Amikor az új autó felé menet lerohad a jelenlegi, egy kocsma mindig jól jön

Nincs szükségem autóra, ezért nálam a kaland a lényeg. Új, ismeretlen területre kell tévedni, aztán majd valami lesz, az én elmémet a spontán események tartják életben. Az efféle ingereket kiválóan tudják biztosítani az öreg vackok, ezért is gondoltam, hogy a 21 éves ST170 helyett jó lesz egy 32 éves Volvo. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy a kalandok már akkor elkezdenek záporozni, amikor még meg sem láttam az autót. Burleszkfilm forgatókönyve következik.

Ezúttal a hülyeség mellett praktikum is került a képbe, mert az egészség fontos. Az ST isteni autó, de hétköznapi járóshoz túl sportos a futóműve. Ráz, nem annyira, mint egy hardcore sportkocsi, de egy gerincbetegnek még ez is sok, mint kiderült. Mesterségem címere spondylolisthesis. A sors humora, hogy szerepel ebben a szóban a Thesis, amely autó minősége jól szemlélteti a helyzetet. Az így elnevezett gerinc is hasonlóan fos, ráadásul nem is szép, az egyik porckorongnál ilyenkor elcsúszik az egész felette lévő gerincoszlop. Nálam legutóbb négy milliméteres elcsúszást diagnosztizáltak, aztán egy újabb vizsgálatnál kiderült, hogy valójában a milliméterek száma nyolc. Úgyhogy hamar elhatározásra jutottam, Fikusznak mennie kell, helyette jöhet valami vízágy, amin ringatózni kell, hogy legalább a hétköznapokban ne bántsam magam. Meg eleve már ott volt a viszketés is, ugyebár... Kétévnyi fikuszolás után készen álltam új élményekre. Nyilván új autók elvből kizárva, amely fogalomba minden belefoglaltatik ebből az évezredből. Különben is, a modern autók egyszerűen nem kényelmesek. Nincsenek már szétfolyó futóművek, nincsenek lágy rugók, a mai tucatautók úgy készülnek, hogy hajtűkanyarokat bevéve rohanhass a betonfalba. Baromság az egész, nekem olyan autó kell, ami nem dumál bele semmibe, és a mai forgalomban akár életveszélyesnek is mondható, de legalább kényelmes. És fogja a villáskulcs.

A kiszemelt hamar meglett, hisz egy ódon Volvo az örökkévalóságnak készült, de még nincsenek itthon elszállva árban, a futóműve olyan, mintha csigákból, takonyból és befőttesgumiból lenne összerakva, kanyarban pedig hadd szikrázzon a kilincs az aszfalton. Akár még egy vékonyabb betonfalat is be lehet vele vállalni. Mivel még a hibátlannak hirdetett autó sem hibátlan soha, ezért átugrottam a biztos csalódásokat, és a legszebb, legdrágább példányt néztem ki magamnak, hisz sokat ígért a hatszámjegyű pénzért. Gyönyörű, rozsdamentes kockakarosszéria a képek alapján, ez a lényeg, hisz a kasztninál nincs drágább alkatrésze egy járműnek, sem olyan, ami annál drágábban javítható. Fikusz jóval többet ér, úgyhogy a cserével még pénzhez is juthatok egy kényelmesebb autó mellett. Isteni a terv, mi baj lehet? A távolban nagyot dörrent az ég.

Magabiztos hangon csukódtak a derék Fikusz ajtajai is egy szép vasárnap, amikor útra keltünk a barátnőmmel. Csaknem háromszáz kilométerre volt a kinézett jármű, ilyen hosszan volt kikövezve az elszántság útja. Igazi vidékiként nem ijedünk meg a távoktól, úgyhogy kellemesen telt az út. Néha esett az eső, néha nem, kiélveztem Fikusz fölényes erejét, amit a közeljövőben terveztem lecserélni egy ménesnyi döglött hintalóra. Egy hosszú egyenesben éppen előzgettem kellemesen zengő fordulatszámokon, mikor észrevettem, hogy az engem még így is letoló Passatra elég heves vízfüggönyt húzok, túlórában szenvedtek az ablaktörlői. Még meg is jegyeztem a csajomnak, hogy milyen érdekes, hogy alig látszik a flaszteron a víz, mégis hogy fel tudják verni hátra a kerekek. Hagytam meglépni a szedánt, és visszaálltam a sétatempóra. Áprilisi télben jártunk még, úgyhogy nyomtuk a fűtést bőséggel az út során, de az előzgetés után feltűnt, hogy mindhiába, a rostélyokból nem érkezik hő. Márpedig ha nincs fűtés, akkor bajos a hűtés is, az ilyesmitől nekiáll toporzékolni az autóbuzi lélek, és bár a vízhőfokmérő délcegen középen volt, azonnal félreálltam, hogy észrevehessem, a kiegyenlítőből hiányzik a hűtőközeg. A hirtelen lezúduló izzadtságommal simán lehetett volna pótolni, de inkább felhasználtuk a nálunk lévő ivóvizeket.

