Gyűlölnöm kéne, de nem tudom

2011.03.03. 11:31
329 hozzászólás

Huszonöt éve még maga volt a csoda. Az idősebbek szeme még most is elfelhősödik, ha szóba kerül az Ezerötszázas. A fiatalok viszont nem értik, és a saját racionális énem sem. Csak az illata, az varázsol el még mindig.

A mi nemzedékünk jórészt Ladában nevelkedett, és ez nagyjából ki is derült a Zsiguli hét kapcsán: szinte mindenkinek volt valamilyen sztorija az orosz vasakról, vagy jó, vagy rossz, de többségében nosztalgikus. Bennem is ekkor tudatosult, hogy bár a gyerekkoromat egy – pontosabban kettő – ezerkettesben húztam le, soha nem volt alkalmam Ladát vezetni. Pedig még néhány éve is volt egy a családban, sőt, a szerkesztőségben is, de amikor épp adott volt a lehetőség, mindig hiányzott valami. Vagy vizsga nem volt az autón, vagy a tükörre kopott gumik vették el a kedvemet, vagy a biztosítás járt le. Valahogy nem is okozott leküzdhetetlen hiányérzetet, pedig gyerekkoromban mindennél jobban vágytam egy jó zsigulizásra. Csikós azonban – a friss Ladás élmények nyomán – arra biztatott, hogy semmiképp ne hagyjam ki.

Karotta épp a megboldogult Ezeröcsi rádióműsor tiszteletére vásárolt ezerötszázas eladására készült, így adódott egy pillanat, amikor minden együtt volt: vizsga, biztosítás, és a lehetőség. Kaptam egy gyorstalpaló tanfolyamot Lada-kezelésből – a gyújtáskapcsoló a bal oldalon, indításkor szívató ki, de hamar vissza lehet tolni ahogy melegszik, vigyázz, a kormány baromi nehéz – aztán egyedül maradtam gyerekkori vágyaim tárgyával egy februári estén a parkolóházban. Fura mód ugyanúgy izgultam, mint amikor megvettem az első Trabantomat, és a fél várost átszelve kellett hazajutnom, minimális forgalmi rutinnal. Pedig sokféle autóval volt már dolgom azóta, de ez más: ismeretlen, több mint negyven éves konstrukció csak hallomásból ismert kellemetlen tulajdonságokkal – ráadásul nem az enyém, így igazán kínos lenne, ha nem egyben vinném vissza.

Az első métereken aztán elmúlt a megilletődöttségem. A kormány ugyan tényleg borzasztó, nehezen jár és még pontatlan is. A hajtás sincs teljesen rendben, akkora benne a játék, hogy a gép állandó sebességnél mindig rángatni - szakkifejezéssel élve limbózni - kezdett, és a 75 lóerő sincsen meg hiánytalanul. De még így is jó. A váltó elképesztően pontos, a hosszú pálca néhány centis úton jár – ilyennel a vadiúj autókban is ritkán találkozni – és a hangok, a szagok is ugyanazok, mint gyerekkoromban. Minden percét élveztem, pedig az Y-mintás Stomilok -10 fokban nemigen tapadnak, és a hátsó futóműben is volt valami lötyögés, de ez mind hozzátartozott a ló betörésének öröméhez. Az út végén még néhány jóízű előzésre is telt, így jókedvűen értem haza.

Talán a nosztalgiának köszönhető, vagy annak, hogy lélekben készültem az öreg autó lehetséges hibáira, de el sem jutott a tudatomig, hogy objektíve mennyire szörnyű szerkezettel birkóztam, pedig valójában a család 18 éves szállítóeszköze is hipermodern csillagközi romboló ehhez képest. Csak akkor döbbentem rá az igazságra, amikor másnap, szombaton a Ladát választottam egy rövid rokonlátogatás eszközéül. Gondoltam, ebből a többiek sem maradhatnak ki. De kihagytam a számításból, hogy a két gyerek még nem láthatott hasonlót közelről, legfeljebb egész kiskorukban, amikor egy rövid ideig, két tisztességes autó közt egy Skoda 120-assal jártunk, leginkább kényszerből.

A meglepetés az első kilométer után jött: Julcsi lányom, aki tizennégy múlt, és érthető módon inkább az öltözködéssel foglalkozik, mint azzal, hogy épp milyen autót hoz haza az apja, kedvesen megkérdezte, hogy miféle borzalmas csotrogánnyal megyünk. Büdös, csörög, hangos és lassú. Az öccse meg helyeselt hozzá, hogy igen apa, ez tényleg nagyon rossz, legközelebb inkább menjünk a Volvóval. Ezt nem vártam, miután nekem a kölcsön-Lada leginkább örömet okozott. A hiba persze az én készülékemben van, a gyerekek csak a valóságot tolmácsolták, de így is felfoghatatlan, hogy mennyit torzíthat a valóságon néhány mélyen beégett emlék.

Át kellett értékelnem az élményt: a Lada mai szemmel nézve valóban vállalhatatlan közlekedési eszköz. Aki nem egy ilyen műbőrszagú hátsó ülésen nőtt fel, az könnyen azonosítja a lomisok lepukkant, utánfutót vonszoló rozsdaboglyáival - számukra, ahogy a lányom számára is, nemigen létezhet ennél alacsonyabb szint. Persze akkor elintéztem annyival, hogy "ha akarod, a következő megállónál kiszállhatsz", ami mint általában, most is hatott, de valami megváltozott.

Előző este még az is eszembe jutott, hogy kéne venni egy jobb állapotú Ladát, hobbiautónak, hogy - ahogy a Csikós mondja mindig - megmutassam a gyerekeknek, milyen egy igazi autó. Persze ki kéne javítani rajta a kopásból eredő hibákat, de egyszer csak összeállna, végül is még a jobb állapotú Zsigulik sem különösebben drágák, és alkatrész is akad. Az ominózus szóváltás után viszont lemondtam erről a tervről: valószínűleg csak én élvezném a hobbiautót, a többiek aligha, így pedig nem jelentene igazi örömet.

Ennek ellenére jólesett ez a rövid próba. Egy pillanatra úgy érezhettem, mintha húsz évet utazhattam volna visszafelé az időben, egy kicsit átélve azt, amire gyerekként mindennél jobban vágytam, és ezért az ezeröcsinek mindig hálás leszek.