Ferrarisok raboltak el
-Balázs, van ez a Malta Classic verseny...tudod, Máltán. Az van, hogy ki kéne menni megcsinálni, míg mi Csikóssal tannisozunk - mondta Papp Tibi, majd letettük a telefont. Valamiért Málta sosem került fel nálam a radarképre, ami így utólag nagy hiba. Nem baj, ezt a csorbát kiköszörültem. Valahogy nehezemre esett elképzelni, milyen autóverseny lehet egy szalvétányi szigeten, ahogy azt is, hogy a máltaiak autós népek volnának. Négy nap után bizonyossággal állíthatom: egyrészt lehet, másrészt azok.
Ugyan a Malta Classic csütörtökön kezdődött, de akkor még a szolnoki vízszintes esőzést élveztem egy fűtetlen troliban, úgyhogy csak péntek este értem Máltára, ahol rögtön öltönyös gálavacsorával kezdtünk. Két fogás között kimentem levegőzni a kaszinó teraszára, ahol egy Ferrari-nyakkendős ember élvezte a kilátást.
- Te nem Lamborghini-rajongó vagy, ugye? - kérdeztem tőle. Nem, ő a Ferrarikat szereti, Ray-nek hívják, és van egy F355 F1 Berlinettája... meg egy F40-e. Elmondása szerint az utóbbi semmihez sem fogható. Látatlanban elhittem neki. Miután átrágtuk az F40 karbantartásának rejtelmeit, illetve hogy miért szerettem jobban a Hacsimat az amúgy imádott 500-as 126-os Mercimnél, vissza kellett mennünk beszédet hallgatni. De előtte még gyorsan megállapodtunk, hogy másnap délután még összefutunk, mert pár ferraris barátjával találkoznak az Excelsior Hotel parkolójában.
Szombaton, a hivatalos program után az Excelsiorba vitettem magam, hisz csak érdekes lehet két-három Ferrari-tulajjal beszélgetni. Az a két-három, mint kiderült, inkább húsz. Nagyjából ennyi Ferrari állt a a parkolóban, valamint két motoros rendőr. Utóbbit végképp nem értettem, de betudtam annak, hogy nem ismerem a máltai gyülekezési törvény részleteit, hiszen a sziget méretéből kiindulva lehet az adott területen előforduló hengerek számának felső határa. Míg ezen nyünnyögtem, Ray odalépett mellém:
- De jó, hogy itt vagy! Már nagyon vártunk, mert a terv szerint ötkor indultunk volna.
Az órám háromnegyed hatot mutatott és egyébként is: indulni? Hova? És miért vártatok meg? Mint kiderült a helyi Ferrari-klub negyedéves találkozójába csöppentem, ami közel egy órát csúszott már, mert rám vártak, mondialostul, italiástul, gétébéstül, és hát - rendőröstül. Nagyjából öt perc alatt körbefetrengtem az Excelsior parkolóját, hogy azért legyen pár kép is. Akkor még nem is sejtettem, hogy hajnalban vergődök majd vissza a szállodába. Miután befejeztem a fotózást, beültettek Joe mellé, aki egy 456GT-ből elnökli a helyi Ferrari-chaptert.
Miután mindenki beszállt, felhajtotta a gallérját és felvette a sofőrkesztűjét, elindultunk Vallettából Mdinába. A két motoros rendőr pedig nem szétzavarni akarta a társaságot, hanem többek között felvezetni. Tették mindezt komoly hatékonysággal, egyszer sem akadtunk el, hisz az összes kereszteződést, körforgalmat leállították, míg mi áthaladtunk. Na jó, egyszer mégis elakadtunk, bár a ’lerohadás’ jobban fedi a kényszerpihenőt, de erről később, előbb egy gyors passzív teszt.
A 456 GT az ésszerű Ferrari, már ha létezik ilyen, a családi autó maranellói megfelelője. Tizenkét henger, 442 lóerő, négy ülés, de ami a legfontosabb: bukólámpák és nyitott váltókulissza! Ez a két dolog bőven elég, hogy elnézzem a korabeli kályhaezüsttel letüsszentett, borzasztó gombokat. Az ülés kényelmes, de annyira nem tart, mint mondjuk egy mai, akár csak langyosabb ferdehátúban. A futómű feszessége ellenére is elnyel nagyjából mindent, és a motort háromezres fordulat alatt egyáltalán nem hallani.
Az előítéletekben a legjobb, amikor az ember sajátjait sikerül lerombolni. Talán el lehet nézni, ha elsőre nem sokra tart egy átlag hazánkfia egy Ferrari-tulajt. Vagy bármi más luxusautó sofőrjét. Nem alaptalan ez, hiszen idehaza csodás illetők öregbítették e szegmens hírnevét, legyen szó Ferrariról, BAC Monóról, Lamborghiniről, Rolls-Royce-ról vagy akár Bentley-ről. Kicsit aggódva dobom fel a témát Joe-nak. A klubelnök látványosan pirul el és vallja be töredelmesen, hogy cseppet sem alaptalan az előítélet.
