A Formula–1-es autók futama (F1 Clienti) még érdekesebb, de egész más miatt. Ez nem igazi verseny, az ilyen autók profi terelgetéséhez az itt lévő pilóták többsége nem ér fel, nem is ezt kell élvezni. Hanem a kavalkádot. Magas orrú Ferrarik, alacsony szárnyas Ferrarik, turbók, szívók, Mansell, Prost, Schumacher több autója is mind ott tép el az orrunk előtt. Tegyük hozzá: hol kiválóan vezetve, majdnem versenytempóban, hol pedig félreváltva, nyomatékból erőltetve, durrogva, darálva – itt kicsit megértjük, miért csak maroknyi pilóta van a világon, aki alkalmas Formula–1-versenyzőnek.
A boxokban közelről végignézhetjük a készülődést, és látjuk, milyen iszonyatos komplikált ezeket az öregebb F1-eseket is felkészíteni egy-egy menetre. Meg azt is szemügyre vehetjük, milyen repedezett, olajpárás, koszos, elhasznált egyik-másik autó – tényleg megható, mennyire látszik rajtuk a sok küzdelem nyoma. Ilyen élményt a legdrágább mai GP-belépővel sem tudnánk szerezni.
Meg persze kint volt még Ferrari-kiállítás – amin inkább young-, mint oldtimerek szerepeltek, hiszen eleinte egy Dino 246GT képviselte csupán az öregeket, aztán később megjelent az Oldtimer Expóról is ismert 250 America.
És volt azért még bőven néznivaló, hiszen ennyi csapat egyetlen Formula–1-futamon nincs. Itt is természetesen mindegyik saját, külön kamionnal érkezett, akadt, amelyik teljes standot állított fel a parkolóban, bárral, székekkel, asztalokkal. Teljes volt a piknikhangulat.
A jegy nem drága, a Challenge egy jó verseny, az F1 Clienti hangulatos, olykor vicces futam, FXX-eket és 599XX-eket pedig soha nem lát az ember máshol mozogni, csak itt. Jövőre is lesz, reméljük.
Verseny, villantás, videó
Nagy reményekkel indultam a napnak, ennyi Ferrarit nem lát mindennap az ember egyszerre, pláne versenyezni. Furcsa volt ez a hétvége, mintha szombaton és vasárnap két különböző rendezvényen jártam volna. Egyértelműen szombat volt a „rossz nap”. Alig lézengtek páran, és aki kijött, úgy érezte magát, mint egy nyílt napon Gazdagéknál. Élesen elhatárolódtak a Ferrari-tulajok és -versenyzők az egyszerű halandóktól, ráadásul valahogy senki sem volt kedves. Leszámítva a Warm-up Racing tagjait, akik F430-cal meg 599-cel fuvaroztak gyerekeket körbe a ringen.
De ezt leszámítva a magamfajta „középosztály közepe” olyan sárgán izzott az irigységtől, mint egy napkitörés. Ha magát az F430-versenyt nem számolom, a nap a nagyon tehetősek és az eszméletlenül gazdagok játszótere volt. Ez nem baj, csak az átlag apuka ezért ne fizessen! Kicsit olyan volt, mint szűz gyereknek mutogatni egy Beate Uhse-klasszikust: látod, így kell ezt csinálni, de te ilyet sosem fogsz! A pufogásom addig tartott, míg meg nem jelent a világ valaha gyártott legszebb középmotoros autója: a Dino 246 GT, ami Ferrari is, meg nem is. Meg egy 308 GTS, a kifordított tükörtojás lámpáival itt esett le nagyjából, hogy olyan ez, mint mondjuk egy lurdys találkozó, csak a költségvetés nagyobb.
Ez is csak az autók imádatáról szól, amit legjobban az FXX-program résztvevői bizonyítottak. A program lényege, hogy 599GTB- és Enzo-alapokra épült, száguldó laboratóriumokat lehet venni. Ugyan haza vagy utcára nem viheti a vásárló, de egy instruktorral vezetheti a világ híres pályáin, kielemezheti a telemetriaadatokat a Ferrari mérnökeivel, és kipróbálhatja az autóba épített legújabb fejlesztéseket. Sok millió euróról beszélünk, de igazuk van a vásárlóknak – ennél közelebbről csak a Forma–1-es pilóták élik át a Ferrari-legendát. Vagyis akad még egy hasonló, szintén drága élménycsomag.
Ezek pedig a régi Ferrari Formula–1-es autók. Hasonló konstrukcióval ezeket is meg lehet vásárolni, és az ősz, milliomos playboyok gyerekként élvezkedhetnek Schumacher, Mansell, Berger vagy Alesi korábbi autóival. Ráadásul egy szerelő elárulta, hogy a legtöbb autót barátok összeállva, közösen veszik meg, és így buliznak. Az egésznek a szépsége végül szombat estére fogott meg, vasárnap pedig már teljesen átszellemülten érkeztem meg a Hungaroringre.
Lesétáltam az egyik kanyarhoz, egy ronda, de finom hot-doggal, hátat fordítottam a pályának és csak élveztem a hangokat. A csikorgó gumit, a horpadt fazékként recsegő 599XX-et, a selymesen üvöltő FXX-et, a visszadurrogó kipufogókat meg azt, amit a tévében sosem hallani: hogy hogyan tépi és harapja a levegőt egy grand prix-autó. Majd felsétáltam a paddockba, szagolgattam a Historic Racing benzint, az égett gumit, a csöpögő olajat és a száradó aszfaltot. Bár sosem jártam még autóversenyen, de rájöttem, ezt nem nézni kell, hanem érezni. Mint például ahogy vibrált a gyomrom, mikor Felipe Massa elhúzott a célegyenesben. Vagy miután boyracerként füstölt le egy garnitúra gumit, a Gold Tribünt teljességgel eltakaró abroncsködöt örömmel tüdőztem le.
Emellett pedig szívmelengető érzés volt egy magyar pilótát, Válint Tibort a dobogón látni, méghozzá vasárnap már másodszor is. Ezúton is gratulálok neki!
Amennyire utáltam a szombatot, annyira élveztem a vasárnapot. Ha lesz ilyen jövőre is, biztosan kimegyek újra. És akkor biztosan kisírok egy kört a Dino tulajdonosától…