Fájt ez nagyon, mert soha nem öntöttem még motorba csapvizet, de a szükség nagy úr. Az autó alatt megfigyelhettem, hogy a tűzfal környékénél elég erősen szivárog a lőre, de egyelőre muszáj volt haladnunk előre. Hívott magához az újdonsült autó, meg úgy voltam vele, hogy talán nem annyira vészes a helyzet, megállunk a következő faluban, hogy újra megnézzük, mi a helyzet. Tíz kilométer múlva beértünk egy emberlakta településre, és rögtön megálltam az első helyen, ahol mindig megvan mindenre a megoldás. Ha minden rendben, ha baj van, irány a kocsma. Bejött velem a csajom is, hogy elmegy megnézni a budit, ha már ilyen kiváló helyre érkeztünk. Benyitottunk a vészjóslóan csikorgó ajtón, és rögvest maga alá nyomott minket a csempe uralma a falról is, igazi hetvenes évek kocsma volt ez, hang nélkül ivó emberekkel, visszhangzó lélegzetvételekkel, tökéletes volt a kriptahangulat a bálteremnyi térben. A pultnál megtöltettem a vizespalackjainkat a kocsmárosnővel, közben végighallgattam a diagnózisokat reggel kilenckor a borgőzös éterben jelenlévőktől.

• Biztos a visszpunpa!
• Vagy a therrmosztát!
• Csőleszaz!

Természetesen mindegyikkel egyetértettem, majd elbúcsúztunk, tele hólyaggal és palackokkal. Feltöltöttem a rendszert, és ismét útra keltünk. Beértünk a következő faluba, vettem egy boltban két zsugor vizet, és folytattuk utunkat. Egészen a következő helységig, ahol feladtam az utazást. Nem teszem tönkre a drága Fikuszt, bár biztos vagyok benne, hogy az évtizedek alatt látott már mindent a fagyállón kívül is szegény, hisz a fellelt hűtőtömítőt is folyamatosan takarítottam belőle, de nekem lelkileg fájt beledönteni az ásványt. Majdnem kétszáz kilométerre voltunk otthontól, és száz kilométerre a kiszemelt autótól. Maradt még sok víz, ezt arra használtam, hogy lemostam a kasztnit, ahol felhúzhattuk magunkra az aláhulló fagyállót. Mélykút, végállomás. Lenyűgözően találó helységnév ez most. Bajban először legyen tele a has, aztán mindent megoldunk, úgyhogy betértünk egy pékségbe és magunkba toltunk némi lisztet. Majd elgondolkodtam.

Nem lehet önerőből tovább menni semerre, ez egyértelmű. De innen dologtalanul hazatérni is tré, utálok visszavonulót fújni. Ám lehet, hogy ez egy jel, hogy ne menjünk el megnézni az autót? Lehet, hogy sokkal kevesebbet bukok, ha most hazatrélerezzük a Fikuszt, magunkkal együtt? De engem nem ilyen fából faragtak, mindig meg kell tudni, hogy mi lenne, ha, mert nem azért élünk, hogy biztosra menjünk. Úgyhogy felhívtam az eladót és megkérdeztem, hogy nem volna-e kedve megmutatni a járgányt ezen a kiváló helyen, ahol most vagyok? Meglepődött, de megértő volt, mert szerinte ha már odáig elmentünk, akkor érdemes minket komolyan venni. Úgyhogy bár épp főtt a körömpörkölt, de otthagyták az asszonnyal, és útra keltek. Innen már csak várnunk kellett, hogy minél jobban elmélyülhessek ebben a legkevésbé sem ideális alkupozícióban. Lerohadt autóval sem vettem még soha egy másikat. Közben intéztem autómentőst, aki épp begyúrta a pizzatésztát, de mindjárt indul. Az ország gasztronómiájának ritmusát a déli féltekén teljesen tönkre vágta a jó Fikusz.

Körbesétáltuk Mélykutat, benéztünk egy keresztelőre, meg hát amiket ilyenkor csinál az ember, csak még nem tudtam róla eddig. Másfél óra elteltével megérkezett a Volvo, és lenyűgöző volt. Gyönyörű kasztni, szép belső, minden csak ott volt kicsit szar, ahol valamikor hozzányúltak. Mentem némi próbakört, minden rendben volt, nemhogy 32 éves autóhoz képest, hanem úgy általában autóhoz képest. Ekkor kellett volna nekiállni kőkeményen alkudozni emberünk lovára, a saját döglött lovam mellett, ami elég szánalmas helyzet volt. Becsületemre legyen mondva, hogy valamennyit így is sikerült összehozni. Megkérdeztem, hogy átutalással tudnék -e fizetni, és bekövetkezett az, amitől titkon tartottam.