Mivel hivatalos Ferrari-klub, kénytelenek az összes helyi tagot értesíteni, ha szervezett programról van szó, de az a kevés tulaj, aki az előítéletet erősíthetné, már nem jár találkozókra, mert a fegyelmezett kemény mag finoman, de érezhetően elhatárolódott tőlük. Hogy mennyire komolyan veszik a klubtagok az ilyen hozzáállást, a Malta Concours d'Elegance zsűrizése jól mutatja. Mint megtudtam, Joe tagja volt a zsűrinek, de a versenyautó-kategóriából önként vonta ki magát, mert az egyik induló autó egy Ferrari volt. A rendőri felvezetést pedig azért is intézték maguknak, hogy még véletlenül se kezdjen senki ökörködni, ezzel tönkretéve a többiek szórakozását (Parkoló Parádén gumit füstölők, szevasztok!).
Épp a 456 motorjának megbízhatóságáról beszélgettünk, amikor a konvoj egyszer csak megállt, mert lerohadt az egyik Mondial. A klubtagok konzíliuma körülbelül húsz percig tartott: telefonálgatás, kábelrángatás, fejvakarás, nevetgélés, majd indulás tovább. Annyira nem figyeltem meg nem is angolul tanakodtak. Joe utólag mondta, hogy az elektromos rendszer nem szereti a meleget... vagy bármi komolyabb hőmérséklet-ingadozást, amit azzal jelez, hogy nincs szikra. Ilyenkor hagyni kell kihűlni, és az esetek nagyrészében magához tér.
Vigyorogva mondja, hogy azért mégiscsak olasz autó, ráadásul a valódi vállalati kultúra csak a Modenával jelent meg, addig mutyizás és stupekolás volt a leginkább jellemző Maranello környékén. Mesélte, hogy azelőtt zsákszám jöttek ki az alkatrészek fű alatt, amit az egyik klubtag később megerősített: egy korai gyárlátogatás alatt a munkások úgy dugdosták a szelepfedeleket a kezébe (a zsebében nem fértek volna el), mintha csak kebabos szórólap lenne.
A vonulás célállomása a Malta Grand Prix paddockja volt, ami civilben parkoló, Mdina történelmi várfalának tövében. A parkolót estére kiürítették, a Ferrarik felálltak kétoldalt és megkezdték a klubvacsorát. Én itt gondoltam, hogy talán illene megköszönnöm a túrát és lelépnem, de Joe és Ray ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzam. Még mindig nem értem, hogy a viharba csöppentem én ebbe bele. Tudok legalább öt emberről, aki kedvel, és közülük csak az egyik az anyukám, de valahogy nagyon sikerült ezekkel a népekkel összehaverkodni.
A vacsora öt fogásból állt. Az előétel alatt Ray leginkább arról mesélt, hogy mennyire más minden egyes alkalommal az F40. Bevallása szerint nem tud még egy autóról, ami ennyire érzékenyen reagálna a hőmérséklet, páratartalom vagy légnyomás változásaira, úgyhogy számára az F40 mindig kaland. A főétel(ek) alatt leginkább Budapestről faggattak, úgyhogy most már mindannyian ide szeretnének jönni.
Azért, mire a desszerthez értünk, már kicsit lenyalta a menetet mindannyiunkról a hosszú nap, úgyhogy a kivesézett Trump vs. Clintont egy könnyed vallás kontra egyházzal fojtottuk le. Valahol egészen szürreális volt az egész élmény, és nem azért mert alapvetően más ligában fociznak, pedig szórakoztató hallgatni, hogy melyik Formula-1-es helyszínen olcsóbb a helikopter a szálloda-pálya viszonylaton.
Nagyjából fél kettőkor hagyta ott az utolsó előtti Ferrari a parkolót. Joe közölte, hogy márpedig nem hívhatok taxit, ők visznek vissza a szállodába, egy kis kitérővel. Egy barátját is el kellett vinni, úgyhogy előrébb húzta az elektromos ülésem, behajtogatta a barátját mögém, majd én is magamat előre, és elindultunk. Hát, családi ez a 456, mondjuk egy Italiából nézve, de azért az utas ne legyen százötvennél magasabb, ha vannak lábai. Miután Joe barátja kiszállt, megpróbáltuk visszaállítani az ülést, de az nem reagált. Pár perc után feladtuk, Joe pedig vigyorogva csak annyit mondott:
- Olasz autó, imádom!
