom az autót - mondta, mert Zoli bácsi korrekt ember volt.

Winkler Róbert Totalcar főszerkesztő:

ZP 15-78 a második autónk volt, és a Zaporozsec után egyértelmű előrelépést jelentett. Már legalábbis presztízsben és műszakilag, hiszen én a hátsó ülésen csak annyit éreztem, hogy a Zaporozsecben sose volt bajom, a Ladában viszont igen gyakran volt hányingerem, dobtam is ki a taccsot jó párszor. Sztatikus elektromosság, vagy valami hülye vibráció? Tán már sose fogom megtudni.


Egy férfi autó

Tökéletesen megbízhatóan üzemelt, egyetlen érdekes kalandunk volt benne anyámmal: egyszer a hóesésben Kónyból hazafelé, talán Répcelak körül megelőzött egy autót, amelyik csak 40-nel ment, mi meg addig 50-nel toltuk. Akkor viszont kiderült, hogy az 50 még működött, a 60 már sok volt (akkor még nem voltak ilyen tudományos, téli gumik, nyárival nyomta mindenki). Anyámmal jól megijedtünk, de szerencsénk volt, megfogott egy műanyag hogyishívják, amin a prizma van.


Egy későbbi kép, az autó ugyanaz

Visszatolattunk, hazamentünk. Anyám megkért, hogy el ne mondjam apámnak, és legnagyobb csodálkozására tényleg hallgattam, mint a sír. Viszont anyám mintha sose szerette volna őszintén a Ladát, vagy csak unta, nem is tudom, de amikor apám már nem élt, egy 120-as Skodára fizetett be. Akkor jöttem rá, hogy létezik férfi és női autó.

Zirig Árpád Totalbike rovatvezető:

Hála Istennek nem volt Ladánk. Csak semmi szovjetség, tartotta az apám, meg akkoriban Csehszlovákiában elsősorban a politikailag csókosak kaptak újan – az öreg sosem volt párttag, hiába várt volna sorszámra. Nincs is gyerekkori emlékem róla, csak egy, és az is a második szomszéd autójához kötődik.

Egyik májusban erőszakkal elvettem kispajtásom kerékpárját. Szerintem 10-11 évesek lehettünk, szóval nem volt büntetőjogi súlya az ügynek, inkább csak megtorlás volt azért, mert nem akarta kölcsönadni egy körre a csodás, 18 sebességes versenybiciklit.

Ha nem kezdett volna kergetni, semmi baj nem történik, tekerek egyet a tömb körül, aztán visszaadom és felmászom a cseresznyefára én is. Ehelyett sprintelt utánam, én meg tekertem, mint az őrült. Ahol lehajtottam volna, ott hirtelen lett egy kispolszki, ahol meg fékeztem volna, ott lett egy fémrudakból hegesztett, kifejezetten hegyes kerítés.

Az első kerék összegyűrődött, mint egy taknyos papír zsebkendő, a villa pedig abnormális szögben állt hátrafelé. Amikor felálltam, vártam, hogy a kispajtásom arcon csap, ehelyett lassan, ijedt hangon kimondta: „Árpi, vérzik a nyakad.”

Odanyúltam, éreztem, hogy ujjam eltűnik a melegben és valami nedves folyadék veszi körül. Lenéztem, a kezem véres, a pólómon centinként nőtt nagyobbra a vérfolt. Mire úgy döntöttem, hogy ezt nem lehet elsumákolni, és muszáj hazamenni, már a hasam is véres lett, mire befordultam a sarkon, a derekam is. Kétszáz métert kellett megtennem, addigra a térdemen is folyt a vér.

Az előszoba tükrében megnéztem a nyakam, mint egy gyerekszáj, akkora volt a seb, amit a kerítés csúcsa vágott rajta. Nem fájt, így nyugodt voltam. Mielőtt benéztem volna a nappaliba, előre kiáltottam: „Ne félj anyu, nem az ütőerem!” Persze szegény nem bírta a sokkot, az apám sem volt otthon, így nővérem kezdett szervezkedni. Matektanárnőm férje, a második szomszédunk volt otthon, ő vállalta, hogy a sötétkék 1500-as Ladával bevisz az ügyeletre.

A doktor azt mondta, hogy néhány milliméterre az aortámtól állt meg a vas – ha tovább szúródik, nincs ember, aki a helyszínen megment. Kaptam nyolc öltést, és még akkor sem fájt. Azt hiszem, Csabának sokkal rosszabb lehetett a bicikli miatt, de soha, egy szóval sem tett szemrehányást. Itt az ideje bocsánatot kérni tőle, meg Sanyi bácsitól is, a véres műbőr kárpit miatt.

-----------

Ennyit a Totalcar-kollektíva privát Zsiguli-élményeiről, talán csak egy maradt ki, a saját, céges Ladánk, amit bő egy éve adtunk el, de az új tulajdonosnál már közeleg a restaurálás vége, reméljük, be tudjuk mutatni nem túl sokára. 


Ha eddig eljutottak, élvezni fogják azt is, ami most jön. Minden napra egy tojás, tudják.


Mert zsigulizni jó volt, jó van és jó lesz.