Amikor megálltunk a Mélykút magányában, akkor jöttem rá, hogy nem utaltam át a bankkártyás számlára elég pénzt. Készpénz meg semmi nincs nálam. Sebaj, hisz azonnali átutalás létezik már, pláne a csomagon belüli számláim között, bankon belül. Úgyhogy megindítottam saját magamnak egy utalást, ami egy óra után sem érkezett meg. Nem baj, max lemegyek mínuszba, a húszas éveimben évekig ott éltem, elkel némi nosztalgia. Ám most eleve változott a felállás, készpénz kell ennek a jóembernek, akiről pár mondat után az lett a benyomásom, hogy nincs beoltva. A bankok mumusok. Mindent a háttérhatalmak irányítanak. Nekem meg hirtelen készpénz kell egy Kút mélyén, de szerencsére pont volt a közelben egy automata. Ami azért problémás, mert a maximálisan kivehető összeg egy napon félmillió, annál azért jóval többe kerül egy ilyen derék Volvo. De sebaj, ott volt az én drága csajom, aki mondta, hogy ő is kivesz ennyit, és akkor bőven megvagyunk. Elsétáltunk az automatáig, ahol én kivettem a pénzt. A csajom kevésbé, kiírta a gép, hogy nem elég a limit. Nem baj, megemeltük a limitet az applikációban, elvégre értünk hozzá, úgyhogy nosza, próbáljuk meg másodszorra. Behelyezte a kártyát a gépbe, majd kiírta a masina, hogy ezen plasztik ott is marad. Elnyelte a feneketlen Mélykút. Pénz meg nuku. Fejünk lila.

Visszasétáltunk üzletfelemhez, aki ekkor már kiegészült a tréleressel is. Cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy akár még most sem késő visszavonulót fújni. De a Volvo sokkal szebb, mint jelenleg az élet. Megkérdeztem a trailerest, hogy átutalással tudok-e fizetni, és ebben a pillanatban már láttam lelki szemeimmel, amint bevisznek a rendőrségre súlyos testi sértésért. Fura volt, hogy nem fog ez megtörténni, még érdekesebb hangulat kerített hatalmába a megkönnyebbüléssel egyetemben, amikor a bankon kívül utalás azonnal átment a részére. A saját magamnak intézett pénzküldésem még mindig sehol. Az új autóm tulajdonosára időközben ránéztem, és közöltem vele, hogy a gonosz lehúzós bankok nélkül annyira lesz csak üzlet, mint amennyire a csajomnak van kártyája. Megtört az ellenállás, úgyhogy útra keltünk mindannyian a Volvoban, hogy hazavigye magát és a nejét velünk együtt, átutalhassam a pénzt, megkössük az üzletet, mi meg a csajommal hazatérhessünk Fehérvárra. Fikuszból vontatmány lett, útjára engedtük.

Szüleim időközben ismét ízelítőt kaptak belőlem, mert hozzájuk küldtem a Fikuszt. Muterkámnak küldtem egy üzenetet útközben, hogy majd megy hozzájuk tréleren az autó, és inkább ne kérdezzen semmit, később mindent elmesélek. Mikor megérkezett hozzájuk az autó, a tréleres faterom kérdésére elmondta, hogy honnan jön. Majd hozzátette, hogy nagyon szép a Volvo, amit készül a gyerek megvenni. Mivel mindez teljesen új, és váratlan információ volt, ugyanakkor meg mégsem, el tudtam képzelni az otthoni arcokat.

De ekkor már mi is elkezdtünk hazafelé jönni az „új” szerzeménnyel. Rendes próbakör volt a vétel előtt, és után is, mondhatom. Fikusznál pedig kiderült, hogy a fűtőradiátorba menő egyik cső repedt el hosszában, de már másnap szereztem másikat, átmostam a rendszert többször, és mentünk még vele 500 csodás kilométert, mielőtt új, jó gazdához került. Igazából hiányzik, mert isteni, nagyon jó autó, kár, hogy nyomi vagyok hozzá. De most van egy mobil vízágyam, és bármire megesküszöm, hogy azóta sokkal jobb a hátam, kevésbé és ritkábban fáj. Az autó persze szívat egy kicsit, mint vásárlás után rendszerint az összes, mert aki a tökéletesre vágyik, az mindig elnyeri méltó büntetését. De nekem ez sem fáj, úgyhogy igazából minden jó, ha jó a vége.

És még a két számlám közötti utalásom is megérkezett. Hajnali kettőkor.