Az egész trip – mely a csodás, harmadik hellyel ért véget – nem indult éppen szerencsésen. Igaz ugyan, hogy az idén 20 éves MX-5-ös jubileumára egy versenyt szervezett a Mazda, de előzetesen csak annyit tudtunk, hogy Velence mellett lesz és a fogyasztás is nagy szerepet játszik a dologban. Négy óra alatt kell minél több kört megtenni úgy, hogy összesen 50+80 liter benzin áll rendelkezésünkre.
Na Szűzmáriám, mi ez, valami idióta ekodzsembori? Winkler csak röhögött: Nesze Pista, kellett neked elfogadni a meghívást, most körözhetsz ott körbe-körbe, mint gólyafos a levegőben, bruhaha.
Sajnos én is úgy éreztem ekkor, hogy igaza lesz, és fiatal éveim három napját pöfögöm majd visszavonhatatlanul az éterbe valami unalmas nyugdíjas-show-n.
Aztán egyre sűrűbben estek be infók: hivatalos, FIA-regulák szerint bonyolított verseny lesz, 30 részt vevő országgal, nocsak?! Megjött a versenyszabályzat, az autó pontos, technikai leírása és valahogy egyre kevésbé kezdték erőltetni azt a benzindolgot. Világossá tették, hogy teli tankkal állunk fel a rajtrácsra és hogy négyszer kell futam közben versenyzőt cserélnünk és tankolnunk 20-20 litert, ez összesen 130, ennyi. A pálya extrém rövid, mindössze 2,7 kilométer, a csapat többi tagjával (Vida Jani, Bessenyey Zoli, Lamara Roland és Miklós-Illés Kálmán) hamar kiokoskodtuk, hogy a benya bőven elég kell hogy legyen. Nem kell túlzásba vinni a spórolást.
Előtte persze, csapatépítés gyanánt tartottunk egy közös gokartozást, és Janit, mint a BMW Team Hungary profi versenyzőjét, Dubaj bajnokát és a 24 órás Nürbugringi futam menőjét, megszavaztuk főmuftinak. Mint a későbbiekben kiderült, ez bölcs döntés volt.
Pár napja már gyűrtem szimulátoron a pályát, ami – talán nem sértődik meg senki – csapnivalóan rossz. Nagyon rövid, ritmustalan, tele kanyarokkal, pfej.
Mindegy, ne fárasszuk egymást a felkészülés hülyeségeivel, legyen elég annyi, hogy kezdtük komolyan venni a dolgot. Sajnos nem tudtam kiutazni a srácokkal és Burovincz Esztivel (a Mazda hazai PR-guruja), de aznap este azért kaptam egy biztató sms-t: Szervusz Pista! Szakad az eső, Jani majd elmondja a többit.
Remek. Alig aludtam, naná, hogy ideges ilyenkor az ember. Aki mást mond, az simán hazudik, nincs olyan, hogy reggel ne remegő gyomorral és lobogó vécépapírtekerccsel ülje meg a porcelánlovat. Ettől függetlenül továbbra is rühellem a korai kelést. Ennél már csak a hajnali repülőút rosszabb. Legalább rövid volt.
A velencei repülőtér picike, kijáratában ott toporog az értem küldött sofőr, akinek harminc éve ez a munkája, olasz és siet. Egy dízel Vitóval. Nem egész 10 kilométer alatt sikerült felébrednem. Kiderült, hogy újdonsült barátom rühelli a személyautókat, masszív terepjárós. Kapva kaptam az alkalmon és megemlítettem neki, hogy összehozhatnám egypár hasonlóan elborult elméjű magyar sráccal. Feltéve, ha van kedvük eljönni Magyarországra. Jönnek, ott leszek.
Közben százharminc és négyszáz közötti sebességgel téptünk a szűk hidakon, előztünk négy-öt kamiont, szidtuk a Vito tróger rugózását és elemeztük a kocka Patrolt.
A szó szoros értelmében az utolsó pillanatban estünk be az esőáztatta placcra. Már a bejáratnál lekapták rólam a kabátot, sietve átfutottunk az előcsarnokon, egy gyors köszönés és már tolták is elém a koffert. Basszus, gyerekek, egy cigarettára sincs idő?!
