Huszonöt Trabantot lopott ki a gyárból
A szemfüles dolgozó kilenc év alatt huszonöt vadonatúj autót lopott ki az üzemből, majd feketén értékesítette. Egész kis vagyont szerzett az üzleten, míg az utolsó pillanatokban el nem kapták. Még két évet kellett volna kihúznia.
Az illető, akiről csak álnéven számolt be nemrég a Berliner Zeitung, lakatosként dolgozott a Trabantokat előállító zwickaui üzemben (mert, bizony, a Trabantban is volt acél). Mint utóbb bevallotta, egy szupermarketben vagy áruházban soha nem mert volna semmit elemelni; ott túl nagy volt a lebukás veszélye.
Nem úgy az egykori Trabant gyárban, ahol 1980 és 88 között tevékenykedett. A tolvaj dolgát a gyártási folyamat fura szervezése könnyítette meg. Az I-es csarnokban készültek a karosszériaelemek, amelyek ezután a III-as csarnokba kerültek festés és fényezés céljából. Az összeszerelés azután a II-es üzemcsarnokban történt. Innen a dolgozók a kész Trabantokat "lábon", azaz négy keréken vitték át az I-es üzemrészbe, amelynek közvetlen szomszédságában volt a teherpályaudvar. Innen vasúton szállították a kész Trabantokat a keletnémet autóelosztó hálózat telepeire.
A szemfüles lakatos kihasználta mind beosztását, mind pedig hogy a menetkész kocsikat csak akkor regisztrálták a gyár illetékesei, amikor az I-es üzemből átkerültek a teherpályaudvarra. P.B. munkaköri feladata az volt, hogy megvizsgálja a készre szerelt Trabantokat, nincs-e rajtuk fényezési hiba, és ha talált ilyent, kijavítsa. 1968 óta dolgozott a Sachsenringben, így kifigyelte a biztonsági rendszer kiskapuit. Mindig akkor lépett akcióba, amikor a II-es üzem udvarán különösen sok autó gyűlt össze; ilyenkor ugyanis nem tűnt fel, ha egy hiányzott közülük.
Az esti műszak vacsoraszünetében, fél és háromnegyed tíz között kiválasztott egy kocsit, amelyben - mint minden készre szerelt Trabantban - benne volt az indítókulcs. A gyári rendészek ugyan ellenőrizték a kapun kihajtókat, ám a tolvajt soha nem állították meg. Abban a hitben voltak, hogy P.B. egyike azon munkásoknak, akiknek feladata a kész autók átszállítása az I-es üzembe. A lakatos azonban nem oda vitte az elkötött járművet, hanem egy mellékutcában állította le, felhelyezve rá egy civil rendszámot. Műszakja végeztével saját autóján ment haza, hogy kifürkéssze, nem végeznek-e a rendőrök ellenőrzést az utakon. Ha tiszta volt a levegő, gyalog visszament a mellékutcába, és hazafurikázott a lopott Trabival.
Az értékesítés ugyanilyen egyszerű volt. Mivel a 80-as években már egymillió fölött volt a Trabant-előjegyzések száma, s a várakozási idő meghaladta tíz évet, könnyen talált vevőket - akik ráadásul a bolti árnál (limuzin esetében 8920 márka) többet is hajlandók voltak fizetni. Ügyfeleit öreg Trabantok tulajdonosai közül választotta ki. A vadonatúj kocsiból kivágta a vázszámot, és a régiével helyettesítette. A vevők, akik nagyjából tízezer keletnémet márkát fizettek az előnyös cseréért, attól kezdve új Trabanttal járhattak, a levetett régi autó papírjaival. Legfeljebb egy átfényezést kellett bejegyeztetni.
P.B. a huszonöt Trabant eladásával mintegy negyedmillió NDK márkára tett szert. Ez hihetetlen vagyonnak számított akkoriban, hisz' egy havi átlagkereset 800-900 márka között mozgott. A lakatos úri módon élt: élelmiszert és élvezeti cikkeket (köztük nyugati importárukat) vásárolhatott, ruhát, cipőt a borsos árairól híres Exquisit üzletekből vehetett magának és családjának. Minden évben külföldre utazott nyaralni, még ha csak a baráti szocialista országokba is.
1988-ban aztán lebukott, a karl-marx-stadti bíróság kilenc évi börtönre és 258 668,35 márka kártérítésre ítélte. A bírót nem hatotta meg, hogy Erich Honecker pártfőtitkár egyik bölcsességével védekezett, amely szerint a szocialista üzemekből az eddiginél többet lehet és kell kihozni.
