Itt a legnagyobbak is elesnek

100 éves a Monte-Carlo Rally

2011.01.20. 18:12
Száz év alatt csak egyszer, 1973-ban kaptak a mostaninál több nevezési kérelmet a Monte-Carlo rali szervezői. Közel háromszáz jelentkezőből végül 120 páros indulhatott el a 79. „Montén”, köztük harminckét Super-2000-es raliautó – ez is új rekord. A legendás Turini-hágót (Col de Turini) épp ma szállják meg a nagymenők.

„Azok az emberek, fenn a Col de Turinin, egyszerűen őrültek! Ha visszanézem a régi videofelvételeket, beleborsózik a hátam. Most sem értem, hogy tudtunk átfolyni azon a hatalmas tömegen, ami előttünk és mögöttünk összezárt, mint a tenger vize.” A legendás Walter Röhrl emlékezett így nemrég egy ralis dzsemborin a régi „Monték” hangulatára. Az egyedi és megismételhetetlen Monte-Carlo Ralira, amit a Regensburgi Rém 1980 és 1984 között négyszer nyert meg – mind a négyszer más versenygéppel! Emiatt áll aranybetűkkel Röhrl neve az Abarth, az Opel, a Lancia és az Audi nagykönyvében.

A „Monte” hagyományosan a rali-világbajnokság nyitóversenye volt, mindig januárban, de néhány éve már a „kis világbajnokságnak” csúfolt (pedig egyre inkább a ralisport fejlődési irányát, jövőjét mutató) IRC-sorozat kezdőfutamává vált. A Nemzetközi Autós Szövetség jótékony pártfogását élvező WRC-szervezők nem nagyon akartak leereszkedni a realitások fagyos talajára: a fejesek mereven visszautasították a versenyt 1911 óta lebonyolító Automobile Club de Monaco (ACM) minden javaslatát, amelyekkel izgalmasabbá, látványosabbá és tévében nézve is élvezhetővé akarták tenni a rendezvényt. Nem mellékesen éjszakai szakaszokat akartak rendezni – a Turini-hágót megtöltő, a raliautók reflektorának fényében megbolyduló tömeg nélkül a „Monte” olyan, mint Vujić Tvrtko sapka nélkül vagy Michael Jackson fehér zokni nélkül. Valahogy nem az igazi. Az IRC irányítóinak nem kellett sokat könyörögniük, hogy a Monacói Autóklub inkább velük kössön szerződést. Ezért van, hogy 2009 óta már az IRC évadnyitója a Monte-Carlo Rallye, amiről az Eurosport naponta több órán át élőben közvetít. A WRC megszívta, de cudarul.

Az interkontinentális Rally Challenge-ben jelenleg három gyári csapat – Skoda, Peugeot, Proton – és két félgyári alakulat (Ford, Abarth) teszi oda magát a közönség kegyeiért. A WRC-ben ezzel szemben gyári szinten évek óta csak a Citroën és a Ford csatája okoz izgalmakat – ha okoz még egyáltalán. Az IRC-ben a Szuper-2000-es masinák jelentik a csúcsot; ezek lényegében bebukócsövezett utcai autók, kétliteres szívómotorral, mechanikus differenciállal, minimális elektronikával. Olyan kocsik, amilyet akár én vagy a szomszéd Kovács Józsi is el tudna vezetni (vagy legalábbis szeretnénk azt hinni). A WRC csak idéntől váltott 1,6-os kisturbókra, miután rájöttek, hogy a csattogó, kétliteres turbók kora a raliban is lezárult.

Elég egy pillantást vetni a régi Monte-Carlo ralik győzteseinek névsorára, hogy ne kelljen tovább magyarázni, miért jelenti ugyanazt a „Monte” a ralisportnak, mint Monza a Formula–1-nek vagy Indianapolis az Indycarnak. A legelső, még csillagtúraként megrendezett versenyt 1911-ben a francia Henri Rougier nyerte egy 25 lóerős Turcat-Méryvel, amit egy montpellier-i garázsban bütyköltek össze ügyes szerelők. Az 1929-es csillagtúra győztese a holland Sprenger van Eijk lett, de a magyar ralifanokat inkább a lengyel Szmick eredménye hozhatja lázba, aki egy Weiss Manfréd Művekben gyártott gépkocsival (a raliautó elnevezés barokkos túlzás lenne még ebben a korszakban) futott be másodiknak, egy Lanciát és egy Talbotot megelőzve.

Mivel a „Monte” vált a raliszezon hagyományos nyitányává, sok későbbi sikermodell is itt debütált. 1958-ban Guy Monraisse győzött az uniszex (női és férfi szíveket egyformán megdobogtató) Renault Dauphine-nal. 1962-ben a svéd Erik Carlsson kezdte meg itt a Saab 96 diadalútját, majd a Mini Cooper hódítása következett: 1964-ben Paddy Hopkirk, 1965-ben Timo Mäkinen, rá két évre Rauno Aaltonen tette le a névjegyét a legendássá vált futamon. 1966-ban csak azért nem a Mini nyert, mert a szervezők – a francia kocsikat favorizálva – a kákán kerestek csomót, és találtak is. Az eredetileg bevásárlókocsinak tervezett, ám a ralis sikereknek köszönhetően gyorsan világhírűvé vált Mini Cooperek első fényszóróit a gyárban jódgőzzel töltötték fel, hogy a versenyzők jobban lássanak az éjszakai szakaszokon. Az ACM viszont szigorúan vette a KRESZ-könyvben szereplő, duplaszálas fényszórók használatát, ezért diszkvalifikálta az első három helyen végzett Mäkinent, Aaltonent, Hopkirköt, valamint Roger Clark Ford Cortináját. Ezzel a finn Pauli Toivonen örökölte meg az elsőséget. Aki egész véletlenül egy Citroënt kormányzott…

A verseny 1974-ben az olajválság hatására elmaradt (hasonlóra akadt példa 1957-ben is, akkor nem jutott állami benzinkupon a verseny résztvevőinek), ettől eltekintve viszont csak háborúk idején nem rendezték meg a „Montét”. Néha maguk a szurkolók provokáltak háborút, például 2005-ben, amikor egy részeg társaság hógolyót dobált a Col de Turini egyik jeges visszafordítójára, ami úgy meglepte Marcus Grönholmot és Petter Solberget, hogy a betonszegélynek csúszva mindketten kitörték a kocsijuk kerekét. Ez a rali első napján történt – Grönholm be tudott jönni ötödiknek a Peugeot 307-es „vasalóval”, Mr. Hollywood viszont otthagyta a fogát a helyszínen.

Az idei versenyre rekordszámú nevezés érkezett (hazánkból is), de a szervezők csak 120 páros jelentkezését tudták elfogadni (a magyarokét nem). Közöttük nem kevesebb, mint harminckét Super-2000-es masina szerepel, olyan ütős nevekkel, mint a 2003-as világbajnok Petter Solberg; az IRC címvédője, Juho Hänninen; az örök ígéret, Freddy Loix; a Peugeot Le Mans-i menője, Stéphane Sarrazin, vagy a deres halántékú, de még mindig pokoli gyors François Delecour.

Két versenynap után a francia ralibajnok, Bryan Bouffier vezet egy Peugeot 207 S2000-essel, mögötte az elpusztíthatatlan Delecour és Loix tolakszik a vezetésért. Hárman együtt annyi idősek, mint maga a Monte-Carlo rali. Ez persze nem jelent semmit, mert – tudom, iszonyú közhely, de mégis – a „Montén” bármi megtörténhet. És meg is szokott.