Rulettkerék: Vényolcas batárt vagy turbós lélekvesztőt?

2017.03.03. 06:04
A Maserati-fiaskó ellenére a következő Rulettkerék-autó felkutatásának folytatódnia kellett. Valószínűleg most voltam a legközelebb egy igazi olasz luxusautó birtoklásához, de nem volt mit tenni. A csapongással viszont egyszer és mindenkorra szakítani kellett, kijelöltem két izgalmas irányvonalat.

Miután a csodás Biturbót elbuktam, viszonylag hosszú nyálcsorgatós időszak következett. Míg vártam a vásárlásra fordítható keret meghatározására, csak virtuálisan nézelődtem. A hahus parkolót telepakoltam többször is, majd láttam eltűnni az érdekesebbnél érdekesebb autókat. Közben a postafiókomba is záporoztak a javaslatok kollégáktól, haveroktól – mindenkinek volt egy tuti tippje. Vályi Pistától beesett egy Mitsubishi Starion Turbo, Rézmonyótól a piac legolcsóbb MR2-ese, Sturcz Anti Mazda RX-7-esekkel bombázott, Zombi valami dzsigolósat próbált rámmelegíteni.

Közben több autóvásárlós fészbúkcsoportba is beléptem, és egyre tanácstalanabbnak éreztem magam. A szociautóktól a nagy amerikai V8-asokig, kretén kisautóktól pickupokig minden megjelent már a monitoromon. Egy rendszámos Škoda 130 LR versenyautónál az ár rántott vissza a józanság talajára, a 90-es Alfáról pedig magamtól mondtam le, mert szinte egy korosztály Csikós 33-asával. Közben eljutottam a pontra, amikor már alig volt olyan hirdetés a neten, amit még nem láttam. Összességében elmondható, hogy a ritkább, különleges típusok ára többnyire elrugaszkodott, sokan a lepattant rozsdaboglyát is kincsnek hiszik.

Kiderült, meddig nyújtózkodhatunk: 900 ezer forint, amibe az átírásnak is bele kell férnie. Ennek tudatában sikerült fejben szűkíteni a kört. Igaz, továbbra sem tudtam egy biztos irányvonalat meghatározni, de kettőt már igen. Az egyik a Maseratin felbuzdulva a V-motoros kétajtós kupé, a másik a legendás hot hatch.

Ilyen előzmények után érkezett egy gyanúsan olcsó Cadillac hirdetése. 620 ezer forintért kínálták a 4,9 literes V8-as Eldoradót, és mivel a telepen Papp Tibi is talált számára érdekes Avensis-utódnak valót, együtt indultunk. Ahogy megérkeztünk, percekig senki nem zavart meg a nézelődésben. Elsőre annyit sikerült megállapítani, hogy utolérhették az autót, a hátsó lökhárítón látszott, hogy volt már egy jó centiméterrel beljebb is. Az első szélvédő párásodik, a kitekert kerék pedig beleér a műanyag dobbetétbe – igaz, a betét egy picit lóg, de a baj nem ennyi lesz.

Közben előkerült nepperünk, aki rögtön közölte, hogy egyetlen akksijuk van, ami elbír a Caddy V8-asával, de nem biztos, hogy meglesz. Végül csak előkerült, a nyolc henger könnyedén kelt életre. A röfögés rögtön elvarázsolt, közel voltam, hogy beleugorjak. Az extrákat végigpróbálgatva meg kellett állapítanom, hogy a kényelemre a kilencvenes évek elején is adtak az amerikaiak, ráadásul minden működött. Hibaüzenetként mindössze a Service Ride Control ütötte fel a fejét. Nem volt más hátra, mint a próbaút.

Na, ez az, amire akkor éppen nem volt lehetőség. Arra hivatkoztak, hogy nincs benzin, és korábban is kellett már emiatt menteni a Cadillac próbautasát. Mivel a Tibi által kinézett autót éppen takarítani vitték, abban maradtunk, hogy csörögnek, ha mindkét gépet ki lehet próbálni, mi meg visszajövünk. Ez azóta sem történt meg, de közel sem bánom annyira, mint a Maseratit. Közben ugyanis egy V8-as fórumon sikerült olyanokat találnom, akiknek megvolt a próba. Indokolatlanul visszakapcsolgató, de overdrive-ot nem használó automata váltóról, imbolygó futóműről, mindenhol szivárgó motorolajról számoltak be.

Nem eresztettem viszont a hot hatcheket. Először egy Autobianchi A112 Abarth-tal estem szerelembe, majd felbukkant egy Citroën AX GTI. Ismerős volt a hirdetés: decemberben már megjárta a hahut, most százezerrel olcsóbb. Azonnal tárcsáztam, de az eladónak nem voltak jó hírei. Éppen akkor nézték meg a kocsit, arra kért, telefonáljak később. Megtettem, de az érdeklődő el is vitte, erről is lecsúsztunk. Renault 5-ösből egy GTE – a legerősebb szívó – tűnt el az orrunk elől, majd egy ár nélküli Turbo hirdetőjét hívtam fel. Kétmillió – gyönyörű autó, nyilván meg is éri azt a pénzt, de nekünk sajnos nem fér bele.

Egy vasárnapi délután a Messenger jelzett. Jó barát küldte a linket: Fiat Uno 1.3 Turbo i. e. Képek ugyan nincsenek, a leírás sem bőséges, de ez minimum egy telefont megér. A hétfői találkozóra Csikós kísért el. Első generációs Unót láttunk, fészlift utáni kasznival, AF-es alvázszámmal. Többé-kevésbé mindene megvolt, de az injektorsort a Puntóéra cserélték, az első lökhárítót pedig szétfaragták, az úgy már valószínűleg nem megy vissza többé. Egy Nissan olajhűtőt is elkezdtek valamikor ráakasztani, de nem végeztek a művelettel.

A srác, akinél mi néztük meg, komoly szándékkal vette, szerette volna szépen felújítani, de sok munkája van mellette, nem igazán tud vele foglalkozni. Csikkal percekig méregettük az autót, hol fejcsóválva, hol kellemesen meglepődve néztünk össze. Nekem volt Unóm – igaz, csak egy 1.0 i. e. –, ahhoz képest ez a kaszni a világ nyolcadik csodájának tekinthető, alig találtunk rajta rozsdát, de a rend kedvéért a jobb első torony megindult már. Ez azért kimondottan előnyös, mert a típus alvázszámát ide ütötték, de esetünkben ezzel nem volt gond, hiszen AF-es volt a kocsi.

A szívem hevesebben vert, mert az ezresből is gyakran vágyakoztam Turbo i. e.-re, de ezek szépen lassan kikoptak a hazai utakról. Ha egy-egy felbukkan, gyorsan el is viszik, Olaszországban pedig már 8-10 ezer euró körül kínálják a szebbeket. Végül mégis arra jutottam, hogy ez sem igazán az, amit mi keresünk. A Rulettkerék ugyanis három-négy hónap, ez a Fiat jóval több munkát igényel. Ha végig csak ezzel foglalkoznék, talán beleférne, de így nem. A keresés tehát folytatódik, vannak még érdekes autók, mi pedig nem adjuk fel.