Nincs, ráadásul én következem. Príma. Az autót még csak képen láttam, a pályát csak a GTR2-ből ismerem, ráadásul esőben még sosem autóztam ilyen helyen. Jani szólt, hogy vigyázzak, nagyon csúszik, mondom oké, parasztgyerek nem fél a víztől, menjünk. A sisakom kicsi, ötvennyolcas, eltart egy ideig, míg másikat kapok, addig kölcsönkérem Kálmi hatvanasát.
Hűha, csak óvatosan, ez az első kör, barátkozzunk-ismerkedjünk. Lényegében áll a víz a pályán, és mivel esik, így hiába csapja ki harminc autó, azonnal kap utánpótlást. A féktávokon a felgumizott részek borzalmasak, messze kerülendők, a rázókövek szintén síkosak, a zöld izé, ami mögöttük van pedig átmenetet képez a takony és az ázott avar között. Szóval egy meglehetősen szűk vonalon kellene körbetalálni, minél gyorsabban.
A szokott beidegződéseket vízen a hajamra kenhetem, itt minden más. Erre már az első kanyarban rájövök. Nagyon óvatosan megyek neki, nem kéne megtörni a vasat, mégis elindul keresztbe, de nem tanultam belőle, rá is fázok. Aztán jön egy hosszú kigyorsítás, itt elméletileg egy rövid időre lehetne húzni a negyediket, de még óvatos vagyok.
És hülye. Erre már lényegében a mozdulatsor közben döbbenek rá, mikor a kiforgatott harmadikból gázfröccs nélkül húzom a kettest féktávon. (1. pont) Egy tócsa kellős közepén. Paff, a hirtelen fellépő fordulatszám-különbség elrántja az autót, ellenkormány, még, csak finoman, vissza a pályára. Anyád.
Pár kanyar óvatosan, csak rázza ki magából a sarat a gumi, aztán lehet nyomni megint. Középmezőny időt autózom, jól van ez így, aki emberkedik, az úgy jár, mint a britek: odaveri a palánkhoz a cuccot.
Vissza a boxba, jöjjenek a többiek, eközben már persze a gyors ki-beszállást, versenyzőcserét gyakoroljuk. Mire megáll az autó, már lényegében kikötjük magunkat, egy kézzel a résnyire nyitott ajtót tartjuk és figyelünk, nehogy átlépjük a megengedett sebességet a boxutcában. Ezért bünti jár, a traffipaxos fickó a kijáratnál pedig pontosan dolgozik. Vannak, akik ráfáztak.
Múlik az idő, a srácok remek köröket futnak, ekkor még csak egy mezei, kicsi csapat vagyunk a többi között. Garázsunkon a svédekkel, csehekkel és szlovákokkal osztozunk. Kicsit körbehallgatózom, ha már értem, mit mondanak, hátha elcsípek valami hasznos dolgot.
Meg is tudom gyorsan, hogy a szlovákok a futómű beállításaival variálnak. Ez ugyan tilos, csak és kizárólag a keréknyomással lehet játszani, de nem szólok, mehetnek ezek síneken is, akkor sem kell őket komolyan venni: egy emberük van, akit látásból ismerek, ő fut csak jó köröket.
A csehek lazák, nem is mennek rosszul, de náluk is csak egyvalaki kiugróan gyors. Semmi para. Nem úgy a svédek! Ők szokták a csúszós utat, ráadásul ez a pocakos, szemüveges figura kemény tempót tud és a többiek sem gyengék. Ott vannak, szorosan velünk, hol előttünk, hol utánunk. Csak a monitor létezik ilyenkor, azt figyeljük harmincan.
Egy óra szünet, finom, könnyű pasta ebédre, érdemes rá odafigyelni és elfelejteni a csülköt pékné módra. Hülyén néz ki a plexiig teleokádott bukósisak. Vida Jani tudna róla mesélni. Okoskodtunk, számolgattunk, ezen a vizes pályán nem fogyaszt annyit az autó, jó lesz ez, beleférünk. Közben tervezgettük a másnapi taktikát is.
