Amerre szem ellát, a német utca fekete-piros-sárgában úszik, már majdnem minden harmadik autót kidekorálta a tulaja. Ilyenkor kicsit szeretnék német lenni. Vagy szeretném, hogy újra jó legyen a magyar foci. Pedig máskülönben tökéletesen hidegen hagy.
Nem tudom, hogy lett belőlem olyan kretén csávó, aki kerüli a focit. Apám világéletében nagy futballrajongó volt, gyerekkoromban még én is megnéztem vele minden meccset, próbáltam kivenni a fekete-fehér Orion Victorián, hogy melyik játékos van zöld, melyik piros pólóban. Kábé hétéves lehettem, amikor már tudtam, mi az a les, a suliban sem szerettem kevésbé focizni, mint a többiek, sőt. Nyolcéves koromra saját, bőr focilabdám is volt, inkább lemondtam a Lego rendőrállomásról, csak hogy megkaphassam.
Aztán lekopott. Talán, mert egy ideig külföldön jártam isibe, ahol tesin nem a foci, hanem az úszás, a baseball, az amerikai foci (primitív fordításban, rögbi, bár nem az) volt a fő tantárgy, igaz, aki akarta, az rúghatta helyette a bőrt is, de én inkább a baseballosokkal maradtam. Nem mintha jó lettem volna, inkább csak, mert ott lehetett álldogálni, bambulni, a fociban meg mindig szaladni kellett. Alapvetően bamba gyerek voltam, ilyenkor erre gondolok. Itthon meg már nem kapott el újra a gépszíj – tornaórán kosaraztunk, tévét meg kamaszkoromban mind kevesebbet néztem, inkább mászkáltunk a városban, kártyáztunk, bringáztunk, zenét hallgattunk a haverokkal.
Azóta se lettem újra focirajongó, nem is követem a vébét. Ha éppen egy gólt mutatnak a tévében, azt megnézem, s arra gondolok, milyen fasza sport ez, de egyáltalán nem köt le, ami a gólok között van. Időm sincs tévézni, meg amúgy is egy tulok vagyok, a Forma–1-et se nézem, mert azt is követni kéne. Tipikusan a buta sportrajongók közé tartozom, akik csak az eksnt szeretik, például ralit órákig tudok bámulni a youtube-on.
De amikor most kétszer is Németországban jártam a vébé alatt, kicsit fájt, hogy ott milyen nagy dolog a futball, hogy náluk nem mindenféle Suzuki-emblémát lepisálós, meg ezöregdekivanfizetvés matricák, meg Árpád-sávok vannak kiragasztva az autókra, hanem náluk a nemzeti egységet egyszerűen a zászló színe jelzi. És ilyenkor a vébé alatt ennek olyan ereje van, olyan óriási a pozitív üzenete, hogy a magamfajta, gödörben élő, savanyú káejrópji hátrahőköl.
Az ablakokban a zászlók rendben, azokat megszoktam rég, már négy, nyolc, tizenkét évvel ezelőtt (meg nyilván korábban is) kint voltak a kocsikon. Az új trend már nem a szívókorongos felfogatás, hanem az egyszerű, beakasztós, bár a szívókorong sem halt ki. 1,50 euró egy ilyen, nem nagy tétel, nem véletlen, hogy akadnak autók, amelyekre a drukk hevében egy tucatot is felsenderít a tulajdonos.
De ahogy a Porsche Cayenne-nel autóztunk a Köln melletti tesztutakon (akkor még az elején tartott a vb), felfigyeltem egy kertben parkoló Octaviára, aminek a gazdája lefényezte a külső tükreit. Egy cseh Skodának a tükörburkolatait – a német fekete-piros-sárgára. Ez egy hülye, gondoltam, a meccsek utáni verekedések gyökereit nagyjából az efféle fanatizmusban kell keresni, amikor valaki képes egy közel vadonatúj, értékes autó viszonylag drága alkatrészét átmázolni néhány meccs kedvéért.
Aztán egy teljesen decensnek tűnő, szemüveges úriember autóján közelebbről is megszemlélhettem végre az elmebeteg tükörfestést. Ez a Gerhard aztán nem verekszik a Fradi–Dózsán, az ziher – bámultam át a makulátlanul piros Polóba, és majdnem kiesett a szemem, amikor megláttam a megoldást. Egy színes nejlonzokni volt a tükrön. Mondjuk. Az olvasók közül biztosan sokan láttak már ilyet, lehet, hogy volt már efféle Spiegel-Socken régen is, de nekem ez derült égből a zászlófelvonás volt.
Innentől ugyanaz történt velem, ami olyankor szokott, amikor valamilyen eltűntnek hitt autót, mondjuk Fiat Tipót vásárolunk, esetleg egyik barátunk vesz olyat, és másnaptól mindenfelé Tipókat látunk az utcán. A kétnapos Cayenne-bemutató végére már fel se kaptam a fejemet a négyeurós tükrös nacionalizmusra.
Ezen a héten pedig az Audi A1-et vezették elő Berlinben, pontosabban mellette, Potsdamban. A német utak hömpölygő Spiegel-Socken (tükörzokni) és Auto-Fähnchen (zászlócska) folyókká váltak az eltelt pár hétben. Mielőtt széttetkózott, sörmámorban úszó, elvakult izomszurkolókra gondolna bárki is – a feldíszített autók legnagyobb részében nénik, öltönyös úriemberek, kulturált anyukák, laza bizniszmenek ültek, semmi szájtépés tehát. És… valahogy jól állt nekik az a sok fekete-piros-sárga. Büszkén hordták.
Az elmebaj a legutóbbi látogatásom óta nemcsak számszerűen, de színességében is csak fokozódott. Már a szélvédőkön is megjelent a Deutschland-csík, a Zakumi-baba (a világbajnokság mintaszőrmókja) egy csomó kocsi kalaptartójáról bámult kifele (tisztára olyan, mint a Grover a Sesame Streetből, csak színesben). Focis napvédő? Selbstverständlich. Deutschland-rendszámkeret, labdákkal? Hát persze, hogy van. Na meg dísztárcsák is… Egyébként amilyen jól mutat a tükrön a fekete-piros-sárga, olyan pocsék a kocsi kerekén, egyszerűen béna. Magánvélemény.
És ekkor már láttam az első, teljesen német színekre fényezett autókat is, bennük igazi kriptodrukkerekkel. Meg a különféle, az autó kiálló részeire aggatható aloha-koszorúkat is, a fent már többször leírt, hármas színkombinációban. A focivébé Németországban folyamatos ünnep, a forgalomban is. Szuper, mert az emberek humorral, de kulturáltan adják elő. Jó benne lenni a sok német zászló tengerében, és ne higgyék, hogy germán bérenc vagyok. Csak szeretem, amikor emberek vagyunk, a szó jó értelmében. És a focival kapcsolatos prekoncepcióim valamiért olyanok, hogy úgy gondolom: a háború után sorban ez az a sport, amiben a leginkább hajlamosak vagyunk az elállatiasodásra.
Itthon aztán foglalkoztatni kezdett a dolog, és kicsit utánanéztem, mit lehet még eladni Németországban a focivébé jelszavával. Például motorolajat. Úgy bizony, a Liqui-Moly Weltmeister 10W-40-ese például ilyen, kerül 21 euróba. Megéri, így a motor is ünnepli a hazáját, nyilván ércesebben röfög. Még alufelnit is lehet kapni német színekben, potom 1100 euró a szett ára. Hülyének is megéri, erre szoktam mondani.
Német himnuszt játszó dallamkürthöz 35 európai pénzért jutunk, aminek a használata persze tilos, de nem hinném, hogy a rendőrnek lenne szíve megbüntetni a kürtre önfeledten tenyerelő autóst, amikor Németország épp beviszi az első gólt Argentínának. (Elnézést, de a cikket egy nappal a meccs előtt írtam, és nem vagyok gépközelben vasárnap – ha esetleg a brazilok nyertek, és a németek nem lőttek gólt, vegyék ezt képzelgésnek.)
Kapaszkodjanak meg: Fußball-Weltmeisterschaft-autót is árulnak. Opel Corsa WM-Edition a neve, 15 ezer euró, fekete alufelnikkel, fehérben, diszkrét fekete-piros-sárga hullámvonallal, színes tükrökkel, közel fullextrásan. Még jól is néz ki, hihetetlen…
És hogy a német nem kirekesztő fajta (vagy éppenséggel ért ahhoz, hogy bármin pénzt keressen), azt jól mutatja, hogy nemcsak a német, de mindenféle náció színében kaphatók a zászlók, tükörzoknik, alufelnik. Csak a Corsa nem, az a németeké, a törököktől.
Lehet, hogy belőlem is lehetne még focidrukker? Ha például a magyar válogatott olyan jó lenne, hogy értelmet nyerne a piros-fehér-zöld tükörzokni, zászló, alufelni, napvédő? Mert egy ilyen brutális erejű, mégis szelíd autós ünnep szépen tolja az embert a foci felé ám. Na, ha nem kedden, élőben, akkor talán majd négy év múlva. De a biznisz ott van benne.