Jani fusson sokat, autózza ki a tele tankot, ő a leggyorsabb, ráadásul hozzá van szokva a hosszú etapokhoz. Két lehetséges verzió áll fenn: addig nyomja, amíg el nem fogy a benzin, vagy nagyjából másfél órát, hogy maradjon idő a többiek kötelező 30 percére és a tankolásra-cserékre is.
A második szabadedzésen – ha lehet – még több víz van a pályán. Ennek ellenére folyamatosan gyorsultunk. Belgium, Russia, Germany 1, Hungary, állt a monitoron. Garázsunk többi csapata lapos pillantásokkal méregette autónkat, de hiába, semmi furcsaságot nem találtak rajta.
Kezdtek felfigyelni ránk, eljött az én időm. A dezinformálás és megfélemlítés ideje. Bejártam a többi garázst és beszédbe elegyedtem mindenkivel, akin overallt láttam. Háborúban nagy úr az ilyesmi. Ja, hogy önök szerint ez egy gentlemen's race volt? Muhaha... Egyszóval mentem körbe-körbe és lódítottam akkorát, hogy a garázs beleremegett. A pszichológiai támadás a következő forgatókönyv szerint zajlott:
- Ó, helló srácok, mit szóltok ehhez a rohadt vízhez?
- Oh, well, tényleg borzasztó, nagyon csúszik.
- Na és hogy sikerült a szabadedzés?
- Nagyjából elégedettek vagyunk, bár nem könnyű, most az x-edik helyen állunk.
Ekkor gyorsan csekkoltam a monitort (mindenhol volt egy).
- Á, ti vagytok az x-ek, nem is rossz, nem rossz...
- És ti?
- Sajna csak a negyedikek vagyunk, de most nem is fontos a jó idő, inkább csak pihengetünk, nem először vagyunk kinn a srácokkal, különben is profik...
- Ú, tényleg? Mennyi versenyző van köztetek?
- Á, lényegében csak három. Az egyik az 24 órázik egy gyári BMW-vel, de sok ideje nincs, mert teszteli a jövő évi GT1-es Maseratit. A másik egy S2000-es 207-essel nyomja IRC-ben, a harmadik pedig hegymenő magyar bajnok. Mi ketten – a fiatal sráccal – meg azért jöttünk, hogy elvigyük a balhét, ha valakit lelöknek a pályáról. Na szép napot!
Úgy látszik, sikeres volt az akció, a fiúk még az eredményhirdetésen is visszahallották a kamusztorit.
A nap végét a superpole jelentette, ide mindenki a leggyorsabb versenyzőjét delegálta, Jani a második sorból, ráadásul a pálya jobb oldaláról (ami a bal volt) rajtolhatott. Másnap egy rövid warm-up után kezdődött a verseny.
Ekkorra már rájöttünk, hogy a kulcs az egyes kanyarokból való kigyorsításon van. Hiába vesszük íven, szűken fordulva, szépen, ha a csúszós felületen nem tapad meg a – ne szépítsük – fos Marangoni esőgumi (a bordázott Durexszel többre mentünk volna bizisten). Csapatfőnökünk mondta a tutit: srácok, törjétek a kanyart. Ez azt jelenti, hogy féktávon jó mélyen beengedjük az autót, majd erősen lelassulva gyorsan fordulunk. Ezzel jóval hosszabban gyorsíthatunk ki, a gumiknak pedig nem kell az oldalirányú erőkkel is küzdeniük, stabilabb az autó, nem csúszik keresztbe.
Persze ezzel száraz pályán nem sokra mentünk volna, de a 2. ponttal jelzett visszafordítóból rendre jobban jöttünk ki, a rövid egyenes felénél simán elhúztunk a tapadással küzdők mellett, akik már azt hitték, hogy féktávon megfogtak minket. Ők rúgták a gázt erősen, mi viszont finoman, egyenletesen gyorsíthattunk. Később még lesz szó erről a részről.
